Új Szó, 2020. augusztus (73. évfolyam, 178-202. szám)

2020-08-19 / 193. szám

KULTÚRA 121 2020. augusztus 19.1 www.ujszo.com A hó és a jótékony balladai homály Suzanne Collins ez alkalommal sem képes átlépni a saját árnyékát: most is megáll mindazon konfliktusok, kérdések határán, amelyek mélyre mennének, gondolkodást, agyasabb megközelítést követelnének LAKATOS KRISZTINA Suzanne Collins nem könnyítette meg a saját dolgát, amikor bejelentette, hogy tíz áv után visszatér Az éhezők viadala-trilógiához, konkrétan előzményregényt ír a nagy sikerű történethez - és annak főhőse minden rossz és gonosz későbbi megtestesítője, a fiatal Coriolanus Snow lesz. Egy évtized a young aduit iroda­lomban nagy idő, még akkor is, ha a filmes adaptáció képes volt elnyúj­tani, fenntartani, részben újragene­rálni az érdeklődést. A Jennifer Lawrence (Katniss) és Josh Hut­cherson (Peeta) főszereplésével le­forgatott mozis széria a fiatal közön­ség olyan részét is érdekeltté tette ebben a disztópikus mesében, amely nem feltétlenül a könyvek felől ér­kezett. (A Lionsgate egyébként már az új regény májusi megjelenése előtt bejelentette a megfilmesítést, a ren­dező pedig az a Francis Lawrence lesz, aki az első epizódon kívül a tel­jes folytatásért felelős volt.) Ezzel együtt az Énekesmadarak és kígyók balladáját már olvasatlanul is jól ar­tikulált, heves utálat kísérte. Sok ra­jongó fogalmazta meg a legkülön­félébb fórumokon, hogy elege van az egy kaptafára készülő „utóiratok­­ból”, amelyek a főgonosz motiváci­óit igyekeznek sanyarú gyerekkor­ral, tragikus körülményekkel, sze­mélyes szenvedésekkel magyarázni - hagyják őket békében gyűlölni Snow elnököt, nem kell a rizsa. A három nagyobb fejezetre tago­lódó regény első részében már-már úgy tűnik, Suzanne Collins megta­lálta a meglepően hatásos mágikus formulát, amelynek köszönhetően főhősével úgy járatja végig a maga útját, hogy az olvasó legalább némi empátiával kövesse a történetét, de a sztori ne fúljon könnyfakasztó kli­sékbe. Az ötlet tulajdonképpen vég­telenül egyszerű: a 18 éves Coriola­nus Snow mellé olyan „hősnőt” állít fel a sakktáblára, aki közel sem tipi­kus, ártatlan áldozat. A 12. körzet­ben kisorsolt Lucy Gray Baird a ma­ga pragmatikus módján nagyon is harcos, nagyon is túlélő - profi előadóművész, aki pontosan tudja, hogyan kell nagy show-t csinálni, hogyan kell uralni, irányítani a kö­zönséget. Coriolanus és Lucy histó­riájában végig ott a feszültség, hogy nem tudhatjuk, ebben a kettősben ténylegesen ki kinek a forgatóköny­véből játszik, ki kit manipulál. A hatáshoz hozzájárul, hogy a szerző mintegy a könyv címével hitelesítve — Lucy alakját balladai homályban hagyja; csak és kizáró­lag annyit tudunk meg róla, amennyi Coriolanus Snow nézőpontjából lát­ható. Ez a kétdimenziós kép pedig nem feltétlenül tárgyilagos, hiszen főszereplőnk sem tudja kivonni ma­gát a lány bűvköréből. Ugyanakkor az is tény, hogy Suzanne Collins ez alkalommal sem képes átlépni a sa­ját árnyékát. Miközben válogatottan borzalmas halálnemeket küld a 12 körzet arénába lökött gyerekeire, ugyanúgy, ahogy az alaptrilógiában, most is megáll mindazon konfliktu­sok, kérdések határán, amelyek mélyre mennének, gondolkodást, agyasabb megközelítést követelné­nek. Olykor csak továbblép, elvar­ratlanul hagyva a szálat, vagy cse­lekménybeli fordulattal rekeszti be a megnyíló utat. Bármilyen érdekes is (lehetne) például a felvetés, miként alakítja az Éhezők viadala adott pil­lanatban még kiforratlan, nem kőbe vésett Játékszabályait” a belekény­­szerített, ám aktív résztvevők (áldo­zatok) karaktere, személyes habitu­sa, egyéni stratégiája; miként stabi­lizálhat hosszabb távon egy bor­zasztó, embertelen szisztémát a rö­vid távon a túlélést garantáló figye­lemkeltés és népszerűség, ezt a gon­dolatmenetet Collins érezhetően nem szeretné végigvinni a regény­ben. így aztán joggal érezzük úgy, hogy az a bizonyos balladai homály gyakran inkább csak ügyes trükk a hiányosságok, lyukak leplezéséhez. Mindössze tíz évvel járunk a sötét napok után, még élő a háború emlé­kezete, amikor a Kapitóliumot kör­bezárták, kiéheztették, lebombázták a lázadó körzetek. Az Akadémia utol­só évfolyamát végző Coriolanus Snow-nak semmije sem maradt, csak a családi neve, az esze, a bája, az am­bíciója. Nagyanyjával és unokatest­vérével együtt egyre reménytelenebb küzdelmet folytatva igyekszik fenn­tartani a látszatot, a kapcsolatokat, hogy megőrizhessék pozíciójukat a kiváltságos kapitóliumi elit körében. „A hó mindig felül landol” - biztat­ják egymást, magukat a Snow famí­lia megmaradt tagjai, de kifogynak az eszközökből. Az utolsó mentsvár az Éhezők viadala lehet: sorrendben a tizedik, de az első, ahol mentorok, az Akadémia arra érdemes diákjai se­gítik a kisorsoltakat, hogy érdeke­sebb legyen az öldöklés a Kapitóli­­um azon polgárainak, akik közel sem lelkesednek a műsorért, és bár­mennyire felsőbbrendűnek érzik is magukat, nem szeretnének ilyen mó­don egy permanens háborúban újra és újra diadalt ülni a legyőzöttek fölött. Az ifjú Snow a tulajdonképpen meg­alázó feladatból - még a legszánal­masabb, 12. körzetből is a teljesen esélytelen lány mentorálásából - igyekszik kihozni a maximális ered­ményt. Miközben követi a célját, többször is megtapasztalja, milyen áldozattá válni, kockázatos döntése­ket hoz, egyszerre nyer és veszít. Fi­atal még, úgy tűnik, nem mindig érti, érzi a tettei súlyát, nem pontosan szá­mol a következményekkel. Aztán lassan átfordul a belső monológ: már bármit meg lehet tenni, és kéznél van az önigazolás. A végén már az ön­igazolás sem elengedhetetlen, marad a rideg kalkuláció. Kicsit többet kapunk, mint amit vártunk, kicsit kevesebbet. A nagy egész, az Amerika romjain felépült, a hanyatló Rómát idéző Panem szempontjából hozzájutunk némi információtöredékhez a Kapitólium és a körzetek történetéből, emellett— innen nézve — Az éhezők viadala­­trilógia néhány motívuma is új ér­telmet kap. És viszonylag precízen, részletesen végigkövethetjük a 18 éves Coriolanus Snow fejlődésregé­nyét, aki közel sem tűnik szociopa­­tának vagy pszichopatának, az utol­só lapokon mégis úgy válunk meg tőle, hogy meghozta a legfontosabb döntéseit, megválasztotta a maga térfelét - a későbbi elnök alapanya­ga áll előttünk. Hogy az ide vezető utat hitelesnek érezzük-e? Borítsa jótékony ho­mály... » Suzanne Collins: Énekesmada­rak és kígyók balladája Agave Könyvek, 2020,448 oldal RÖVIDEN Holnap újranyit a Ludwig Múzeum Budapest. Az augusztus 20-ai nemzeti ünnep alkalmából hol­nap újra megnyitja kapuját a bu­dapesti Ludwig Múzeum, amely ezen a napon ingyen látogatható. A múzeum gyűjteményéből ren­dezett új válogatás Időgép cím­mel hivatalosan szeptember el­sején nyílik, a látogatók azonban már augusztus 20-tól megismer­hetik a tárlat anyagát - olvasható a múzeum közleményében. A kiállítás a világjárvány rövid szünetében, rendkívüli körülmé­nyek között jött létre, így nem hagyhatta figyelmen kívül az el­múlt időszak tanulságait sem. A közlemény szerint olyan művek kerültek a válogatásba, amelyek a személyes, a művészi és a tör­ténelmi idő különböző aspektu­sait tárják a néző elé, s maguk a művek tekinthetők olyan időgé­peknek, melyek lehetővé teszik számára a mentális utazást, (kult) Március 15-ei és augusztus 20-ai állami kitüntetettek Augusztus 20., a nemzeti ünnep alkalmából állami kitüntetéseket adtak át a Pesti Vigadóban. Budapest. Kásler Miklós, az em­beri erőforrások minisztere és Rétvá­ri Bence, az Emmi parlamenti állam­titkára a március 15. alkalmából idén elmaradt Magyar Érdemrend lovag­keresztje, Magyar Érdemrend tiszti­­keresztje, Érdemes Művész, Kiváló Művész, Magyarország Babérko­szorúja, augusztus 20. alkalmából pedig a Népművészet Mestere és a Népművészet Ifjú Mestere kitünteté­seket adta át. A március 15-ei és az augusztus 20- ai állami kitüntetettek és díjazottak közül azokat említjük, akik a kultúra és a művészetek területén tevékeny­kednek. Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozat kitüntetésben része­sült: Bándi János operaénekes, érde­mes művész; Benedikty Tamás író, költő; Darvasi Ilona, a Turay Ida Színház alapító igazgatója, díszlet- és lllényi Katica hegedűművész Kiváló Művész díjban részesült jelmeztervező; Dluhopolszky László grafikusművész, karikaturista; Far­kas Róbert zenész, a Budapest Bár zenekar alapítója és vezetője; Fekete Attila operaénekes; Ordódi György rendező; Somos János Csaba kar­mester, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Karmester és Karvezető Tanszékének tanára, a Nemzeti Énekkar karigazgatója; Tóth-Páll Miklós színművész, rendező; Wie­demann Bernadett operaénekes. Magyarország Érdemes Művésze díjat vehetett át: Bretz Gábor opera­énekes; Cseke Péter színművész, rendező; Csemiczky Miklós zene­szerző; Derzsi János színművész; Fa­zekas Lajos filmrendező-operatőr; Köbli Norbert forgatókönyvíró; Ku­linyi István grafikusművész; Lovász Irén népdalénekes, néprajzkutató; Nagy Viktor színházi rendező; Sza­badi Vilmos hegedűművész; Tóth Péter zeneszerző; Vigh Andrea hárfamüvész; Zsuráfszkyné Vincze Zsuzsa táncművész, dramaturg, jel­meztervező. Magyarország Kiváló Művésze díjban részesült: Bogdán Zsolt szál­­művész, érdemes művész; Császár Angela színművész, érdemes mű­vész; Hauser Beáta textilművész, ér­demes művész; lllényi Katica hege­dű- és thereminművész, érdemes művész; Mihályi Gábor táncművész, koreográfus, érdemes művész; Sze­­csődi Ferenc hegedűművész, érde­mes művész; Tóth Ildikó színművész, érdemes művész; Vitézy László ren­dező, forgatókönyvíró, érdemes művész; Erdei Péter karnagy, érde­mes művész. (MTI, k)

Next

/
Thumbnails
Contents