Új Szó, 2020. augusztus (73. évfolyam, 178-202. szám)
2020-08-22 / 196. szám
www.ujszo.com | 2020. augusztus 22. SZOMBATI VENDÉG I 9 Hét év után vissza a színházba Molnár Xénia: „Már nem akarom lerúgni a csillagokat. Nyugodt, tartalmas próbafolyamat részese szeretnék lenni..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Nem önszántából hagyta el a Komáromi Jókai Színházat. Gazdasági okok miatt bocsátották el. Molnár Xénia az új évadban visszatér régi sikerei színhelyére. Hét szűk esztendő után ismét azon a színpadon fog játszani, amelyet egy májusi napon kihúztak alóla. Nem mutogat senkire. Nem sorol neveket, hogy ki állt mellé és ki nem. Nincs benne harag, rosszindulat, inkább csak arról beszél, hogy mi történt vele, mi mindent kellett megélnie azóta, hogy kilépett a színház kapuján. És hogy milyen érzelmeket kavart benne az a nap, amikor Gál Tamás, a társulat új igazgatója behívta őt az irodájába. Sejtette, hogy eljön majd ez a nap is, amikor minden jóra fordul? Az én életemben nincsenek rossz dolgok. Utólag ugyanis mindig kiderül, hogy az átok egyszer csak áldásba fordul. Hogy olyan helyzetekhez vezet el, amelyekkel később a lelkemet, a tudásomat gazdagíthattam. Ez az elmúlt hét év csak anyagiakban volt szűk. A semmiből éltem a gyerekemmel. Mi, színésznők előszeretettel hangoztatjuk, hogy az anyaszerepnél nincs szebb. Én ezt valóban így élem meg. Nekem nem volt szükségem Erzsiké nénire, hogy vigyázzon a fiamra. Én fizikailag is mellette vagyok, nemcsak lelkileg. Ha újra választás elé állítana az élet, megint úgy döntenék, ahogy döntöttem. Hogy a fiam mellett a helyem. Ha majd eljön az idő, hogy anyagilag jobb helyzetben leszek, mint most, akkor majd önzetlenül adok annak, akinek erre szüksége van. Én már tudom, milyen rossz helyzetben lenni. Nekem ezt meg kellett tanulnom. Ugyanis olyan családban nőttem fel, ahol mindent megkaptam. Apám vámtiszt volt, anyám tanárnő. Nekem is, a húgomnak is gazdag gyerekkorunk volt. A szocializmusban bejártuk fél Európát. Egy hónap London, két hét Olaszország, mentünk sokfelé. Farmer, szatellit, videó. Amit kimondtam, megkaptam. Ez most alaposan leszűkült. Tizenöt éves a fiam. Nem kérdezi soha, hogy anya, ez miért nincs. Nincs és kész. Odaképzeljük, és megyünk tovább. Ha majd önálló lesz, és keresni fog, úgy fog emlékezni erre az időszakra, hogy ezt is kibírtuk szeretetben, baráti segítséggel. Igen, nekem ez nagy tanítás volt, brutális kanyar. Nagyon kevés pénzből éltünk a járvány idején. Azt mondtam, lábújuk. Lesz paprikás krumpli, kolbász nélkül. De mivel nagyon rendes barátaim vannak, lett kolbász is. Igaz, a számlák itt tornyosulnak előttem, de majd befizetem mindegyiket. Gyerekkoromban a zsíros kenyerem felét odaadtam annak, akinek nem volt. Most majd a háromnegyedét fogom odaadni, mert egy életre megtanultam: először adj, ha kapni akarsz! Erős kiképzés volt ez a hét év. Bíztam benne, hogy egyszer fordul a kerék. Maradjunk még a fájó éveknél. Mivel teltek? Az igazsághoz tartozik, hogy amikor gazdasági okokra hivatkozva felmondtak, felajánlottak egy pazarnak éppen nem mondható lehetőséget. Hogy legyek súgó és Jolly Joker. Ha bajba kerül valaki a színészkollégák közül, beugorhatok a helyébe. Két hónapig törtem a fejem, majd arra az elhatározásra jutottam, hogy ezt mégsem, ebből nem kérek. Jött egy isteni sugallat: nem menj vissza oda, ahonnan elküldték! Ahol nem kell a nagy feneked, a hangod, a temperamentumod, ahol nem találnak neked való szerepet. A hitem adott erőt a lelki nagytakarításhoz, ami a mai napig folyik. Édesapám racionális ember. Azt mondja, és én eszerint élek, hogy minden helyzetben legyen több túlélési terved. Szabadúszóként úgy, hogy reagálni és védekezni is tudj. Tested-lelked erősítsd meg! Figyelj magadra! Ha te rendben vagy, akkor körülötted is rend lesz. Nem szórakozásból végeztem el a színművészeti egyetemet. Színész szerettem volna lenni. Magyar-történelem szakos tanár vagy állatorvos is szívesen lettem volna, de a sors ide sodort, erre a pályára. Ebben csúcsosodott ki minden vágyam. És ezt a vágyat kellett becsomagolva feltennem a felső polcra. De igen, tudtam, hogy egyszer le fogom venni. Más dolgom volt addig. Mivel kezdte a lelki nagytakarítást? Kiiktattam az életemből mindazt, ami nem a szeretettől és nem az előrelépésről szólt. Elindultam egy úton, amely a drámapedagógia felé vezetett. A gyerekekkel való kapcsolathoz. Ez ugyanolyan fontos lett számomra, múlt a színpad. Művészeti iskolákban kezdtem tanítani. Farkasdon, Izsán, Komáromban. Az úodai munka nem ment túlságosan jól. Utálom a gépeket. Rosszul csináltam. Be is fejeztem gyorsan. Nyolc-tizenöt éves gyerekekkel foglalkozni igazi öröm. Az volt az álmom, hogy színjátszótáborban hozzam össze a komáromi, a gömöri és a nógrádi gyerekeket. Ragyolcon az édesanyámmal kitaláltuk, Kokaván pedig az És?! Színházzal megvalósítottuk. Most is lesz, idén, kétéves kihagyás után, másodszor. Meghalt az édesanyám, magamhoz kellett térnem. Színészi feladatai is voltak az elmúlt hét év alatt. Kapott pár filmszerepet, és a színpadtól sem volt mindig távol. Dráfi Mátyással és Gál Tamással játszott. Az anyai ösztöneim erősebbek, mint a színészi ambícióim. El is tűntem egy kicsit a süllyesztőben, saját akaratomból. Pedig Gál Tamás már 2014 őszén mellém állt, amikor újra színpadra vittük az Ibusárt. Ő tette alám a darabot. Szó szerint. O rendezte meg, ő csinálta a díszletet, ő pályázta meg, hogy pénzt kapjunk rá. A szenei bemutatóra Parti Nagy Lajos is eljött. Huszonnyolc évesen játMég valami... Évekigtárs nélkül élt. Négy évvel azután, hogy elhagyta a színházat, találkozott valakivel. 2017. december 13-a óta nincs egyedül. A dátum azért fontos, mondja, mert az egyik legjobb barátja, Mokos Attila születésnapján találtak egymásra. Két és fél éve harmonikus kapcsolatban élnek. szottam először a darabok akkor Kisvárdára is eljutottunk vele. Negyvenegy éves voltam, amikor másodszor talált rám a szerep. Parti Nagy Lajosnak mondtam utána, hogy elegem van az egészből, kigondoltam valami mást, a drámapedagógiát. O erre azt kérdezte: „Hiszel Istenben?” Igen, vallásos vagyok a magam módján, válaszoltam. Isten tartja bennem a lelket, tudom, miért küldött a földre. Most úgy érzem, azt akarja, takarodjak el erről a pályáról, elég volt. Parti Nagy Lajos megfogta az arcomat, adott egy puszit a homlokomra, és azt mondta: „Istennel szemben vétek lenne, ha itt hagynád a pályát.” Egy-két évig mégis úgy gondoltam, hogy drámapedagógus leszek. Aztán váratlanul elment az édesanyám, és megálltam a fejlődésben. Már nem is vártam semmúe, csak hogy elmúljon, enyhüljön a fájdalom bennem. Két év után most kezdek felállni az elengedésből. Nem a színház állt a szívem középpontjában, hanem az anyám. S akkor Gál Tamás, miután átvette a színház vezetését, behívta az irodájába. Fura érzés lehetett belépni azon az ajtón, amelyen egykor fájó szívvel kiballagott. Eszembe jutott, hogy 1999-ben, miután bekerültünk a színművészetire, a tizenkilenc éves Gál Tamás felállt értem az osztályban. Vezető tanáraink, Zuzana Kronerová és Peter Mankovecky ugyanis gyászos hangulatot mímelve, lehorgasztott fejjel bejelentették, gazdasági okokból a dékán úgy döntött, hogy rögtön az első évben a felére csökkentik az osztály létszámát. Vagyis hatan maradnak, hatan mennek. Véresen komoly volt a helyzet. Mész, maradsz, mész, maradsz, mondták hol egyikünkre, hol másikunkra mutatva. Én már láttam magamat Ragyolcon kapálni. És valóban az jött ki rám, hogy „mész!” Harmadik nekifutásra felvettek, és most szedjem a sátorfámat? Azt hittem, belepusztulok. Bal oldalamon állt Gál Tamás a kockás kalapjában. Leültettek minket, hogy ezt most emésszük meg, aztán mehet, akinek mennie kell. Síri csendben bámultuk egymást. Volt, aki hangosan sírt. Egyszer csak felállt Gál Tamás, levette a kalapját, és az akkori szlovák tudásával azt mondta: „Ketten vagyunk magyarok az osztályban, Szendi és én. Szerintem Szendi jobban megérdemli, hogy itt maradjon. Ha csak egy magyar maradhat, átadom neki a helyemet.” Tomi, ne! így akarta az Isten. Nem figyelt rám. Újra elmondta: „Chcem, aby ona zostaía, ona je lepsia.” Nem, Tomi, te érdemied meg jobban, hogy itt maradj!” - mondtam, de már zokogva. Es abban a pillanatban észrevettem, hogy mozog a fekete függöny, és ott van mögötte egy kandi kamera. Vicc volt az egész. De már csak akkor tudtuk meg. Meg is becsültek aztán a színművészetin. Szerepeket kaptam a Malá scénán. Jöttek sokan a szakmából megnézni, hogy játszik a magyar lány. Kellett a típusom annak ellenére, hogy nem vagyok plázacica. Kértek is, hogy maradjak. Köszönöm a lehetőséget, de nem maradok, mondtam. Én magyarul szeretnék játszani, megyek Komáromba, a Jókai Színházba. Ahol ősztől újra láthatja a közönség. Augusztustól ismét tagja vagyok a társulatnak. Feladja a drámapedagógiát? Úgy rendezte az élet, hogy ez továbbra is fontos legyen számomra. Egyre több helyre hívnak tanítani. A szülőfalumba is, ahová ingyen, bérmentve, akár gyalog is vagy négykézláb elmegyek. Az az iskola ugyanis megérdemli, hogy kéthavonta ott foglalkozzam a gyerekekkel. És Magyarországról is kaptam meghívást. Én ezt egyeztetni akarom. Előbb-utóbb minden kitisztul. Majd egy hajnalon mindent pontosan átgondolok, megszervezek. Hatvan százalékban játszani szeretnék, negyven százalékban tanítani. Lehet, hogy így változik meg az életem. Tudja már, milyen darabbal jön vissza? A mi osztályunkkal. Tadeusz Slobodzianek drámája tíz lengyel és zsidó diák megrendítő visszaemlékezése 1925-től napjainkig. Megrázó darab egyéni és közösen elkövetett bűnökről, felelősségről és az igazságról, amelyet senki nem akar tudni. Nem vágyom főszerepre. Nincsenek ilyen álmaim. Isten a tanúm rá. Nekem elég egy jó kis középsúlyú szerep. Öt percben vagy tízben sokkal nagyobb kihívás megmutatni egy jellemek mint úgy, ha egész este színpadon vagyok. Az Ibusár is két és fél óra. Ha az egyik monológomat eúontom, a másikkal még mindent helyrerakhatok, javíthatok. Már nem akarom lerúgni a csillagokat. Nyugodt, tartalmas próbafolyamat részese szeretnék lenni. A partner tekintetéből kiindulni. Ha van neki. Igyekszem, hogy nekem is legyen. Alázattal, odafigyeléssel. Sokat változtam az elmúlt években. Miben? Már nem vagyok az a vehemens, nagyszájú, ordítozó parasztasszony, aki voltam. Lecsillapodtam. Nem kellett hozzá más, csak a sok orrba vágás, övön aluli ütés, tragédia. Volt időm elgondolkozni a viselkedésemen. Még mindig nem vagyok patyolat, de jobb későn, mint soha. A számat már be tudom fogni, de az arcomon még mindig ott van, és félő, hogy ott is lesz mindig, hogy mit gondolok. Ezen az egyen nem tudok változtatni. Azt pedig, amit gondolok, még a legjobb barátomnak sem mondom el. Leírom a naplómba. A halálom után majd a fiam fogja elolvasni, ha egyáltalán kíváncsi lesz rá. De most ugye, boldog, hiszen minden oka megvan rá. Hogy is mondja Márai? Boldogságmorzsák. Igen, vannak pillanatok, amikor röpködök. Boldog vagyok itthon a párommal, attól, hogy apa hetvenéves volt, és hogy a fiam sikeres ebben-abban, hogy a szeretteim minden nap épségben jönnek haza. Ez a lényeg. A többivel megbirkózom. A szerző a Vasárnap munkatársa
