Új Szó, 2020. augusztus (73. évfolyam, 178-202. szám)
2020-08-15 / 190. szám
[18 SZALON ■ 2020. AUGUSZTUS 15. www.ujszo.com TÁRCA A SZALONBAN Zoltán Gábor Bárka- Persze, jöhetsz - mondod, és hozzáteszed -, de ezt még meg kell beszélnem, tudod, a... Ilyen döntésre nem lehetsz felkészülve. Egy évvel, egy hónappal, de még egy órával korábban sem jutna eszedbe, hogy azt kéri tőled egy barátod vagy ismerősöd, valamelyik rokonod, hogy fogadd be. Ráadásul meghatározadan időre. 2020 márciusában, alighogy tudomásul vetted, hogy Kínában újfajta influenza terjed, és amiatt egy nagyvárost meg egy egész tartományt lezártak, máris kiderül, hogy a fertőzés átjutott Európába, de nem ám valamelyik távoli csücskébe, hanem egyből egész közel, Olaszország legfejlettebb, északi részébe. Akkor már tudhatod, hogy nem fog megállni, előbb vagy utóbb ideér. Nehezedre esik felfogni, hogy ott is rohamosan nő a fertőzöttek száma, és sok közülük a súlyos eset. Jönnek a számok a halottakról. Hozzájuk a képek és a videók a szenvedés, a pusztulás dokumentációjaként. Hallod az ellentmondásos magyarázatokat, a hasonlóan magabiztos, de teljesen ellentmondó kinyilatkoztatásokkal. A jóslatokat, amelyeket az ellenjóslatoknál előbb cáfolnak meg a hírek. A döntéseket országhatárok lezárásáról, iskolák és munkahelyek működésének leállításáról, mindenféle korlátozásról. Kényszerintézkedésekről. Miközben a házastársaddal egyezkedtek róla, hogy vesztek-e maszkot, hol és mennyiért, illetve gumikesztyűt, és hozzákezdtek-e az élelmiszer-felhalmozáshoz, ahogy mások már egy hete csinálják - mások, a felhalmozó típusúak, akik miatt hiánycikk lett a liszt, a vécépapír, a kézfertődenítő -, és mivel arra juttok, hogy igen, most már be kell szerezni bizonyos dolgokat, mert akármi előfordulhat, szól a telefon, és megkérdezi a volt évfolyamtárs barátnő, hogy odaköltözhet-e. Egyedül él. Kamaszkorától sok kapcsolata volt, jól magába tudott bolondítani embereket, és ő is bolond módra rajongott emberekért, de soha nem azokért, akik őérte bolondultak És most ott van egyedül, negyvenéves és még mindig annyira szép, hogy húszéves fiúk lihegnek utána, de nincs, akivel megbeszélje, hány kiló lisztet kéne vásárolni, és hány köteg vécépapírt, és vegyenek-e maszkot meg gumikesztyűt. Ha nem lesznek nyitva a bárok, nem lesz esténként hova mennie, és ha bezárulnak a lakások, nem lesz, ahová csadakozhat sorozatot nézni. Arra gondolt, hogy nálatok van az a kisszoba, aludt már ott buli után, és hogy megosztoznátok a költségeken, a rezsibe is beszállna. A házastársad azt mondja, hogy tulajdonképpen jöheme, de pont félórával ezelőtt az ő gimnazista gyereke is jelezte, hogy ha lehet, örömmel húzódna oda hozzátok Gyereke az előző házasságából. Külföldön tanul, és egyre valószínűbb, hogy becsukják azt a gimnáziumot is, lezárják azt a határt is. Jóban vagytok a gyerekkel, de azért ki tudja... Hány hétig fog ez tartani? Vagy hány hónapig? Most már ki merné megsaccolni? A házastársad gyerekétől nem lehet megtagadni, hogy jöjjön. Viszont azt se lehet tudni, hogy máris nem fertőződött-e meg. Ott sokkal jobban elterjedt a betegség. Két hétig tünetmentes lehet az ember, mielőtt kitör rajta a betegség, sőt, állítólag olyan is van, hogy miközben ő maga nem produkál tüneteket, vígan fertőz. A házastársadnak nem tilthatod meg, hogy befogadja a gyerekét. Ő pedig nem kényszeríthet rá, hogy beláthatadan ideig a gyerekével öszszezárva élj. Akkor választani kell, hogy kit fogadtok be. A barátot vagy a rokont. A gyerek mehet a másik szülőhöz is, a barát nem mehet sehová, igaz, lakása van, kényelmes, biztonságos. Míg ezt latolgatjátok, szól a telefon, és egy másik barát érdeklődik Ő nem azt kérdezi, jöhet-e, hanem hogy ti hogyan intézitek a dolgot. Ám a hangja olyan bizonytalan, hogy aggodalomra ad okot: mi lesz vele egyedül? Úgy látszik, neki anynyi ereje sincs, hogy megkérdezze, befogadnátok-e, vagyis ő a legrászorultabb. Igen ám, de mi lenne, ha őt hívnátok meg magatokhoz, és elutasítanátok a gyereket meg az évfolyamtársat?! De akárki jönne, hogyan tudnátok megoldani? Nyilván mindenkinek dolgozni kell majd otthonról, ami állandó internetkapcsolatot jelent, a gimnazistának tanulni, távoktatással - hogy férnétek el? Persze, jól is elsülhetne. Boccaccio ilyesféle helyzettel indít a Dekameronban. Jókat lehetne beszélgetni, zenét hallgatni együtt, filmeket nézni vagy mesélni. Azért mégsem ugyanolyan helyzet, mert abban a történetben csupa fiatal volt, ti meg már nem vagytok annyira fiatalok, és nincs vidéki ház, csak egy nem túl nagyméretű belvárosi lakás. Tényleg, mi lett a tizenegyedik fiatallal, akit a többiek nem vittek magukkal? írt erről valamit Boccaccio? Nyomorultul belepusztult a pestisbe, vagy csak lemaradt egy csomó jó történetről? És eszébe jutott-e a többieknek, hogy mégis befogadhatták volna? Ha túlélte a járványt, és találkozott a tízekkel, hogy néztek egymásra azután? Meglehet, nem is néztek egymásra többet, ha találkoztak az utcán, az egyikük mindig átment a túloldalra, hogy köszönni se kelljen. Igaz, meglehet, tényleg csak hét lány tartozott a körbe, és nekik csak három megbízható férfi ismerősük akadt, lehet, hogy nem volt tizenegyedik fiatal, és egyébként is, az mese, ez meg itt a valóság. Ebben a valóságban továbbra is igaz, hogy ha bárkit odavesztek magatokhoz, annak híre fájdalmas a többieknek. „Azt befogadták, engem meg nem, engem, aki...” Az, akit befogadtatok, hálás lesz, de nem biztos, hogy sokáig. Hiszen az összezártság árthat a kapcsolatoknak. Könnyű összeveszni a legkisebb ok miatt is. Miközben azok, akiket nem vettek fel a bárkára, szívtelen, önző emberként gondolnak rátok, akit fölvettetek, az természetesnek tekinti ottlétét, sőt, ha netán kezd elege lenni belőletek, megbánja, hogy hozzátok kéredzkedett. Tulajdonképpen lehet, hogy az a legjobb, ha senkit sem engedtek magatokhoz. És nemcsak magatoknak, hanem a többieknek is. Ezt még nem tudják, de lassan ők is mind megértik Más kérdés, hogy innentől kezdve rettenetesen figyelni kell rájuk. Hosszan beszélgetni velük, ha felhívnak, és rendszeresen hívni őket, ha nem hívnak. Az, aki még kéretőzni is restellt, nehogy öngyilkos legyen. Új értelmet nyer összetartozás, kötelék, kötelesség. Ilyen döntésre nem lehetsz felkészülve. Ugyanakkor lehetséges, hogy ha nem tudtál is, régóta készülsz egy ilyen helyzetre. Azért élsz azzal, akivel élsz, és nem mással. Akivel most együtt sodródtok a tajtékos tengeren. KONYVSORSOK „Mi közel vagyunk, uram” Vannak mondatok, amelyeknek nem szabadott volna leíródniuk, vannak könyvek, amelyeknek nem szabadott volna megíródniuk, mert vannak olyan események, amelyeknek nem lett volna szabad megtörténniük. ,A Krochmalna utca 18. alatt egy harmincéves asszony, név szerint Rywka Urman egy darab húst harapott ki tizenkét éves gyermeke, Berek Urman holttestéből.” A varsói gettó, 1940. október - 1943. május. „A gyerek előző nap halt meg. Az emberek csendben, teljes némaságban vették körül az asszonyt.” Adagos napi élelmiszeradagok 1941-ben Varsóban: a zsidók számára 184 kalória, a lengyelek számára 699 kalória, a németek napi adagját 2 613 kalóriában állapították meg. „A haja szürke volt, zilált, arca is szürke, a szeme tébolyodon:. Azután megérkezett a rendőrség, és jegyzőkönyvet vettek föl.” A varsói gettó: több mint 400 000, talán több mint félmillió embert internáltak egy 3,4 km2-es területre, Varsó lakosságának közel 30%-a város területének 2,4%-ára zsúfolódott össze. A gettó falai körülbelül 3 méter magasak voltak, tetejükön szögesdróttal. A szökni próbálókat azonnal lelőtték. A város egyes utcáin ma betonba helyezett vaskonstrukció utal az egykori gettó falára, benne a felirat: 1940 MUR GETTA GHETTO WALL 1943. ,A Krochmalna utca 14. előtt az utcán egy gyermek holttestére bukkantak, mely már oszlásnak indult. Az anyja, Chudesa Borensztajn rakta ki oda az utcára a 67. számú lakásból, Moszeknek hívták a fiút. (Az »Örökkévalóság« temetkezési vállalat halottaskocsija szállította el a tetemet, és Chudesa Borensztajn beismerte, hogy azért rakta ki az utcára, mert a hitközség nem akarta ingyen eltemetni, egyébként ő se húzza már sokáig.)” De túl lassan haltak éhen az emberek. Ezért 1942 nyarán, két hónap alatt több mint 250 000 embert deportáltak vonatszerelvényeken a treblinkai megsemmisítő táborba. A városi fürdőbe vitték az embereket tetvedeníteni. Éjjelnappal kint várakoztak az utcán a Spokojna utcai fürdő előtt, és mikor reggel egy kis levest hoztak csak a gyerekeknek, ki kellett vezényelni a rendőrséget, mert a tömeg ki akarta tépni a gyerekek kezéből.” Hanna Krall Egy lépéssel az Úristen előtt (1977) című könyve (fordította: Gimes Romána, az utószót írta: Kovács István) a szimultanizmus technikáját alkalmazza, töredékes cserepekből áll össze. Központi alakja Marek Edelman, aki csodával határos módon túlélte a három évig tartó éhezést, túlélte az 1943. április 19. és május 10. közötti varsói gettófelkelést, amelynek egyik vezetője volt, és túlélte a varsói felkelést is (1944. augusztus 1. - október 2.), amelynek katonájaként harcolt. Edelman évtizedeken át hallgatott arról, amit átélt, „az ilyesmi - végignézni, ahogy négyszázezer embert küldenek a gázkamrába - kikészíti az embert.” Hanna Krall könyve az Edelmannal folytatott beszélgetésből, Edelman visszaemlékezéseiből, a szívsebész Edelman háború utáni operációinak leírásaiból, az éhezéssel foglalkozó tudományos munkák szenvtelen hangú ismertetéseiből áll. „Az éhhalál éppen olyan kevéssé esztétikus halál, mint az életük. »Némelyek állva elalszanak az utcán, szájukban egy darab kenyérrel vagy a legkisebb erőfeszítéstől, ha például futva próbálnak egy szelet kenyeret szerezni.« Ez a részlet egy tudományos munkából való.” Nem lehet olvasni, nem bírom. A gettóban az orvosok kutatásokat folytattak az éhezésről, mert az orvostudomány akkor még nem ismerte az éhhalál mechanizmusát, és ki kellett használni a kínálkozó alkalmat. Ez pedig egészen kivételes alkalom volt. »Az orvostudomány eddig még soha - írták akkor - nem rendelkezett ilyen tetemes kutatási anyaggal.«” A szöveg úgy oldja fel az elbeszélhetedenség elbeszélhetőségének kételyét, hogy minden mondata valami borzasztó, iszonytató természetességet sugároz. Ez volt a természetes akkor, csontsovány holttestek az utcákon, égő szemű, rongyokba csavart, az éhségtől és a hidegtől órákon át síró árva gyerekek, és a német katonák, akik nevetve fényképezték a gettót, a bálákba feltornyozott hullákat, és táncoltatták hozzá a zsidókat. Ez így volt természetes, ez volt a normalitás, kopognak a borzasztó mondatok, hasonlatosan Kertész Imre Sorstalansdg című regényének mondataihoz. A könyvben megjelenő emberek mind meghaltak, Edelman kivételével. A legborzasztóbb halállal. Éhség, nemi erőszak, öngyilkosság, akasztás, méreg, golyó, kínhalál. Haláluk előtt, halálukban és haláluk után is megalázott, méltóságuktól megfosztott emberek, gyerekek, nők, férfiak százezrei. A helyszínekből, a könyvben említett házakból semmi sem maradt, Varsót porrá lőtték a nácik. Róbert Capa 1948. októberében készített fényképeket a zsidó Varsóról, az egykori gettóról — itt már száz és száz méteren át nincs egyetlen ház sem, nincsenek falak, nincsenek utcák sem, csak a törmelékek iszonyú Szaharája, homokdombjai. Ez maradt hát a Nobel-díjas Isaac Bashevis Singer Varsójából, ez maradt hát a világhírű Krochmalna utcából, ahol könyveinek eseményei játszódnak. „Mi közel vagyunk, uram, / közel és megfoghatók (...) - írja Paul Celan Tenebrae című versében (Schein Gábor fordítása) - Imádkozz, uram, / Hozzánk imádkozz, / mi közel vagyunk.” Németh Zoltán A mellékletet szerkeszti: Santa Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
