Új Szó, 2020. október (73. évfolyam, 227-253. szám)

2020-10-10 / 235. szám

www.ujszo.com I 2020. október 10. SZOMBATI VENDÉG 9 A legendás Stukker-csapat tagj a Lukás Latinák: „Néha a kezembe kerül valami a fiókból, és magam is elcsodálkozom, miket írtam ifjú fejjel..." „A szlovák líra legszebb verseivel járom az országot..." (Szkárossy Zsuzsa felvételei) Balról a Stukker-barátok Marián Miezga, Juraj Kemka és Lukáé Latinák SZABÓ G. LÁSZLÓ Legendás osztály össze­téveszthetetlen arca. Hat fiú között ő, LukáS Latinák, a vidéki nép egyszerű, gombszemű fia. A pozsonyi Astorka Színház Komám­­asszony, hol a stukker? című, hatalmas sikerszériéval futó előadásénak dísz­parasztja, aki muskátlizene nélkül is tájjellegű. Főiskolás korában verseket írt, most versekre épülő one man show­­jával járja az országot, rendhagyó irodalomórákat tartva. Klasszikus szlovák költők alkotásait adja elő személyes történetekbe csomagolva. Cseh fdmek kulcsszereplője, televí­ziós szórakoztató műsorok tuti be­futója, színházi előadások finom eszközökkel brillírozó központi fi­gurája. Görgey Gábor Komámasszony, hol a stukker? című, fergeteges sikerű groteszk lélektani játékát vizsgaelőadásként láthatta először a közönség, Peter Mankovecky rendezésében. Hogyan ünnepelték meg a darab bemutatásának hu­szadik évfordulóját? Gyertyát gyújtottunk a tragikus körülmények között, fiatalon elhunyt Manky emlékére ott, abban a negy­ven férőhelyes helyiségben, ahol elő­ször játszottuk a darabot. Eljöttek az egykori osztályvezető tanáraink, ott volt a rendező felesége, mi jelmezben beálltunk a kezdő képbe, Juraj Kem­ka, aki a szolgálatkész kispolgárt játssza, betolta a zsúrasztalt, rajta a letakart pezsgővel, ittunk egy kor­tyot, és bejelentettük: az előadást már úgyis látta mindenki, eljátszanunk nem kell, maradjunk együtt és emlé­kezzünk! S azóta is műsoron a darab, és még évekig, évtizedekig műsoron is lehet. Bírják szíwel-lélekkel... és ugye, tüdővel is. Azzal is. Én már rég nem dohány­zóm. Feltétel volt az egészséges tüdő, amikor tizenévesen az üvegipari szakközépiskolába felvételizett? Igen, be kellett mutatni a röntgen­­felvételt. Kötelező egészségügyi ki­vizsgáláson vettünk részt. Mi sodorta az üvegfúvó meste­rek közé? Milyen meggondolás­ból választott ilyen szokatlan szakmát? Tizennégy évesen még nem tud­tam, mi akarok lenni. De jól rajzol­tam, és volt egy barátom, aki képző­­művészeti szakkörbe járt. Annyira kedveltem őt, hogy mentem utána, a hét minden napján vele akartam len­ni. Zseniális tanárnő foglalkozott ve­lünk. Mintha csak a nagymamánk lett volna. Minden technikát örömmel mutatott meg. S mivel a lányok előtt örökké bohóckodtam, azt mondta, nekem színésznek kellene állnom. Én mégsem a színikonzervatóriumot választottam, hanem az iparművé­szeti szakközépiskolát. A matema­tika nem érdekelt. Anyám pénztáros volt egy boltban, fejben számolt cso­dásán. Gyorsabb volt, mint a pénz­tárgép. Tudtam, hogy a nyomába sem érhetek. A kovácsoltvas! Az nekem való, gondoltam. Férfias munka, és kell hozzá fantázia. De a barátom az üvegipari szakközépiskolába jelent­kezett, s mivel a nagy túljelentkezés miatt vasra nem vettek fel, én is az üvegszakon kötöttem ki, Poháron. A rajzaim alapján elsőre bejutottam. Cseh mestert kaptunk, aki csodásán formálta az 1100-1300 fokos masz­­szát. Mindig azt mondta: „Lukás, az üveggel úgy kell bánni, mint a nővel. Elválja, hogy kényeztesd.” És meddig kényeztette? Az érettségiig. Ha ott maradtam volna a gyárban, a pótdíjak jól meg­emelték volna a fizetésemet. Mint a bányászokét vagy az olvasztárokét. Hangos és poros a hely, nagy a hő­ség, szennyezett a levegő, az ólom­üveg mérgező. Egyébként szabad bejárásom van a lednicrónai gyárba. Ismert színészként beengednek, és fújhatok, formálhatok, kísérletez­gethetek. Az iskola elvégzése után, mivel a gyár fizette a tanulmányai­mat, két évig ott kellett volna dol­goznom, de rögtön felvettek a színművészetire, Martin Huba, Emília Vásáryová és Peter Manko­vecky osztályába. Lednicróna már a népszerű szí­nészt ölelte keblére. A feleségemnek köszönhetően. 2010-ben a Teatro Tatro előadásával kijutottunk Vancouverbe. Az olim­piai játékokkal párhuzamosan szín­házi olimpia is zajlott a városban, és mi voltunk az egyetlen európai utcai színházi társulat, amelyet meghív­tak a kanadaiak. Egy hónap alatt öt­ven előadást játszottunk. És ott, a vancouveri Szlovák Kulturális Központban fotózkodtam valakivel itthonról. Később tudtam meg, hogy az illető a lednicrónai üveggyárban dolgozik, a feleségem pedig felku­tatta őt, s azóta többször is jártam nála. Vázát, tálat, poharakat készí­tettem az ottaniak minden elisme­rését kivívva. Egymást váltva néz­ték, mit csinálok. Nem láttatok még színészt? - kérdeztem tőlük. Nem téged bámulunk, mondták, hanem a díszítéstechnikádat. Ők ugyanis nem tanultak az én egykori iskolámban, azt szép csendben bezárták, és műhelyekké alakították át. A fordulatot, hogy végül a színé­szetet választotta, mi váltotta ki? Apám amatőr színész volt. A kö­zépiskolás éveim alatt már én is fel­lépésekre jártam. Falusi viccekkel szórakoztattam a közönséget. Primi­tív, metszőén éles az a humor, ame­lyen felnőttem. És eszembe jutott az egykori rajztanámőm, aki azt mond­ta, hogy színésznek kell mennem. Apám nem lelkesedett az ötletért, de anyám rábeszélte, hogy engedje meg. Anyagilag ugyanis nem volt könnyű támogatniuk, hiszen sokáig hárman voltunk testvérek, aztán négyen let­tünk, jött az öcsém. Nagyon erős osztályba került a színművészetin. Juraj Kemka, Vla­dimír Kobielsky, Marián Miezga, Jakab Róbert, Nádasdi Péter, Gu­­bík Ági, Slávka Halcáková... Az első csalódás a felvételi első rostáján ért. Álltam a főiskola épülete előtt, és olyan kicsinek láttam! Rá­adásul háromszázhatvanan jelent­keztek abban az évben, köztük én, a vidéki csóró sárga sildes sapkában, amelyre lila cérnával ráhímeztem az aláírásom, plusz egy lila csillag, te Úristen! De felvettek. Magyarokkal már a középiskolában is találkoztam. A padtársam is magyar lány volt. Ri­maszombati. Nem tudott szlovákul. Az obiak - felhő - neki eleinte az ab­lakot jelentette. Nekem egyébként nagyon tetszik a magyar nyelv. Olyan természetes a hangzása. Kinyitja a magyar az ablakot télen. Azt mondja: hó! Änémet az Alpokban. Schnee! Az angol Londonban: snow. A szlovák meg, hogy sneh! Egyedül a hó-ban érzem a rácsodálkozást. Meg is tanult pár szót magyarul. Losoncon szereztem meg a jogo­sítványt. Az ottani piacon tanúja vol­tam egyszer, amikor egy magyar férfi cipőt vásárolt a vietnámiaktól. Fekete cipőt akart vermi, de az árus nem ér­tette őt. „Ezt?” - kérdezte a vevőt. „Nem. Feketét!” - mondta a magyar. És percekig ugyanaz a párbeszéd is­métlődött köztük. Mire a vietnámi dühösen odavágta, hogy: „Na SIo­­vensku po slovensky!” Én azt is tu­dom magyarul, hogy: cipőtalp. Ha már cipő és cipőtalp... az. Össztáncban, a Szlovák Nemzeti Színház csodás előadásában annak idején, vendégként, ön is szerepet kapott. Milyen emlékek fűzik eh­hez az előadáshoz? Martin Huba, az előadás rendezője az első próbán azt mondta: „Ennek a darabnak energiára van szüksége, az energiahordozók pedig a fiatalok.” Emlékszem, Ivanka Kuxová és Ondrej Kovái’ úgy szteppeltek min­den este, hogy a nézőtérről áradó csendet mérni lehetett volna. Ne­kem is könnyes volt a szemem, ahogy a háttérből őket néztem. Hu­ba, amikor a zsidóüldözésről me­sélt, a katyni tragédiát is felhozta példaként, amikor tömegesen vé­gezték ki a lengyel értelmiségieket. Az Össztánc próbáin mindenkinek nehéz dolga volt. Sok színész, sok egyéniség, sok ego töltötte be a szín­padot. Mindenki a lehető legjobb formáját akarta hozni. Nekem volt egy kellemetlen esetem. Az egyik Még valami... Van néhány beceneve. Afőiskolán Gyelinek hívták, a Deli csokiszelet alapján, ő ugyanis lágyan ejtette ki a szót, hiszen közép-szlová­kiai tájszólással beszélt. Később, a gombszemei miatt Avatar lett. De amikortélen, az Alpokban síel, az osztrá­kok, gyenge fékezési techni­kája miatt Blau Idiotnak ne­vezik őt, merttetőtől talpig türkizbe öltözik. próbán valami elterelte a figyelme­met, és a kellő pillanatban nem kap­tam el a partnemőmet, Kamila Ma­­gálovát. Későn fordultam vissza egy szituációból, és a figyelmetlenségem miatt hanyatt esett. Fejjel zuhant a mögötte levő lépcsőfokra. Nem vette észre, hogy nem állok mögötte. Hu­ba kirobbant. Kiabált. Ott és akkor egy életre megtanultam, hogy nem elég elsajátítani a szakma csínját­­bínját, akkor leszel több és igazán ér­dekes, ha hozzáteszel valami pluszt a teljesítményedhez, és mindeközben figyelsz a partneredre is. Az Össz­táncban a tökéletes tánctudás sem volt elegendő. A foxtrott, a charles­ton, a keringő, az akrobatikus tánc a kisujj amban volt. Pozsonyban, Bécsben és Varsóban is vendégsze­repeltünk az előadással, de eljutot­tunk vele Franciaországba is. Á víg­színházi sikerünkre Eszenyi Enikő tette fel a koronát azzal, hogy előadás után öt taxit rendelt, és úgy kalauzolt végig bennünket az éjszakai városon. Felejthetetlen élmény! Legendás fiúcsapatukból egye­dül Vlado Kobielsky volt a Nem­zeti Színház tagja. Én csak vendégként játszottam ott. Ma már az Astorka Színház tár­sulatát is vendégként erősíti. Két éve léptem ki az Astorka köte­lékéből, de ez most nem jött jól. Sza­badúszóként márciustól semmi be­vételem nem volt. A koronavírus be­leszólt az életembe. Az előadásaim elmaradtak, forgatni nem hívtak. Pedig az elmúlt években a legje­lesebb szlovák filmrendezőkkel dolgozott. Juraj Nvotával a Ke­gyetlen örömökben. Martin Sulik­kal a Tájképben, Miloslav Lu­therral a Szökés Budára című so­rozatban. Nvota filmjében egy fiatal papot játszottam. A nagy élmény Július Satinsky volt. Ő ugyan egy orvost alakított, de amikor meglátott papi öltözékben, magyarul, szlovákul, la­tinul és németül is elmondta a Mi­­atyánkot. Luthertől csak egy kisebb szerepet kaptam, de annak is örül­tem, mert Bólék Polívka partnere le­hettem. Sulik filmjében Marián La­­buda volt a nagy iskola. Ő volt a tör­ténetbeli apám. Nagyon kemény pár­beszédbe kellett elegyednünk, sok szöveggel. Féltem tőle. Háromolda­las szöveg Labudával, akitől min­denki rettegett. Sulik kedvesen nyugtatgatott, de jött Labuda, és csak úgy vibrált a levegő. Ilyet azóta sem éltem meg. Ültünk egy konyhában az asztal mögött. „Nem tudja a szöve­get? - kérdezte. - Semmi baj. Tegye az ölébe. Lessen bele, amikor tölt a pohárba.” Úgy is tettem, mert nem gondoltam, hogy a végén elárul. Csapdát állított. Átvert. Amikor már túl voltunk a felvételen, és a legtöb­ben hallották, jó hangosan elkiabálta, hogy: „Nem tudta a szöveget. Az ölé­ből leste!” A versírással miért hagyott fel? Elmúlt. Néha a kezembe kerül va­lami a fiókból, és magam is elcso­dálkozom, miket írtam ifjú fejjel. De a költészet maradt. A szlovák líra leg­szebb verseivel járom az országot. Másfél órás a műsorom, mindenütt tátott szájjal hallgatják. A szerző a Vasárnap munkatársa

Next

/
Thumbnails
Contents