Új Szó, 2020. október (73. évfolyam, 227-253. szám)
2020-10-08 / 233. szám
www.ujszo.com I 2020. október 8. KULTÚRA I 9 Sándyk és Konokok a Műcsarnokban A kiállítás a kultúra hagyományozódásáról vall egy családban, amelynek négy nemzedéke teremtett maradandót A kiállítás plakátján szerepelő fotó, 1943-ból (Forrás: Fortepan / id. Konok Tamás) LAKATOS KRISZTINA Egy különleges családtörténeten - egy generációról generációra maradandó értóket teremtő család történetón - vezeti végig az érdeklődőket a budapesti Műcsarnok Séndy/Konok - Metszéspontok című kiállítása. Ennek a históriának a Felvidék az egyik kiindulópontja, hogy aztán eljussunk egészen a végtelenbe tartó vonalig, amelyről az idén 90. születésnapját ünneplő Konok Tamás mint művészete végső lényegéről beszél. A geometrikus absztrakció egyik legjelentősebb magyar mesterének életjubileuma kétségkívül jó alkalmat teremt a Műcsarnok, valamint a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ közös kiállítására. Annyiban Konok Tamás a fókusz, hogy az ő narrációja mentén haladva - a vele készült interjúk részleteit nézve, hallgatva - tekinthetjük át, értelmezhetjük a tárgyi anyagot, és a kiállítás rendezői egyfajta szintézisként mutatják meg a munkásságát. De hangsúlyt fektetnek arra is, hogy a bemutatott életműveket a maguk jogán való értékként, saját kontextusukban prezentálják, közben pedig a válogatással kiemeljék a közös vonásokat, a metszéspontokat, az apáról fiúra, nagyapáról unokára szálló motívumokat és művészeti felvetéseket. Összességében a kiállítás a kultúra hagyományozódásáról vall egy kivételes családban, amelynek négy nemzedéke teremtett a maga területén, a maga idejében kortárs értéket - és távlatból nézve is maradandót. Idősebb Sándy Gyula (1827-1894) a hegyaljai Tállyán született, Bécsben, majd Münchenben tanult festészetet. A mai Szlovákia területéhez házassága révén kapcsolódott: 1862- ben Rimaszombatban feleségül vette Jánosdeák Paulinát, aki Ferenczy István szobrászművésszel is rokonságban állt. A család Kassán, Eperjesen, később Budapesten élt, id. Sándy Gyula rajztanárként dolgozott. És persze festett: lelkesen járta Gömört, a közelebbi-távolabbi hegyvidékeket, és romantikus festményeken örökítette meg a tájat, a meghatározó építészeti emlékeket, a vidék népét. Életének Budapesthez kötődő szakaszában is ápolta az itteni kapcsolatokat, kiállításokon szerepelt, a korabeli múzeumalapítási lázban festményeivel támogatta a létrejövő intézményeket, ennek köszönhetően tájképeinek, látképeinek, portréinak egy részét ma is szlovákiai közgyűjtemények őrzik. (A rimaszombati Gömör-Kishonti Múzeum egyébként következetesen számon tartja ezt az örökséget, az utóbbi években Konok Tamás, valamint a két Sándy munkáiból is szervezett kiállítást.) A felvidéki tájak, a felvidéki várak, városok a festő fiában, ifjabb Sándy Gyulában (1868-1953) is mély nyomot hagytak. A jeles építészt az általa tervezett többtucatnyi evangélikus templomnak köszönhetően elsősorban templomépítőként jegyzi a magyar kultúrtörténet. Pályája a historizáló stílusok jegyében indult, mestereitől a német neogótika formakincsét sajátította el, de munkáiban szívesen alkalmazta a felső-magyarországi pártázatos reneszánsz, majd a népi építészet jellegzetes motívumait is, később pedig a magyar szecesszió útján haladt. Észszerűen, praktikusan tervező, a modem technikai megoldásokra nyitott, a funkcionalitást szem előtt tartó építésznek számított, ami a középületeiben is megmutatkozott. Legreprezentatívabb munkájának a budai Postapalotát tartja az utókor: ez volt a Trianon utáni időszak első nagyszabású középítkezése a magyar fővárosban, és a speciális műszaki elvárásokon túl a takarékosság, a lehető leghatékonyabb helykihasználás is feltétel volt. Sándynak ezt úgy sikerült elérnie, hogy az épület a stílusát tekintve tulajdonképpen összegzése lett a teljes életműnek. (Külön érdekessége a kiállításnak, hogy az ingatlan éppen zajló felújításának köszönhetően eredeti épületrészeket, díszítőelemek is szerepelhetnek a tárlaton.) Az építész munkásságát nemzetközi szinten is jegyezték, a budai Postapalota páija például Zágrábban épült meg, de a műcsamokbeli kiállításon látható a Népszövetség genfi palotájának a tervpályázatára benyújtott mű is. Ifj. Sándy Gyula Piroska nevű lánya 1928-ban kötött házasságot (idősebb) Konok Tamással (1898-1971). A családi emlékezet szerint a szegény családból származó fiatalember előtt két érvényesülési lehetőség állt nyitva: a papi vagy a katonai pálya. Ő az utóbbit választotta, előbb a formálódó magyar légierő kötelékébe került, majd lelkes hobbifotósként - családja ösztönzésére - a haditudósító osztályhoz kérte át magát, utóbb ennek egyik parancsnoka lett. Két Leicájával (az egyikkel színesben, a másikkal fekete-fehérben fotózott) történelmi idők krónikásává vált: megörökítette a Felvidék és Erdély visszatérését, megjárta az orosz frontot, és ő volt az első, aki Alekszejevka mellett felvételeket készített Horthy István lezuhant vadászgépéről. Hagyatéka a család jóvoltából elérhető a Fortepan közösségi fotóarchívumban, de az á Műcsarnokban szereplő válogatásból is nyilvánvaló, hogy id. Konok Tamás a frontvonalban is elsősorban az emberit, az emberi pillanatokat igyekezett megörökíteni. Amikor a pesti Vigadóban - a háború közepén - „Haditudósító kiállítást” rendeztek, a fotográfus az orosz parasztokról készített portrésorozatával szerepelt, alá pedig feliratot helyezett: Ezek ellen harcolunk. Ifj. Konok Tamás visszaemlékezése szerint a gesztus nem maradt következmények nélkül: miután a tablót felsőbb parancsra eltávolították, apja az elit alakulat helyett rövid úton a gyalogságnál találta magát. Az, hogy miként lett a háború után az egykori alezredesből Győr egyetlen, úgy-ahogy megtűrt „maszek” fényképésze, már egy másik történet a 20. századból. Ifjabb Konok Tamás (1930) dédapja festményei között, nagyapja részleteiben is igényesen megtervezett otthonában, annak rajzasztala mellett, valamint a család mindennapi életét is kompozícióba állító apja munkáját figyelve érett művésszé. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán Bemáth Aurél tanítványaként végzett, 1959-től évtizedeken át Párizsban és Zürichben alkotott, életútja a kilencvenes évek közepén kanyarodott vissza Budapestre. A Műcsarnokban viszonylag szűkre szabott keresztmetszet érzékelteti ennek a közel hét évtizedet felölelő, a modernizmusból és az avantgárdból fakadó, nemzetközi festészeti tendenciákba beágyazott, erősen művészetfilozófiai felütésű életműnek a tétjeit. A szürrealizmus hatását tükröző, figuratív korai munkák után jelzi azt a fokozatos formai redukciót, amelynek végső felismerése az a bizonyos végtelenbe tartó vonal mint az elmondhatón túli tartományok művészi leképezése. Ahogy arról a Kossuth- és Prima Primissima díjas festőművész vall: „A munka folyamatában a festék vagy a szobrász által használt anyag leveti a matéria terhét, észrevétlenül átváltozik, szellemivé válik, és önálló életre kel. Visszanéz, és figyelmezteti az alkotót: készen vagyok. Ne nyúlj hozzám, mert elrontasz! (...) A művészet nem stílus vagy divat kérdése, hanem az ideák végsőkig tökéletesített kvalitásában rejlik. Nincs nemzeti matematika vagy anatómia, mivel a tudomány egyetemes. Mint ahogyan a művészet is.” A Sándy/Konok - Metszéspontok című kiállítás október 25-ig tekinthető meg Budapesten. A Műcsarnok weboldalán a kiállítás virtuális séta keretében is bejárható. Elment Eddie Van Halen, aki zongorázni is tudott a gitáron A gégerákkal vívott hosszú küzdelem után, 65 éves korában meghalt Eddie Van Halen rockgitáros. A hetvenes évek végén hasonló forradalmat robbantott ki a gitározási technikáiénak újraértelmezésével, mint tíz évvel korábban Jimi Hendrix. A Van Halen zenekart dobos bátyjával, Alexszel alapította kamaszként, miután a család Hollandiából a kaliforniai Pasadenába költözött. Kezdetben Eddie ült a dobok mögött és Alex gitározott, de miután bátyja egyszer kapásból nála jobban eldobolt egy Dave Clark Five-számot, hangszert cseréltek - és a többi már történelem. Eddie, akit gyermekkorában zongoraórákra járattak szülei, autodidakta gitárosként kifejlesztett egy sajátos, kétkezes pengetési technikát, amely a zongorázásra emlékeztet, és amely olyannyira védjegyévé vált, hogy első lemezük megjelenéséig a közönségnek háttal szólózott a színpadon, nehogy valaki ellesse. A David Lee Roth énekessel kiegészült Van Halen 1978-as bemutatkozó lemeze hatalmasat robbant, néhány hónappal később már a B lack Sabbath előzenekaraként turnézták végig az Egyesült Államokat, az alig 24 éves Eddie Van Halent pedig az év gitárosának választották a Guitar Player magazin olvasói, és öt éven át meg is tartotta első helyét a listán. Ozzy Osbourne később azt nyilatkozta, hogy a közös turné minden állomásán megbabonázva állt a színpad szélén, és nem értette, hogyan csinálja Eddie, amit csinál. Érdekesség, hogy már befutott zenekarként is szívesen játszottak feldolgozásokat (Dancing in the Street, Pretty Woman, You Really Got Me), amelyek Eddie egyedi gitártechnikájának köszönhetően teljesen átalakultak. Saját dalaik közül az Ain’t Talkin’ Bout Love és a Jamie’s Cryin lettek az első slágerek, az MTV-korszakban pedig a Jump aratott mindent elsöprő sikert. (Ez a dal kezdetben David Lee Rothnak és a producernek sem tetszett, mindketten túl kommersznek találták, Eddie alig tudta felkönyörögni az albumra.) Roth a világsiker csúcsán úgy döntött, szólóban folytatja, helyére Sammy Hagar került, egy ideig névváltoztatáson is gondolkodtak (Van Hagar), aztán szerencsére maradt az eredeti zenekamév. A legtöbb rajongónak ugyanis mindegy volt, ki énekel abban a bandában, ahol Eddie gitározik (Hagar kiválása után egy harmadik frontember, Gary Cherone került a zenekarba rövid időre.) Egyik utolsó koncertjén, 2015-ben (Fotó: Shutterstock) A Van Halen a kilencvenes évek közepéig volt igazán kreatív, később Roth és Hagar társaságában is turnéztak á régi repertoárral. Az eredeti basszusgitárost, Michael Anthonyt 2007-ben kitették, hogy helyet csináljanak Eddie akkor 15 éves fiának, Wolfgangnak, így lettek szinte száz százalékban családi zenekar. A kreativitást Eddie drog- és alkoholproblémái is gátolták - a zenekar Rock and Roll Hírességek Csarnokába való beiktatásán sem tudott részt venni, mert épp elvonókúrán volt. Koncertjeik viszont változatlanul telt házasok voltak, mindenki hallani akarta élőben Eddie Van Halen frázisait, egyedi staccato riffjeit, fantáziadús harmóniáit, és a legendás kétkezes tappingtechnikát. Hatása szinte felbecsülhetetlen, számos világhírű zenész tekinti őt példaképének, saját díszítésű gitárját a washingtoni Smithsonian Múzeumban állították ki az amerikai kultúra meghatározó alkotóinak tárlatán. (juk)
