Új Szó, 2020. október (73. évfolyam, 227-253. szám)
2020-10-10 / 235. szám
[18 SZALON ■ 2020. OKTOBER 10. www.ujszo.com Polgár Anikó Sokat akar a szarka... Mit képzelnek, hogy ki akarnak tenni ebből a fészekből, hogy nyugdíjba akarnak küldeni? Hiszen magam tapasztottam, szalmából, hulladékból, sárból, ürülékből, az összes alkotóanyag olyan jól összeállt már, megkötött, szilárd lett, mint a beton, nem is csoda, men már harminc éve toldozom-foldozom, hozzászoktam a szagához, a melegéhez, én csak itt érzem jól magam, még ha mások szerint piszkos vagy bűzös is. Én már harminc éve dolgozom ezen a fán, ismerem a fatörzs görbületeit, az összes szomszéd madarat, azokat is, akik reggelente idebiccentenek, mint valami portás, azokat is, akik megszámolják a leveleket, kimutatásokat vezetnek arról, mennyi zöldell még, mennyi a sárguló, menynyi az elszáradt, akik az adatokat táblázatokba szedik, nemcsak rólunk, madarakról, hanem a fakéreg alatt lakó kukacokról is, de azokkal is jóban vagyok, akik eltüntetik a levéltetveket, eltakarítják a beteg vagy korhadó gallyakat. Nekem nem is kell ételt gyűjtögetnem, hiszen működik itt egy igazi madármenza, minden hétköznap ott ebédelek, kedvenc, összeszokott asztaltársaságommal - mostanában sorakozás közben maszkot rakunk a csőrünkre, de evés közben, míg a kiszolgáló személyzet által gyűjtött, ízletes pondrókat rágcsáljuk, lerakjuk a maszkokat a tálcákra, kibeszéljük együtt a rendszert, szidjuk a reformokat, együtt háborodunk fel, hogy újabban mi mindent követelnek, hogy kezd veszélybe kerülni nyugalmas, kényelmes életünk. Meg van ugyanis szervezve az élet itt, ebben a kiserdőben, minden fát külön felügyel valaki. Volt, hogy a mi felügyelőnk kekeckedett ugyan, de sokáig nem tudott elérni semmit, engem például hiába próbált meg kitenni kényelmes kutatómadár-státuszomból. Ki tudna nálam jobban átkutatni más fészkeket, megfigyelni más madarakat, jelentéseket írni róluk? Egy idő után viszont azzal jöttek, hogy ilyesmire már nincs szükség, hogy már a madártársadalom is demokratizálódott, most már csak az eredmények fognak számítani - na de ki hiszi ezt el? Nekem mindig volt mindenütt egy-egy jó emberem, nemcsak itt a konyhán, a madárbüfében, hanem a falomb felsőbb szintjein is, sőt, az erdő igazgatóságáig is kiterjed a rokonságom. Meg vagyok győződve róla, hogy a gépezet ma is ugyanúgy működtethető, mint azelőtt. Megéltem már nagy viharokat, megtanultam kapaszkodni, sőt, ha kefi, a csőrömet is bele tudom vájni a másik szemébe. Ha néha rázta is a szél ezt a nagy, odvas fát, amelyiken lefészkeltünk, mi mindig itt maradtunk, lombtakarásban, széltől-vihartól védetten, járhattunk, mi szarkák is esti énekórákra, mint a nem túl csiszolt hangú énekesmadarak, néha sikerült egy-egy trilla, olykor egészen profi énekesmadárnak képzeltük magunkat. Aztán húsz év önfeledt, öncélú dalolászás után egy reggelen hatalmas orkánra ébredtünk, kavarta a szél a leveleket, alig lehetett látni az őrült kavalkádban. Tudtuk, hogy gyorsan és határozottan cselekedni kell, különben nem maradhatunk meg ezen az erősnek tűnő, de túl sok terhet hordozó ágon: egy fadarabbal lepiszkáltuk sorra a szomszéd fészkeket, némelyikben tojások is voltak, hallottuk, ahogy loccsannak, darabokra törnek a földön, volt, amelyikben kismadár sipogott, még nyöszörgött gyönge hangon, mielőtt nyakát szegte. Egy anyamadár iszonyú éles rikácsolással átkozott el minket, sokáig visszhangzott fiilünkben a hisztérikus kiabálás, de aztán elszállt ő is, más fák, más erdők felé, nem láttuk többet a mi fészkeink környékén. Mi, megmaradónak a vihar elükével megint összefogtunk, most még szorosabbak lettek a barátságok, együtt gyűjtögettünk fűszálat, szalmát a lyukak befoltozásához. Sajnos, a nagy, viharos áradatban barátnőmmel, a búbos bankával nem gondolkodtunk mindenben eléggé előrelátón, nem számoltunk mindenben a következményekkel. A fészekleverő rúd nem ért el egyegy szomszéd ágig, nem is tartottuk akkor azokat a fészkeket olyan veszélyeseknek, hiszen még kicsik voltak a bennük gubbasztó madarak. Jóval később vettük csak észre a veszélyt, mikor az egyikből kifejlett héja lett, a másikból hatalmas sasmadár: felváltva röppentek fel a fa koronájának legmagasabb pontjára, onnan kémlelték a látóhatárt, a környéket messzire belátva, vagy szétterjesztett szárnyakkal vitorláztak a levegőben, a fa körül, ránk vetítve félelmetes árnyékukat, elfogva a napot, sötétté és nyirkossá téve ezt a korábban olyan otthonos, mások által nem ellenőrzött zugot, amelyben, még akkor is reméltük, örökre - meghúztuk magunkat. Sajnos, nem maradhattam a fészkemben egyedül. Kismadarakat küldtek ide, tanítványokat, bár magam is kismadárnak éreztem még magamat, eszemben sem volt másokat tanítani. Némelyik ráadásul máris kész dalos pacsirta volt, még bele is szólt az oktatásba, még kérkedett is, hogy neki jobban megy a skálázás, mint a tanárnőnek, az pedig, amelyik a magas C-t is kiénekelte, kis híján kilökött a fészkemből. Igyekeztem minél kevesebbet törődni velük, nehogy még felfejlődjenek, próbáltam őket níás, melegebb égtájakra küldeni, némelyeket szép szóval, másokat erőszakosabban, sőt, hogy elkerüljem a későbbi kellemedenségeket, igyekeztem őket lebeszélni a mi énektagozatunkról már a nyílt napon, a felvételi előtt. A héjának persze, aki a fejébe vette, hogy felvirágoztat itt mindent, nem nagyon tetszett ez, megpróbálta mindenbe beleütni a csőrét, a sas meg még erősítésnek idehozta a feleségét is, aki úgy tett, mintha nem érdekelné az én házam tája, de nem lehetett nem észrevenni, hogy direkt az én ellenőrzésemre hozták ide, a fő cél az volt, hogy a fejemre üljön, átvizslassa a kottákat, kiigazítsa a szolmizálást. Megpróbáltam úgy-ahogy kijönni vele, ajándékokkal halmoztam el, tudtam, hogy mivel ő sem énekesmadár, előbb-utóbb neki is kínos lesz ez az egész, próbáltam is, barátinak tűnő álmosollyal, a naivat tettetve zavarba hozni őt más énekes kollégák, de főként a diákok előtt. Mivel mindemellett le is kenyereztem, mindent tűrt, mindent elviselt, még védett is engem a férje előtt. De én azért tartottam tőlük, láttam, mindkettőnek milyen erős a karma, még ha egyelőre csak arra használják, hogy megkapaszkodjanak vele, ki tudja, nem mélyesztik-e egyszer az én mellkasomba? Még mindig megvoltak az öszszeköttetéseim, tudtam, hol kell őket följelenteni, kicsit kiszíneztem kettejük ármánykodásait, az intrikákban igazán megvolt az akkor már huszonöt éves gyakorlatom. Őket így, úgy hittem, könnyen kicsinálom, a héjával pedig nem kellett nagyon foglalkozni, ő úgyis, amikor csak tehette, elszállt, más erdőkben bolyongott, egyszeregyszer úgy tűnt, végleg el is költözött már. A barátnőm, a búbos banka most is mindenben segített: az volt a vágyunk, hogy ő üljön fel a sas helyére, a lombsátor tetejére. De nem jött be a számításunk - hát nem visszatért az az átkozott, rikácsoló héja, jól belekapott a farktollainkba, s azóta se hagyta abba a kiáltozást! Ne higgye persze, hogy csak úgy hagyom, hogy kitegyen ebből a fészekből, harminc év áldozatos munka után! Méghozzá valami anyamadarat akarnak alkalmazni helyettem, akinek már két fiókája is van, arra hivatkozva, hogy én elértem a nyugdíjkorhatárt, a fiatalok meg munkanélküliek, mi csak foglaljuk előlük a helyet. Meg olyanokkal érvelnek, hogy a többieknek kell dolgozniuk ránk, hogy mi csak innen-onnan gyűjtögetünk, tönkretesszük a másét. Hát miféle logika ez? Mindenki tudhatja, hogy akinek fiókája van, nincs miért aggódnia - egyrészt van elég öröme a kicsikkel meg dolga is a fiókák körül, minek is kellene neki még munkahely? Nem kell aggódnia, hiszen lesz majd, aki törődjön vele, ha megöregszik: a fiókái, ha felnőnek, eltartják, megetetik. Aggodalomra csak nekünk, gyermektelen, öreg szarkáknak van okunk. Mi lesz, ha már rossz lesz a szemünk, s nem látjuk meg a csillogó tárgyakat a földre ejtve vagy mások fészkeiben? Én, akárhány évet is éltem, máig is fióka maradtam, el is várom, hogy etessenek. KONYVSORSOK „Úgy látszik, bizonyos dolgoknál teljesen egyedül marad az ember” A nyolcvanas évek elején, az egyetemen hallottam először Márai Sándorról és egy konkrét regényéről: Bébi vagy az első szerelem. Talán a latinnal volt kapcsolatos az említés, mert Márait persze nem vettük, s mint később kiderült, ezt a regényét is hiába kerestük. Megmaradt emléknek. A rendszerváltás után jutottam Márainak ehhez a könyvéhez, miként a többihez is. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. S van benne egy epizód: a főszereplőnek egy nyaralótársa elmeséli fiatalkori emlékét: cukrászdába visz egy lányt, de pénze nincs, ezért a fizetés - és a lány - elől gyáván megfutamodik. Egészen kiváló része ez a könyvnek, akár egy Kosztolányi-novelláskötetben is megállná helyét. Mondhatni, ezúttal tehát nosztalgiából emeltem le a polcról a könyvet. Csaknem húsz év elteltével. S rögtön megállapítottam: az első olvasáskor elsikkadtam egy nagyon fontos rész felett: főszereplőnknek van egy visszatérő rémálma: kisgyerek, akit az anyja épp elverni készül, arra készül, hogy most aztán nagyon, de nagyon elveri. Tanárunk 54 éves agglegény, jövőre nyugdíjba vonul - már ez is milyen nosztalgikus, hogy volt ilyen idő: 28 év tanítás után lehetett nyugdíjba menni, ráadásul nem érti, minek spórolt, hiszen a nyugdíjából majd szépen megél... Naplót vezet, s mindent ebből tudunk meg: ami nincs a naplóban, az előttünk is rejtve marad, pontosabban: elég sok mindent csak sejtünk. A napló, akárcsak az alkalmi társával, a titkár Tímárral. Hogy egészen pontosak legyünk: Tímár köt vele ismeretséget, tanárunk ugyanis magányos, visszahúzódó alkat, barátja sincs, ismerőse is alig. .Akkor, délelőtt, az ágyban jöttem rá, hogy nincsen senkim” — jegyzi fel naplójába. Két orvosság van a beteges magányra, mondja neki Tímár: az egyik a szerelem, a másik az Isten. Ezt ugyan jól megjegyzi, és sokat töpreng felette, de a két gyógyírral nem tud mit kezdeni, egyikhez Két orvosság van a beteges magányra; az egyik a szerelem, a másik az Isten. w írója: őszinte, de félszeg. Szeptembertől tehát az utolsó osztályát viszi, ráadásul érettségi előtt álló koedukált osztályról van szó: huszonnyolc fiú, hat leány. Latint tanít. Bajusza és szakálla miatt egymás közt Rozmárnak hívják a tanulók. Még iskolakezdés előtt nyaral egyet a Tátrában, pihenőre van szüksége, itt ismerkedik meg a fent említett sincs semmi köze, sem viszonya. Nem tudja elképzelni, hogy szerelmes legyen, s bár nem hiteden, Istenhez sincs semmi köze. Egyedül a latin irodalomhoz van köze, meg némileg a diákjaihoz, azokhoz is most utoljára. A lánynövendékekre kezdetben rá se néz, egyszerűen nincs tapasztalata abban, hogyan viszonyuljon az olyan diákhoz, aki lány. Érettségi előtt álló kisasszonyok ezek már, fél lábbal a felnőttkorban. A fiúk közt egy Madár nevűt jegyez meg magának elsőként, s nem rokonszenves számára, holott eminens diák, latinból pedig a legjobb mind közül. Aztán elfogja óra közben írt levelét, melyet a fiú a lányok egyikének, Cserey Margitnak címez. (A levélben Madár Bébi-nek szólítja a lányt - erre utal a regény címe.) Adva van tehát egy konkrét nőnemű növendék, akire jó lesz vigyázni, nehogy ez a kamasz jómadár Madár eltérítse a tanulástól vagy ne adj’ isten, megrontsa. És ezzel a háromszöggel lélektanilag adott is minden. Innentől kezdve a regény meredeken ível a tragikus végkifejlet felé, egyre nagyobb iramban. Rozmár mindkettőt figyeli. „Nem volt semmi célom a sétával, de egy kissé számítottam arra, hogy megcsípem ezt a két flangérozót. Nem jöttek Holnap nem megyek ki. Holnapután valószínűleg rajtuk ütök” - jegyzi fel naplójába. Madárt növekvő ellenszenvvel figyeli, lényegében átnéz fölötte. Még akkor sem szólítja fel, ha egyedül ő jelentkezik. („A legtöbb, ami jót Madárnak tehetek, hogy nem veszek róla tudomást. Nem bírom látni” - jegyzi fel.) Végül már gyűlöli. Új rémálma van: azt álmodja, ismét rövidnadrágos kisfiú, és Madár nem köszön neki, zsebre tett kézzel gúnyosan méregeti, vigyorog rajta, kineveti... Ezzel szemben a Cserey lányt növekvő érdeklődéssel mustrálgatja. „Most végre jól megnéztem. Nem értem Madárt. Ez a lány nem is csinos” - írja fel. Három héttel később, májusban: „Csereynek határozottan jót tesz az időjárás. Most vannak napok, amikor majdnem csinos. Nem szép, attól messze van. De egy kis jóindulattal csinosnak is lehet néha mondani.” A továbbiakban aztán minden fenntartása eloszlik, s ahogy Bébi egyre csinosabbá válik a szemében, ő egyre gyermetegebb lesz. Nem, nem fiatalodik meg, bár mindent elkövet ezért, még a szakállát és a bajszát is levágatja. De már nincs rajta segítség: menthetedenül szerelmes. Mi volna, ha kölcsönkérné a ceruzáját? - töpreng a katedra mögött, nem is ügyelve arra, hogy latínórát tart az osztálynak. Hát mi van abban, semmi, egy tanár bátran elkérheti egy növendéktől a ceruzáját. Ha megsimogatná a fejét - ebben sincs semmi, a tanárdiák viszonyba belefér. így tipródik s képzeleg, s esténként rója a sorokat a naplójába. S értelmet nyer a regény címének másik fele is: egy hajszálnyival a nyugdíjazása előtt tanárunkat utoléri az első szerelem. S oly kiszolgáltatottá válik, mint az első szerelmesek általában. A június 15-i naplóbejegyzése: „B. ma sötétkék ruhában volt. Még soha nem láttam rajta sötétkék ruhát. Valami fényes anyag volt, nem selyem, de hasonló. Nyári ruha, rövid ujjakkal. Ma láttam először a karjait. A karjai halványbamák, vékonyak és hosszúak. Még soha nem láttam a testéből ennyit meztelenül. A nyakán is mélyebben kivágott ez a ruha. A két karja könyöktől meztelen volt.” Ezt követően már csak három hosszú bejegyzés van hátra. Három fergeteges, meghökkentő bejegyzés. „Most ne fusson el, mint én a cukrászdából” - írja neki Tímár. (Szlovákul is olvasható, Deák Renáta fordításában.) Csanda Gábor A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
