Új Szó, 2020. október (73. évfolyam, 227-253. szám)
2020-10-16 / 240. szám
www.ujszo.com | 2020. október 16. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 Ovi Egy dühöngő, vádaskodó óvodás hozza a kényszerzubbonyt A szent őrülteket leszámítva nincs olyan ember a földön, aki önként és dalolva, boldogan vállalná, hogy megnehezítik az életét, és részben vagy egészben megfosztják szabadságától. Nyilván sokan megértik, hogy a járványhelyzet miatti korlátozó intézkedések a társadalom megóvásajegyében születnek. Azt azonban már jóval kevesebben viselik el, ha a kényszerzubbonyt egy dühöngő, mindenkivel vádaskodó óvodás húzza rájuk. Igor Matovic láthatóan hét hónapnyi kormányzás után sem értette meg, mit jelent államférfinak lenni - még mindig azt hiszi, hogy az államférfi az, akinek nemes arcélét majd márványba vésik a müvészkezek, mert azt tette, amit ő a legjobbnak gondolt. Pedig a 21. század és a Covid-idők államférfiai azok, akik kvalifikált döntések alapján, példát mutatva hajlandóak végigmenni a rögösebb úton is, és meg tudják győzni azokat, akikért felelnek, hogy érdemes őket követni. A viselkedéstudósok, de a gyakorló szülők is pontosan tudják: egy demokratikus berendezkedésben nem működik a szankciókra, fenyegetésre és szidásra alapuló rendszer. Az emberek ettől csak frusztráltabbak és dacosabbak lesznek - elutasítják a kiskorúsítást, a magyarázatok nélküli utasításokat, a hibáztatást és az érzelmi zsarolást, legyen az bármilyen jó szándékú. Ez még a totalitárius rendszerekben sem működik sokáig, pedig ott az államnak még az eszközei is megvannak arra, hogy kiiktassa a rebelliskedőket, mondjuk egy vidám hangulatú hétvégi gödörbe lövetéssel. Igor Matovic két dolgot nem értett meg. Egyrészt, hogy ő nem királya ennek az országnak, és nem is a glóriás géniusza. Abban a pillanatban, mikor elkezdte vádolni az embereket azzal, hogy „elrontották” az ő tökéletes védekezési stratégiáját (amit mellesleg ő maga sem tartott be), el is veszítette az irányítást. Kétpólusúvá tette a társadalmat: az egyik térfélen ő áll a maga hatalmával és eszközeivel, a másikon pedig az emberek, akik magasról tesznek a hatalmára. A fekete-fehér és az igen-nem átkozott, kétdimenziós kereteiben ragadt a társadalom. A lakosságon pedig ez rajta hagyja a nyomát: nem egységes, csoportokra, egyénekre morzsolódik, akik nem a járvánnyal vívják a harcukat, hanem egymással. Matovic pedig ott áll a másik térfélen, integet a kis hoppmesteri pálcájával, és nem veszi észre, mennyire magányos. A másik dolog, amit a kormányfő nem ért meg: a hatalmat nem egyedül gyakorolja, ebben az országban más is kapott demokratikus felhatalmazást arra, hogy irányítson. És nem, Richard Sulik sem azért ül koalíciós pártelnökként a kormányban, mert neki csillogott a legszebben a feje a Kriván tetején a sápadt márciusi holdfényben, hanem azért, mert jelentős politikai erőt képvisel, ráadásul ért is ahhoz, amit csinál. És bár a kommunikációja neki sem veretes, és tudjuk róla, mennyire makacs, keményfejű és autoriter, ő a jin Matovic jangjához. Ennek a harmóniájából jönne ki a helyes, összehangolt járványkezelési út, de ehelyett két középkorú férfi iszapbirkózása lett belőle, ami elég groteszk, és egy kicsit sem nézzük szívesen. Ami még szomorúbb, hogy ez az egész már nem is csak a válságkezelésről szól, hiszen a felmérések jól mutatják: Matovic rohamosan veszít a támogatottságából, Sulik pedig szép lassan erősödik. Ennek fényében akár merész politikai kommunikációs húzásként is értékelhető, hogy a kormányfő kijelentette, Sulik már nem a barátja, majd büntibe tette Martin Klus külügyi államtitkárt, aki eddig a serpája volt a nemzetközi csúcstalálkozókon. Értékelhetjük így is, de ez nagy hiba lenne. Az egész nem más, mint óvodás dacreakció egy olyan embertől, aki már lassan kezdi megsejteni, hogy egy szobrász sem akad majd, aki kőbe vésné a kisfiúsnak gondolt vigyorát. Ahol egy párt dominál, ott az államérdek és a pártérdek mindig egymásba csúszik. Demokráciákban is. Még inkább így van ez egypártrendszerben, hiszen ott ez a hivatalos ideológia. Ezért érdemes a Kínai Kommunista Pártot (KKP) mint szervezetet külön kezelni a több ezer éves kínai államtól. Míg a kínaiak és országuk ott lesz Ázsiában a következő ezer évben is, a KKP ezt aligha éli meg. Nem véletlen tehát, hogy úgy tesznek, mintha a kínaiak érdeke ugyanaz lenne, mint a kormánypárté, azért ezt mi itt Közép-Európában tudjuk, hogy nem pont így van, negyvenévnyi kommunizmussal a hátunk mögött. Mint a legtöbb nép, a kínai is jólétben és békében szeretne élni. Csakhogy a világtörténelem éppen arról szól, hogy ezeket a nemes célokat minden ország más és más eszközzel próbálja elérni. Ezt örökítette meg a „si vis pacem para bellum” már az ókori Rómában, vagyis ha békét akarsz, készülj a háborúra. Ennek ékes példája volt az első világháború, amikor mindenki a másikat gyanúsította háborús készülődéssel, ezért végül a „megelőzés” jegyében beindult maga a háború. Most sincs más logika. A kínai párt célja, hogy megtartsa a hatalmát. Minden más ezután jön, legelőször is hatalmon kell maradni. Mondjuk ez így van a parlamenti demokráciákban is, bár szerencsésebb esetben e kormányzati formában kevesebb eszköz áll a kormánypárt rendelkezésére, hogy bebetonozza hatalmát. A KKP eszközei közé tartozik a gazdasági jólét, amellyel a belső stabilitást igyekszik tartani. Több mint egymilliárd ember érdekét amúgy sem könnyű számításba venni. A 21. században e jólét nagyrészt a digitalizációtól függ, ezért verseny indult ezen a területen. Ahogy anno a világ óceánjai és a kereskedelmi utak védelme, és az ehhez szükséges flották építése jelentős szerepet játszott az első világháború kitörésében (brit félelem a német felépítkezéstől): most így tartunk Kínától az online tér „kikötői” és „útvonalai” biztosítása terén. Nem alaptalanul, hiszen Kína nagy gyakorlattal portyázik már e térben, a kiberhadserege révén. A KKP hatalommegőrzési érdeke viszont élesen máshova vezet például a szólásszabadság terén, mint az kívánatos lenne. A szólásszabadságot szervezetszociológiai értelemben a visszacsatolási folyamat részének, ezáltal a rugalmas alkalmazkodás feltételének tekinti. Például: ha a kormányzó párt elrontja a koronavírus első hullámának kezelését és ezért kritizálják, nem meri mégse nyilvánosan soha bevallani, hogy hibát követett el. Éhelyett most épp 18 év börtönre ítélték azt a második generációs párttagot, aki anno nyilvános cikkben az elnököt kérte számon a vuhani káosz miatt. Persze hivatalosan korrupció miatt ítélték el, és még ez is igaz lehet bőven, de a kormányzó párt logikájában ez mást jelent. A korrupcióellenes harc a pártvezetés eszköze a szelektív tisztogatásra. A párt viszont így elveszíti azokat a visszacsatolásokat, amelyek segíthetnék ajövőben a jobb alkalmazkodásban: az információ megfelelő áramlása, a rossz információk közlésétől való félelem csökkentése, az új típusú kihívásokra új forgatókönyvek készítése, a nép erősebb kooptálása. A helyzet az, hogy ezek a folyamatok néhány európai országban is megfigyelhetőek. FIGYELŐ Hollandia visszaadná, de nem tudja, kinsk Hollandia kész visszaszolgáltatni az egykori gyarmatairól elkobzott kincseket, köztük például egy szingaléz uralkodó ágyúját és egy indonéz szultán gyémántját, de a jogos tulajdonos meghatározása ma már nem egyszerű. Az amszterdami Rijksmuseumban legalább négyezer ilyen tárgy van. Az intézmény munkatársa, Valika Smeulders üdvözölte, hogy a holland kormány kezdeményezte a visszaszolgáltatást. Kutatóközpontjön létre a gyarmati kincsek nyilvántartására és egy bizottság a kérelmek kezelésére. A 36 karátos gyémántot 1875-ben kobozták el a holland csapatok egy szultánságból, amelynek területe ma már Indonéziához tartozik. „Az országnak kell visszaadni, vagy a szultán leszármazottainak? Es kivel kell erről megegyezni?” - tette fel a kérdést Valika Smeulders, a múzeum munkatársa. (MTI) Sikerülhetett volna megelőzni a járvány második hullámát Jó járványkezeléssel a fertőzés visszaszorítható, ós még a gazdaság sem esik annyira vissza, mint Európa számos országában. A portfolio.hu e két szempont alapján a „mintaországokat” vizsgálta meg, ezek Dél-Korea mellett Kina, Vietnám és Új-Zéland, bár szerencsére és a földrajzi adottságok is kellettek ehhez. Dél-Korea jó példa a gazdasági visszaesés minimalizálására: azelőtt visszaszorította a vírus terjedését, hogy be kellett volna zárniuk a vállalkozásoknak és bevezették volna az országos kijárási korlátozást. Ötször kisebb a visszaesés, mint világviszonylatban. Az ország azonnal több száz nagy kapacitású szűrőközpontot hozott létre, a tesztelésben együttműködve a magánintézményekkel. Napi 15-20 ezer tesztet tudtak végezni már az első hullámban. Mindenhova ingyen elvihető maszkokat és fertőtlenítőket helyzetek ki, azonnal bővítették a járványügyi kapacitásokat, és a kontaktuskutatást végzők számát. A cél az volt, hogy a fertőzötteket még a lappangási időben „elkapják”, hogy minél kevésbé adják tovább a betegséget, még a „negyedik szintű” kontaktusokat is megkeresték. Az országban így kifejezetten erőteljes korlátozó intézkedéseket általánosan nem vezettek be, de a lakosságot arra kérték, hogy tartsa a távolságot és használjon védőeszközöket. Ez meg is történt. Egy applikáción keresztül pedig valós időben nyomon lehet követni a fertőzési gócokat, látni lehet a területeket, ahol a fertőzöttek járnak vagy jártak akár a diagnózisuk előtt. A dél-koreai védekezést segítette, hogy a 2015-ös közel-keleti légúti szindrómára (MERS) hibás válaszokat adtak. Ezután számos reformot hajtottak végre az egészségügyi rendszerben. Dél-Korea ekkor megtanulta, milyen, amikor a társadalom hónapokig félelemben él és elmaradnak a turisták. Az európai országok viselkedése kapcsán érdekes párhuzamot ír le a Portfolio. A történet kicsit olyan, mint amikor furcsa, kopogó hangot hallani vezetés közben, már nem fog úgy a fék, és még a téli gumit sem tettük fel. A koreaiak ilyenkor azonnal teljesen „átvizsgálják az autót”, rövid ideig nélkülözik, és kifizetik az alacsony szervízdíjat. Az USA-ban és több európai országban ilyenkor úgy érzik, még nem kell elvinni a szerelőhöz és ráér feltenni később a téli gumit. Kell a kocsi és költeni sem szeretnénk rá, de azért „okosba” ránéz a garázsában a haver. Ahogy halogatjuk a szakszervizt, úgy lesz súlyosabb a helyzet: végül már nem lehet olcsón megúszni és nem 24 órára kell nélkülözni a kocsit, óriási összegbe kerül a javítás, és egy hét múlva mehetünk a kocsiért. Persze csak akkor, ha van még értelme elvinni a a szervizbe, a fék nem adta meg magát teljesen, vagy nem hiányoztak egy kellemetlenebb napon túlságosan azok a téli gumik. „Nos, ha elvittük volna az autót a szakszervizbe az első kopogó hangnál, ki tudja, hogyan alakulnak a dolgok... de hát mi épp akkor indultunk a kocsival a (zöld zónába sorolt) horvátországi nyaralásra!” (portfolio.hu)
