Új Szó, 2020. október (73. évfolyam, 227-253. szám)

2020-10-03 / 229. szám

www.ujszo.com | 2020. október 3. SZOMBATI VENDÉG I 9 Kassához köti több szerepe is Varga Anikó: „Örülök, hogy újra dolgozhatok, és kamera előtt állhatok. Hogy újra történik velem valami..." „A Jóisten is mellénkállt..." • (TalabérTamásfelvétele) Mokos Attilával és JakubSpiSákkal a készülő mesefilmben SZABÓ G. LÁSZLÓ Nem hagyta veszni a nyarat. Zavaró nem idején mondta ki a boldogító igent. Molnárnéként tüsténkedett a tallósi vízi­malomban. Színpadi szereppel bíbelődött zoomon. Nyári tábort vezetett Kassán. Varga Anikó sűrű hónapokat tud maga mögött. Hasznosan, tartalmasán akarta el­tölteni az időt a legnehezebb hetek­ben is. Minden lehetőséget megraga­dott, hogy a járványtól függetlenül zavartalanul dolgozhasson. Folytatni akarta, és folytatta is, amit korábban elkezdett. Sőt még azt is, amit évek­kel ezelőtt. A színházi és filmes tá­bort, 8-14 éves gyerekeknek. Nem húzta le a rolót a vírus mi­att, nem adta meg magát. Mindig ilyen bátor? Mivel volt egy három hónapos ta­vaszi pihenő, úgy éreztem, a nyarat már mindenképpen munkával kell eltöltenem. Bár a helyzet kérdéses volt, a nyári tábort semmiképpen nem akartam lefújni. Várták a gyerekek, és nagyon vártam én is. Korlátozott létszámmal meg is hirdettem. Az el­múlt évekhez képest csak annyit vál­toztattam a szervezésben, hogy egy­szerre nem negyven gyerkőccel fog­lalkoztam. Két csapatra osztottam őket. Augusztus első hetében a ma­gyar ajkú gyerekekkel magyarul dolgoztunk, a második héten pedig a szlovák nyelvű tábort nyitottuk meg. Negyedik éve foglalatoskodom a je­lentkezőkkel. A módszert még a bu­dapesti éveim alatt, a Bárka Színház­ban kísérleteztem ki. Miután a gye­rekek megismerkednek egymással, írnak egy történetet, és azon dolgo­zunk egész héten. Egyik részét meg­filmesítjük, a másikat színpadra visszük, a végén pedig bemutatjuk a szülőknek. A semmiből teremtenek valamit. Ez a legnagyobb csoda számomra. Hogy vannak a gyerekek, van egy adott téma kiindulási ponttal, konf­liktushelyzettel, a végkifejletig pedig minden szépen elsimul. Sok mindent felölel ez a munka. Történetírást, a színpadi megjelenítés formáját, alap­fogalmak megismerését, próbát, a színészi játék velejáróit. Aki nem akar szerepelni, az a háttérmunkában, a díszletezésben, a jelmezek összeállí­tásában segít. Sokrétű tevékenység ez. Mindenki megtalálja benne az örömet. Természetesen én is. Engem boldogít, ha közösen létrehozunk valamit. Egy produktumot, egy kis előadást, amelynek én is részese va­gyok, hiszen megpróbálom belerak­ni a saját gondolataimat is. Napközis tábor a miénk, de nem csak kassaiak és környékbeliek vesznek részt rajta. Vannak szülők, akik már úgy szer­vezik a nyári kirándulásaikat, hogy a gyerkőcük velünk tudjon tölteni egy hetet. Családok számára is csábító a tábor. Gyerekekkel dolgozni nekem mindig óriási öröm és kihívás is egy­ben. Egyszerűen üdítő. A szemléle­tük, ahogy a világot látják, mindig frissítő számomra. A könyörtelen őszinteségüket is szeretem, mert spontánok. Érzékeltetni tudják, amit gondolnak. A végén már az ő sze­mükkel látom magamat. Őszinte visszacsatolás ez a munkámra, a sa­ját létezésemre. Mintha tükörterem­ben járnék közöttük. Amit már észre sem veszek magam körül, arra ők felhívják a figyelmemet. Mindig rá­csodálkozom, hogy jé, nekem ez eszembe sem jutott volna. Újra fel­fedezem általuk a világot. Partner­ként kezelem őket a munkában. Megtehetem. Én nem a tanító néni­jük vagyok, aki tíz hónapokat tölt ve­lük. Nem vagyok korlátokhoz, tan­anyaghoz kötve, így sokkal szaba­dabban tudunk dolgozni. Azt pedig, hogy partneri viszonyt állítok fel, te­hát nem gyerekként kezelem őket, nagyon meghálálják. Ján Sebechleb­­sky rendezését, a Mese a gyógyvíz­ről című filmet is komolyan vettem. Ez volt az első mesefilm, amely­ben szerepet vállalt? Játszottam már a Hajszálon lógó szerelemben is. Ott a szegény legény anyukája voltam. Egy zenés mese­­klipsorozatban pedig a Mókus néni szerepét kaptam. Van is ezzel kap­csolatosan egy kedves történetem. Elmentem tornázni egy pozsonyi edzőterembe, jól megtermett testépí­tők közé. Ott tébláboltam köztük az én teltkarcsú alkatommal. A végén, amikor a pultnál leadtam az öltöző kulcsát, odalépett hozzám egy ki­gyúrt, dupla szekrény formájú férfi, és úgy szólított meg, hogy panyi Veve­­ricska. Döbbenten néztem rá, mert mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ez a fura fazon majd azt fogja mondani, hogy imádnak a gyerekei. De aztán jót derültem. Visszatérve a Mese a gyógyvízről című filmhez: mennyire élvezte a molnárné szerepét? Először annak örültem, hogy újra dolgozhatok, és kamera előtt állha­tok. Hogy újra történik velem vala­mi. A másik nagy örömöm az volt, hogy Mokos Attila játssza a férje­met. Mi még sosem dolgoztunk együtt. Sem filmben, sem színpadon. Nagyon jól ismetjük egymást, de munkában most találkoztunk elő­ször. Ráadásul félj és feleség felál­lásban. Dolgos, tisztességesen élő, derűs asszony vagyok, aki félti, min­den leselkedő veszélytől óva inti egyetlen fiát, az egyszerű molnárle­gényt, aki a történet végén elnyeri a királylány kezét. Imponáló volt szá­momra, hogy a rendező nem egy mézes-mázos történetben gondolko­zott. Valós helyzeteket állított fel hús­vér emberekkel. A Titkos életek című sorozatban dolgoztam vele, és tud­tam, hogy nem azért vállalkozott egy mesefilmmegrendezésére, mertmost éppen nem volt jobb dolga. Szíwel­­lélekkel csinálta, mintha egy felnőt­teknek szóló játékfilmet forgatott volna. Profi volt a stáb is. A mágikus hatást egy többméteres hosszú füst­­géppel hozták létre. Félhomályban, sűrű füstben, lámpással a kezünkben kerestük a fiunkat Attilával, s mivel hasonló a humorérzékünk, ezt a jele­netet is úgy oldottuk meg, hogy az iz­galom némi humorral vegyüljön. Az esküvője mennyire volt me­sés? Eredetileg nyolcvan-száz emberrel számoltunk, végül szűk családi körben tartottuk meg. Annyira ál­dásos időben zajlott minden! Sze­rencsénk volt, mert május harmadik hetében enyhült a szabályozás. Ak­kor már harminc ember lehetett együtt, nem pedig tíz, mint azt meg­előzően. A családtagokat arra is fel­készítettük, hogy az is megeshet, csak a két tanú lesz ott velünk a há­zasságkötésen. Valahogy elfogad­ták, vagy inkább beletörődtek. Ké­sőbb azt kellett mondanunk a ven­dégeknek, hogy szerdán dől el, ott lesznek-e a szombati esküvőn. De aztán ott lehettek, és mindenki bol­dog volt. Meglett a pozitívuma an­nak is, hogy a járvány idején kötöt­tünk házasságot. Ha egy munkafo­lyamat idején lett volna az eskü­vőnk, nem tudtam volna annyi időt szentelni a szervezésre, mint így. Ezért is lett olyan nagyon szemé­lyes az egész. A Jóisten is mellénk állt. A menyasszonyi csokrom ba­zsarózsáit Kassán, a Dominikánus téri piacon vettem egy nénitől. A te­rem díszítésében az unokahúgom segített. Összeszedtem a padláson a régi üvegeket, vázákat, csipketerí­­tőket, amelyektől már nemegyszer meg akart válni az édesanyám, de a nagymamám, erre pontosan emlék­szem, mindig azt mondta: „Anikó, ez a te stafírungod!” Mindenből vittem szimbolikusan egy-egy da­rabot, és az egész úgy hatott rám, mintha a családom rég eltávozott tagjai is ott lettek volna. A menyasszonyi ruhája sem volt hagyományos. Könnyen lemondott a fehér színről? Filmben, színházban, sorozatban féijhez mentem már párszor. Min­dig fehér ruhában. Olyan habos tor­­tás fehérben. A saját esküvőmön, mivel nem húszévesen mentem férj­hez, nem fehér ruhában láttam ma­gam. Az alkatomhoz illő pasztell­színben gondolkoztam. Ebben is szerencsém volt. Az esküvőnk előtt egy héttel nyitottak ki a boltok, így a ruhámat is megválaszthattam. A pú­derrózsaszín mellett döntöttem. Ki­csit antik stílusú, könnyed ruha volt, amelynek a finomságát az anyagban lehetett érzékelni. Telitalálat volt. Ezt próbáltam fel harmadikként, és azonnal tudtam, hogy ez kell. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy egy egész Európán átívelő nemzet­közi színházi produkció alkotótár­sa az Angliában élő Lévay Adiná­­val és a darabbeli partnerével, a Komáromban játszó Bandor Évá­val egyetemben. Ivan Viripajev, a jeles kortárs orosz drámaíró Illú­ziók című groteszk játékát viszik színre. Hol tartanak a munkában? Zoomon kezdtük el a próbákat, de azt is nagyon élveztük. Adinával elő­ször Háy János A halottember című monodrámáját álmodtuk színpadra. Mivel folytatni akartuk a közös mun­kák Adina kínálta fel Viripajev da­rabját azzal az elképzeléssel, hogy angol színészekkel közösen hozzuk létre az előadást. Aztán beütött a ví­rus. Az online projektre megkaptuk a pénzt, de Kassán is szeretnénk be­mutatni a darabot. Az online próba­­folyamat egyébként ismeretlen hely­zet volt mindegyikünknek. Előbb meg kellett tanulnunk számítógéppel dolgozni. Nem tudtuk, mibe vágjuk a fejszénket. Nem volt tapasztalatunk ezzel, hiszen eddig csak e-mailek küldésére használtuk a gépet. Most meg ott ültünk előtte a konyhában, és naphosszat a technikával és a szín­darabbal foglalkoztunk. Lett viszont egy egészen különleges próbaélmé­nyem, ami nagyon fontos volt. Rá­­éreztünk a technikájára annak, ho­gyan tud ez működni köztünk, és ez teljesen új élmény lett számunkra. Naponta készültem a próbára, vala­kivel állandóan kapcsolatban voltam, lett egy kellemes kollektívtudatunk. Még a monitoron keresztül is éreztük egymást. Adina is folyamatosan azt sugallta felénk: próbáljunk meg egy­mást hallgatva válaszolni egymás mondataira. Nemzetközi projektről lévén szó, elképzelhető, hogy az előadást Angliában is bemutatják? Őszre tervezzük a kassai bemuta­tók és már szóba jött köztünk a kinti előadás is. Élő próbákat is szeret­nénk tartani. Minden a helyzettől függ. Egyelőre nem tudunk tervezni. A produkció szereplője egy Angliá­ban élő transzszexuális színésznő is, aki eredetileg férfi volt. Vele, általa Adina sok kérdést felvető témára is fel akaija hívni a figyelmet. Itt kü­lönböző nyelvek, kultúrák és külön­böző érzelmi világú emberek talál­koznak, akikről kiderül, még ha kü­lönböznek is egymástól, hogy na­gyon sok a közös vonás bennük. A darab két házaspár szerelmi életéről szól. Mind a négy emberről kiderül, hogy másvalakit szerettek, és min­denki máshogy képzeli el a szerel­met, mint ahogy megélte. Mintha egy halál előtti végső leszámolást élné­nek meg, hiszen a szereplők már nyolcvanévesek. Két nyelven zajlik majd az előadás. Magyarul és ango­lul. Az idegen nyelvű szöveget a fel­iratokból fogja megérteni a közön­ség. Bandor Évával pár mondat ere­jéig mi is megszólalunk angolul. ígér még valami mást is az ősz az Illúziók mellett? A kassai Thália Színháztól kaptam ajánlatot egy kétszemélyes darabra. Egy ápolónő és egy idős hölgy kap­csolatáról szól a történet. Kövesdi Szabó Marikát évek óta ismerem. Nagyon örülök, hogy végre együtt fogunk játszani. Februárban pedig elkezdjük az Ápolónők című televí­ziós sorozat negyedik évadjának a forgatását. Hogy utána mi jön, azt még nem tudom. De ahogy ismerem magam, ha beindul végre az élet, és visszatérünk a régi kerékvágásba, azonnal ki fogok találni valamit. A szerző a Vasárnap munkatársa Még valami... Nem gondolta, hogy a templomi esküvő változtatni fog a kapcso­latán. Ma már tudja, hogy igenis változtatott. Súlya, ereje van az ott kötött házasságnak, mondja. Elmélyült a kapcsolata a párjá­val. Spirituálisán is megfogalmazza a lényeget: magasabb szintet nyert az együttlétük. Felelősségben, odaadásban, összetartás­ban. Csodálatos érzés, hangsúlyozza. Olyan béklyók nélküli.

Next

/
Thumbnails
Contents