Új Szó, 2020. szeptember (73. évfolyam, 203-226. szám)
2020-09-26 / 223. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2020. SZEPTEMBER 26. 17 TARCA A SZALONBAN Bárczi Zsófia A jó, a rossz meg a többi (Fotó: Shutterstock) R égebben azt gondoltam, hogy a rossz dolgok természete egyedi, hogy csak a jó univerzális, a rossznak meg biztosan megkülönböztethető arcai vannak, felismerhető, megjegyezhető, összetévesztheteden profillal. Azt gondoltam, hogy eltéveszthetedenek a kontúrjai, élesen kirajzolódnak az igazság, méltányosság, morál (ésatöbbi, ésatöbbi) mindent beragyogó fényében, hogy elég nyitott szemmel járni, hogy mindig, minden esetben fel lehet mutatni, sőt, rá lehet mutatni. Hogy a rossz mindig, mindenkor látványosan manifesztálódik. Hogy a jó és rossz közötti különbség mindig, mindenki számára egyértelmű, s mivel mindenki számára egyértelmű, lényegében csupán választás kérdése. Hogy egy ember vagy jó, vagy rossz, egy döntés vagy igazságos, vagy nem. S hogy a személyes bátorság mindig, mindenkor fényes páncélt ölt. Azt is gondoltam (sokáig), hogy az igazság mindig győz. Meg azt is, hogy a jó és az igazság a rossz és az igazságtalanság feltédenül kéz a kézben járnak. Hogy az igazság győzelme csak jó dolgokhoz vezethet, leng majd az ért kalász, ragyog a szellem napvilága. Hippi lelkem virággal integet. Meg azt is gondoltam (de tényleg), hogy az igazság mindig egyszerű és ádátszó, olyasmi, amiben nincs helye a nézőpontoknak, nézőpontoktól fiiggedenül érvényes, időn és téren túl, mindig, mindenhol egyformán. Most meg már nem gondolom ezt. Az igazság többnyire se nem egyszerű, se nem ádátszó. Van, hogy fényesen világít, de van, hogy rejtőzködik. Hogy úgy kell kibányászni a látszatok és félreértések, szándékos hazugságok és véleden megtévesztések rárakódott rétegei alól. A félrecsúszott jó szándék rózsaszín nyálkájából. A kímélet vagy a félelem, a gyanakvás és az önvédelmi ösztönök árnyékos zugaiból. A szalagcímekből táplálkozó jólértesültség illúziójából, a meg nem értett szavak fel sem fogott jelentéseiből. Olyan is van, hogy nem lehet. Hogy a hozzáférési, helyreállítási, megtisztítási igyekezet kudarcot vall. Hogy annyira összetett vagy annyira szubjektív, hogy kizárólag bennünk létezik. Külön-külön, kinek-kinek a saját igazsága. Régebben, amikor még mindenféle dolgokban hittem, azt gondoltam, nincs két olyan eltérő nézőpont, amit kellő energiabefektetéssel (beszélgetés, tájékoztatás, érvelés, vita, magyarázat) ne lehetne közelebb hozni egymáshoz. Meg azt is, hogy mindig, mindeifkinek igazat kell mondani. Hogy az igazság kimondása feltédenül jó, és mindenki áhítozik az igazságra. A fene se gondolta („gondolta a fene”), hogy ez a nézőpont-dolog ekkora erővel bír. Hogy hazugsággá teszi az igazságot, jónak festi a roszszat. Hogy az igazság lehet választott oldal kérdése. Ki melyik oldalon áll. Hit kérdése. Ki miben hisz. Rendszer kérdése. Mi fér bele és mi nem az adott rendszerbe. És ez az igazán rossz. Ez az utóbbi. A rendszerszinten jelentkező hazugság. A rendszerszinten jelentkező hazugság kifinomult és összetett. Elemei logikusan illeszkednek egymáshoz. Sosem harsány és látványos, ezért nehéz felismerni. A rendszerszinten jelentkező hazugságok előbb-utóbb az egész rendszert deformálják, mert fokozatosan alakítják át maguk körül a mátrixot. Egy-egy újabb elemét kapcsolva magukhoz, egész szekvenciákat értelmeznek át. A folyamat eleinte lassú és szinte észreveheteden. Felfedezése munkaigényes, nyomon követése unalmas. Sokszor egyhangú és reménytelen. Állandó figyelmet igényel, és ritkán nyújtja a látványos gesztusokban való feloldódás örömét. Ha a hazugság rendszerszintre lép, akkor valamit nagyon benéztünk (édes feleim). Általában apróságnak tűnő dolgokat, de sokszor (és sokan). Nem végeztük el a ránk bízott feladatokat. Mondjuk nem olvastuk el a véleményezésre küldött anyagot. Vagy összevissza szavazgattunk dolgokról, anélkül, hogy megértettük volna, miről van szó. Jetlnababapovedala információk alapján döntöttünk. Vagy: ugyanez a magánélet vonatkozásában. Nem néztünk szembe önmagunkkal. Nem számoltunk le az illúzióinkkal, nem vetettünk számot a körülményeinkkel. Satöbbi. Szóval nem végeztük el, amit kellett, ott, ahol kellett. A hazugságok rendszerszintre lépésének megakadályozása a szürke hétköznapok össznépi tevékenysége. Kinek-kinek a maga helyén. Ezért (is) ennyire nehéz. Mert először a saját helyünket kell hozzá megtalálni és a saját feladatunkat megérteni. Mert csak utána lehet elvégezni. Mert a rendszerszintű hazugság az én el nem végzett feladatommal kezdődik. KONYVSORSOK A Hölderlin-hálózat A mikor felvettek aj egyetemre, lecseréltem a könyvtáram egy jelentős részét. A szórakoztató irodalmat és a sci-fit felváltották a klasszikusok és a lexikonok, mert a tanulmányaimhoz ezekre volt szükség. Gyűjteni kezdtem a Lyra Mundi sorozat darabjait is, így tettem szert hamarjában egy vékonyka, de súlyos Hölderlin-kötetre, amely nemes egyszerűséggel a Friedrich Hölderlin versei címet viselte. A ’90-es évek elején, amikor először jártam a görög szigetvilágban, ezt a kis könyvet vittem magammal, és (ha) jól emlékszem, egy A Szigettengerből származó idézetet írtam a hazaküldött képeslap hátuljára, narancssárga filccel. Úgy gondoltam, ez jól visszaadja a görög fiiinget és a déü derűt. Hölderlin költészetével Kulcsár Szabó Ernő líraszemináriumain szembesültem komolyabban, és az Andenken (Visszaemlékezés, ford. Tandori Dezső) volt az, amely akkor számos meglepetéssel szolgált, és a mai napig jelen van a líraképemben. A költemény zárlata valóban minden idők egyik leghíresebb konklúziója: „Vészen pedig és ád / emlékezetet a tenger, és / szerelemtől is szorgos a szem. / De ami marad, csak a költők műve.” Hányszor emlegettük ezt különböző összefüggésben... Elsőként, természetesen, az emlékezet dinamikája szempontjából vált megkerülhetedenné ez a darab, méghozzá a tenger és az őt tápláló folyó képén keresztül. Ahogyan vesz és ad emlékezetet a tenger, mert a folyó eltűnik benne, úgy tekinthető ugyanannak a funkciónak az emlékezet és a felejtés egymást feltételező (nem ellentétes) munkája. Ez az összefüggés aztán Kulcsár Szabó Ernő Ars memoriae című tanulmányában vált igen lényegessé, amely Kovács András Ferenc emlékezedírája ürügyén feltérképezte a költészeti memória működésének előzményeit. Néhány évvel ezelőtt az egyik egyetemi kurzusomon magam is végigszaladtam ezen a történeten, Berzsenyi, Kölcsey, Petőfi, Vörösmarty, Arany, Vajda, Ady, Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Oravecz Imre és Kovács András Ferenc verseit elemezve. Ez a kis magyar Hölderlin-hatástörténet valóban alkalmas arra, hogy megvilágítsuk a líra és az emlékezet kapcsolatát. Például azt a költészeti tapasztalatot, amely az Andenken után az emlékezet kétirányú mozgására tereli a figyelmet. A vers zárlata ugyanis úgy is olvasható, hogy bár a múlt a költészet által létrehozott fikció, mégis az marad meg belőle a jövő számára, amit a költészet megörökít. Amikor a ’90-es években a líra ilyen jellegű tanulmányozásába fogtunk, megjelent Hölderlin műveinek magyar fordítása Versek, Hüperión címen, amely lényegében felülírta a Lyra Mundi-változatot. Majdnem ezzel egy időben pedig napvilágot látott Kocziszky Éva Hölderlin: Költészet a sötét Nap fényénél című monográfiája. A könyv azt szemlélteti, hogy a német költőóriás életművében az írás folyamata hogyan szorítja ki fokozatosan a zárt műalkotás képzetét, mivel „a szöveg konzekvensen számolja föl önmagát, semmisül meg az átírások, a variánsok és vázlatok egymásmellettiségében és egymásutánjában”. Az aprólékos elemzések (például a Patmosz érzékeny megközelítései) emellett arra is választ adnak, hogyan működik egy olyan nyelv, mely - Foucault-val szólva - egy és ugyanazon diskurzust folytat a költészettel és az elmebetegséggel. Kocziszky Éva munkája - a metafilológia megjelenésével párhuzamosan - nem véledenül hívta fel a figyelmet a variánsokban és nem végleges szövegben gondolkodó alkotástechnika rejtelmeire, és nagyon elgondolkodtató volt abból a szempontból is, hogy találunk-e hasonló példákat. Pár évtizeddel később Tőzsér Árpád költészetének olvasása közben jutott eszembe ez a párhuzam. Jeleztem is egy írásomban, hogy Árpádnál is - bizonyos verseit kiemelve - szinte nincs kész szöveg, variációk vannak, melyek nagyon érdekes kérdésirányokról tudósítanak egymáshoz képest. Vagyis az életmű visszacsatolásokon keresztüli dinamizálása megragadható abban a. jelenségben, hogy milyen változtatási szabályok olvashatók ki a különböző átírt versekből, ami lényegében hölderlini megoldás. Nem is szólva arról, hogy Tőzsér költészetében másféle értelemben is kimutatható Hölderlin hatása, amennyiben az Andenken híres zárlatát úgy értelmezzük, hogy - a fentebbi képletet megfordítva - a világunkból és a tetteinkből mindig az lényeges és érdemleges, ami méltó a költészeti adaptációra. Az egymást felülíró jelentésrétegek sokasága így már végképp nem tűnik teljesen idegennek, hiszen mozgásában képes megragadni a dolgokat, és a róluk való megnyilatkozási formákat is eltávolítja a statikusságtól. Az emlékezet kinetikája ily módon nemcsak az egyéni és individuális tevékenységre, a visszaemlékezés képességére utal, hanem a kulturális memória egyénen túlható létmódjára is, mely a feltételezett jövő alapján lendíti mozgásba a múlt árnyait, közösségi-intézményi keretek között. Az irodalomtörténet úgy tartja, hogy Hölderlin költészetében egyszerre testesül meg a görög harmónia, illetve a teljesség utáni vágy és az őrület beszédének töredékessége. Ugyanakkor a költészet önértelmezése szempontjából kétszáz évvel ezelőtt olyan folyamatok elindítója volt ez a látásmód, amely máig ható érvénnyel alapozta újra az emlékezedíra pozícióját. Az Andenken százszori újraolvasás után is beszédképes lesz, de mégis mindig marad benne valami, ami nem zárható le, és nem ragadható meg stabil értelemként. Ha ebben nem paradoxont látunk, hanem a költészetnek az emlékezettel kapcsolatos egyik tulajdonságát, mely az anyagtalan folytonos újrarögzítését jelenti, akkor közel kerülhetünk a líra hölderlini változatához, melynek emlékezetét olyan költők hozzák újra és újra mozgásba, mint Kovács András Ferenc vagy Tőzsér Árpád. Ebben az értelemben is: „ami marad, csak a költők műve”. H. Nagy Péter A mellékletet szerkeszti: Sánta Sziláid. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
