Új Szó, 2020. augusztus (73. évfolyam, 178-202. szám)
2020-08-22 / 196. szám
[18 SZALON ■ 2020. AUGUSZTUS 22. www.ujszo.com TÁRCA A SZALONBAN Bárczi Zsófia Nyári nosztalgia /" ^ erekkorunk nyarai ■ -w- y az élet tökéletes Ä “TT \ / pillanatait őrzik. y A nyár gyerekko-J runkban hirtelen kezdődött el, általában június második hetében, mindig tanóra alatt. Gyerekkorunkban, tanóra alatt, június második hetében mindig tárva volt az ablak, és mindig kéklett az ég. A nyár ezen a kitárt ablakon át tört be az osztályterembe, magával hozva a víz, a föld, a rezgőnyárfák, a kiégett tarló, a bársony éjszakák és a frissen öntözőn fii illatát. A langyos záporok és a repedezett mezei utak szagát. Gyerekkorunk nyara tökéletes volt, felhődén ég borult rá, aranyszínű por reszketett a levegőben, a vadul ciripelő tücsköket csak a békák harsogták túl, és július közepén egyszer csak megállt az idő. Ebben az időn kívüli létben semmi nem történt és bármi megtörténhetett. A végtelen hosszúra nyúlt napok lomha folyása az örökkévalóság illúziójába ringatott, az ember fokozatosan vesztette el magát, lassan oldódva fel a nap és a víz érintésében. A strandon kinek-kinek megvolt a maga állandó helye. A szakszervezeti kirándulók és a sátorozó családok kivételével, amelyek kéthetente váltották egymást a víz mögötti füves térségen felállított sátrakban és egyszerű bungalókban. Okét már messziről fel lehetett ismerni, idegenek voltak, kívülállók, fehérségükkel, idegen beszédükkel kiríttak közülünk. Hol itt, hol ott telepedtek le a vízparton, mint aki nem találja a helyét. Közöttünk is voltak persze olyanok, akik vándoroltak. Minden évben más és más helyet birtokoltak el, a fűzfák, a kisvíz vagy a földdel feltöltött hajdani gyerekmedencék mellett. De ha egyszer letelepedtek, ugyanott maradtak, egyazon helyen, egészen a nyár végéig. Csak a nap járásának tettek némi engedményt, néhány óránként odéhb-odébbhúzva a földre leterített pokrócokat az árnyékok váltakozásának szigorú koreográfiája szerint. Iradan szabálynak engedelmeskedve a kisgyerekes családok sosem merészkedtek az egynyolcvanas víz határát jelző táblán túlra. A kettőtíz a tengerszem mellett a vérbeli strandolóké volt, akik nem lubickolni jártak ide, hanem létszükségletből. Félig maguk is növényi életforma, napfény és víz nélkül nem létezhettek. Külön kaszt, külön szokásokkal, külön lócákkal. A lóca tabu volt, soha, senki nem ült más helyére, ha egy idegen tudadanságában odatévedt és megsértve a törzsi szokásjogot, letelepedett, kinézték. Fogalmam sincs, mit csináltak a nyár elmúltával, gondolom, kinek-kinek volt tisztes polgári, civil élete, de hogy miként vészelték át a napfény nélküli hónapokat, nem tudom. A törzs minden tagjának megvolt a vízhez való sajátos viszonya. Volt, aki naponta csak egyszer úszott, este, mielőtt haza indult volna. Kényelmes, elnyújtott tempókkal szelte át a teljes hosszt, el egészen a bójákig, majd vissza, tízszer, megállás nélkül. Volt, aki minden órában megmártózott, elúszott a legközelebbi lépcsőig, majd a nyárfák árnyékában viszszagyalogolt a törzshelyéhez, apró vízcseppeket, gyorsan fakuló lábnyomokat hagyva maga mögött a töredezett betonjárdán. Megint más hosszú percekig álldogált minden egyes lépcsőfokon, mielőtt bemerészkedett volna a vízbe, s egy gyors merülés, pár lagymatag karcsapás után már kapaszkodott is vissza a partra, az algáktól sikamlós, kopott lépcsőkön. Megrögzött, összetévesztheteden, már-már rituális cselekvések egyformán ismédődő sorával áldoztak a víznek és a napnak, míg tartott a nyár. Gyerekkoromban azt hittük, mind örök életűek, ahogy a három nyárfa is, melyek állítólag már akkor is ott álltak, amikor a strandot létesítették, s ahogy a város másik végén a romos őrtorony, képzeletünk romantikus várromja. A rom a mesebeli parkból figyelte a szabadtéri moziba ballagó tömeget, a viliódzó képeket a vásznon, a sejtelmes fényekkel megvilágított éjszakai ég alatt terjengő cigarettafüstöt. Mert ez is a nyárhoz tartozott, a kinti mozizás, az időn kívüliség állapotát fenntartó rituális cselekvések sorához, ezért kellett részt venni benne, mindegy, milyen filmet vetítettek éppen. Aztán egy nyáron kivágták a fákat, és nem jött már le mindenki a kettőtízhez. A régi törzs tagjai egymás után mentek el, tapintatosan és csendesen, és elvitték magukkal a végtelen hosszú napokat és az örökkévalóság illúzióját. A mozi is bezárt, és nem maradt, aki makacsul ismételgetett rituálékkal feltartóztassa az időt. De nyaranta, a nyugalom lusta pillanataiban ma is felsejlenek a gyerekkor kihunyt fényei, a hajdani langyos záporok és a repedezett mezei utak szaga. KÖNYVSORSOK A Finnugor vámpírom 2002-ben a JAK-füzetek sorozat akkori kiváló szerkesztői, Sz. Molnár Szilvia és Molnár Gábor Tamás belengették, hogy az Ünnepi Könyvhétre megjelenik egy számomra feltédenül izgalmas regény, és egyben fel is kértek, hogy mutassam be. Annyit tudtam róla, hogy vámpírregény lesz, aztán amikor megkaptam a művet, kissé meglepődtem, mert azonnal láttam, hogy ilyen még nem volt a magyar irodalomban. Szécsi Noémi első, Finnugor vámpír című regényének így én lehettem az első „külsős” olvasója. Aztán elérkezett a könyvbemutató ideje, egy laza szövegvázlattal a zsebemben elutaztam Budapestre, és a szerző, a szerkesztők és néhány érdeklődő jelenlétében elkezdtem beszélni a produkcióról. Egy feltételes módú narrációt választottam, amely arra épült, hogy milyen stratégiákkal közelíthetünk a regényhez, és mindegyikhez hozzárendeltem egy idézetet. Ezek alapján említettem meg például a mű imaginációs eljárását (amely a referenciákkal való játékot eredményezi) és szövegközi utalásrendszerét (amely nem korlátozódik a vámpírhagyományra), ezek részletekbe menő felfejtésétől azonban azért tartózkodtam, mert - bár igen elterjedt kritikusi hozzáállást reprezentálna - mechanikussá és parttalanná tette volna a vállalkozást. Majd feltettem egy kérdést: nem lenne-e érdemesebb inkább valamilyen összefüggést keresni a szakirodalomban, és abból indítva bemutatni a kötetet. Kiváló munkák állnak rendelkezésünkre. Nagy tehát a kísértés, hogy a vámpírizmus recepciótörténeté-SlÉCSl N.f*i • Finnugor vámpír VíBUtsr. nek közbeiktatásával közelítsünk a regényhez. Hogy ezt mégsem tesszük, annak több oka van. Egyfelől elmondható, hogy a vámpírizmust szimpla tematikaként felfogó vállalkozások horizontjában mindössze arra a következtetésre juthatnánk, hogy igen, ez egy újabb vámpírsztori. Másfelől az ide vonatkozó szövegeket elemző interpretációk általában nem mutatnak túl az adott alkotások kérdésirányain. Harmadrészt az iménti kettő kombinációját megvalósító értelmezések kapcsán felvethető, hogy eredményeik menynyiben alkalmazhatók a Finnugor vámpír megközelítésére. Ezek az elkerülő manőverek aztán mégis kiadtak egy megközelítési útvonalat, amely a Finnugor vámpír lényeges olvasadehetőségére világított rá. Eszerint Szécsi Noémi regénye szérírja a vámpírdiszkurzus komponenseit, és a hagyomány szempontjából paradoxnak tűnő vámpírimágót működtet. Vegyük például a vámpírnagymamát. Koporsóban alszik, képes denevérré változni, vérben fürdik, orvul támad, éjszaka szedi áldozatait, nem érez ízeket, patkányokat tart. Viszont nem lakik romos várkastélyban, látszik a tükörben, horrorgyűjteménye van, „fedőtevékenységet” folytat: dolgozik, terepmunkát végez. A történet főhőse, Voltamper Jerne (az unoka) egyszerre tanulja és éli ezt a furcsa szokásrendet, miközben identitása nem rögzített, neme kérdéses, a vámpír figurája és működésmódja pedig éppen ennek a definiálhatadanságnak lesz a keretrendszere. A mintázat több részlete szintén a beleírás és kitörlés elvére mutat vissza, például: ,A vámpírlét kívülről csupa csillogás, de van pár gusztustalan velejárója.” A folytonosan átrendeződő vámpíremlékezet és a kortárs nagyvárosi környezet kollázsa ugyancsak erősítheti észrevételünket: a regény a vámpírtematika értelmezettségét ötvözi az erről való jelenkori írás produktív technikáival. A bemutató után néhány hónappal megjelent az előadásszöveg szerkesztett változata a Bárkában, és egy rendezvényen Elek Tibor főszerkesztő azt mondta róla, hogy definiálhatadan műfajú, vagyis lényegében ez a bemutatószöveg is hibridizálódott. Telt-múlt az idő, és menet közben Szécsi Noéminek sikerült az, ami szinte senkinek: a Finnugor vámpír két kiadást ért meg a JAK-füzetek sorozatban, majd megjelent keménykötésben is. Tíz évvel az első megjelenése után újra elő kellett vennem a művet, mert a vámpírizmusról szerkesztettem egy tanulmánykötetet, és szerettem volna, ha a kiadványban a témával kapcsolatos ritkább jelenségek mellett a Finnugor vámpír is szóba kerülne. Végül Németh Zoltán tanulmánya mellett döntöttem, illetve magam is érintettem a regényt egy hosszabb eszmefuttatás részeként. Az éjszaka gyermekei összeállításával egy időben az egyetemi óráimon is egyre többször került elő Szécsi Noémi regénye, amely többször is kiállja az újraolvasás próbáját. Igen összetett a regény például abból a szempontból is, hogy a történetben a fellazított klisérendszer műfaji reflexiókra épülő paralelizmusokkal kereszteződik: a vámpír nagymama a vámpírdiskurzus kelléktárát szidja, például Drakula „nem túl hozzáértő vámpír”, „Ez vámpír? Csak szeretne az lenni. Nevetséges” stb. Meseíró, a 2. részben regényíró unokája, az elbeszélő pedig a mesehagyományt, például: „a határozottan tökkelütött Micimackótól egyszerűen behányok”, a Kisherceg „egy tőkédén nyálinger”, illetve Rohadt állatok címet kapja a kézirata stb. A két szólam találkozási pontjaként is értelmezhető vámpírmese ugyanúgy „dögunalmas meseként” aposztrofálódik, mint ahogyan az áílatmesékről is rendre az derül ki: „Az antropomorfizmus a képzelet halála.” Ugyanakkor a két szálat a regény egymásban tükrözted, és ezzel a kontextusok közötti oszcillációval is felszabadítja a paródia szétpörgető erejét. Pár évtized alatt elképesztően átrendeződöttt a vámpírdiskurzus, így egy-két évvel ezelőtt, amikor ismét elővettem a Finnugor vámpírt, hogy alakítsak valami a Vérkörök című írásomon, felfrissítsem a Médiumközi relációk szerkesztésekor, a szöveg újabb rétegeire lettem figyelmes. Ez nemcsak a Hétköznapi vámpírok ügyes konstrukciójának és sikerének köszönhető (meszsze vagyunk már a Twlilight-féle kisiklásoktól), hanem valahogy a politikai környezet megváltozásával is összefügghet. 2002-ben is jót mulattam például azon a részleten, amely szinte esszenciája lehetne Szécsi Noémi multiplikativ prózatechnikajának, mostanság pedig igen vegyessé vált ez az érzés. „Fiam, ez nem parodisztikus túlzás [mondja a nagymama]: amikor megláttam a nemzeti lobogót a reptéren, könnyek gyűltek a szemembe. Piros, mint a vér, zöld, mint az epe - boldog, aki itt szív.” E kijelentést elemezve visszajuthatnánk a nyelv kitüntetett szerepéhez, a többértelműségek, széthangzások („szív” vért, illetve rossz neki) funkciójához, de talán mégis érdekesebb, hogy ez a példa is mutatja, a Finnugor vámpír az ilyen helyeknek köszönhetően képes megújítani az olvasói érzékelést. Ennek a nyelvjátéknak ma valószínűleg más a felhangja, mint a megírásakor volt, de ennek és az ehhez hasonló látásmódnak tulajdonítható, hogy Szécsi Noémi alkotása egyszerre lehet a popkultúra-kutatás tárgya és a szépirodalmi igényű szövegformálás példája. Egy kreatív hibrid a nőirodalom élvonalából. H. Nagy Péter A mellékletet szerkeszti; Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
