Új Szó, 2020. augusztus (73. évfolyam, 178-202. szám)
2020-08-15 / 190. szám
www.ujszo.com | 2020. augusztus 15. SZOMBATI VENDÉG I 9 Berlinből elköltözött Torontóba Varnus Xavér: „A maradék életemet nem vesztegethetem ostoba és meg nem indokolt hagyományok ápolására..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Rangos külföldi szaklapok egybehangzó véleménye: Varnus Xavér a világ három legnépszerűbb orgonaművészének egyike. Ez az elismerés biztosít számára belépőt a világ leghíresebb székesegyházaiba, ahol minden hangversenyét tombolva fogadja a közönség. Koncertezett a lipcsei Tamástemplomban, a washingtoni katedrálisban, a párizsi Notre-Dame-ban, a berlini és a pozsonyi dómban, a canterburyi katedrálisban és még sok más helyen a világban. Legutóbbi albumának anyagát, Vivaldi Négy évszakát a torontói Szent György-templom falai között rögzítették. Elképesztően magas YouTubenézettséggel büszkélkedhet: 13 és fél millió követője van. Óriási felelősség ennyi ember előtt játszani. Régen az ember beült a koncertterembe vagy egy templomba, és azt mondta, hogy igen, én a perc varázsának a mágusa vagyok, de ahhoz hozzátartozott egy félreütés vagy akár egy elfelejtett ütem is. Ma viszont már ott van bennem, hogy Úristen, ez lesz felírva valahol az örökkévalóság márványtáblájára. Nem szabad hibázni. Jut is eszembe: milyen kár, hogy évekkel ezelőtt, amikor a kassai dómban hatalmas tömeg előtt improvizáltam az akkor már meglévő nagy orgonán, azt a koncertet nem vették fel. Milyen fantasztikus anyag lenne! Ma már ugyanis a világ összes nagy fesztiváligazgatója, koncertmenedzsere nem CD-ket hallgat meg, hanem a YouTube-ot nézi. Azért, mert a CD hazudhat? Igen. Egy jó vágóval sokan el tudják játszani a D-moll toccata és fugát, de egy koncertfelvétel nem hazudik. Ott vagy le tetszik tudni játszani, vagy nem. Az én hangfelvételeimen nincs vágás, ezért aztán mindegyiken van valami kis tökéletlenség. Épp Vivaldi Négy évszakával kapcsolatban döbbentem rá, és már széles körben, a nemzetközi szakmában is megvitattam, hogy furcsa módon körülbelül harminc éve nem a szerző kottája a fontos, hanem a hagyomány. Végighallgattam ugyanis legalább százötven felvételt, mielőtt megörökítettük volna a Négy évszakot, és mondhatom, százötvenszer ugyanazt hallottam. Egyszer csak kezembe akadt a legelső felvétel, 1941-ből. Tizenhárom évvel azután, hogy megtalálták a mű kottáját. Addig nem ismerte a világ. Legelőször 1941-ben az olasz hegedűművész, Bernardino Molinari vette fel, és egészen más tempóval. Nem tudtam belenyugodni. Kinyitottam a kottát, és akkor vettem észre, hogy ő még az eredeti utasítások alapján játszott, amelyeket maga Vivaldi írt a kottába. Gyakorlatilag onnantól fogva már nem a kottát nézték, hanem azt, hogy ez így játszott, az meg úgy, arra rögzült a következő, és elindult egy olyan előadói hagyomány, amelynek a végére már semmi köze nem volt az eredeti Vivaldimühöz. Ön sem most játszotta először a Négy évszakot. így egyben viszont igen. Nem is tudtam csak úgy általánosan megtanulni. Ha beleszeretek valamibe, akkor fél évem csak arról szól, és teljesen mindegy, hogy az a torontói kukás vagy épp a fogorvosom, nem tud olyat mondani, amiről ne transzponálnék át egy mondattal Vivaldira. Végig arról beszélek, mert csak azzal foglalkozom. S amikor elkészült ez a felvétel, Gotthold Schwarz, a Tamástemplom karnagya, Bach 16. utódja meghallgatta a felvételt, és azt mondta, ő eddig súlytalan szórakoztató szerzőnek érezte Vivaldit, de most, ebben az átiratban döbbent rá a mű mélységére, amiből Bach méltán vett annak idején leckét. Bach legnagyobb inspirálója ugyanis Vivaldi volt. 1713-ban Bach írta át Vivaldi kottáit orgonára, illetve csembalóra. És van egy nagyon érdekes bejegyzés a fia által írt nekrológban. Mégpedig az, hogy apám mélyen tanulmányozni kezdte Vivaldi concertóiban a ritmus és a hangnemek, a struktúrák egymáshoz való viszonyát, majd egy napon bosszúsan azt mondta nekünk, a családnak, hogy idáig csak billentyűhuszár voltam, aki nyargal felalá a billentyűkön, amíg valahol nyugvópontot nem talál, de Vivaldi nyomán most igazi zeneszerzővé válók. És azon az éjszakán megsemmisítette az összes odáig alkotott művét, és az az életmű, amelyet mi ismerünk, 98 százalékban 1713-ban az után a nap után született. Nyilván ki-Most vagyok igazán közel magamhoz. (Talabér Tamás felvétele) sebb komponista volt Vivaldi, mint Bach, de íme, a legnagyobbat is tudta inspirálni. O adta a világnak azt a Bachot, aki onnantól kezdve a haláláig alkotott. Rá kellett tehát jönnöm arra, hogy a maradék életemet nem vesztegethetem ostoba és meg nem indokolt hagyományok ápolására. Miért költözött ki 2014 végén Berlinbe? Kezdte rosszul érezni magát Budapesten, vagy csak egy nagyobb európai kulturális gócpontban akart élni? Őszintén mondom, rám tört a szomorúság egy kora esti órán. Kinyitottam egy régebbi telefonjegyzékemet, és azt vettem észre, hogy a barátaim jelentős része már nem él, az élők közül pedig sokan külföldre költöztek. így, ebben a formában Budapesten élni számomra nem jelentett volna mást, mint azt, hogy én vagyok a temetőgondnok. Úgy éreztem, ez az idő jele, most el kell menni, meg kell próbálni, hogy milyen reggel másként ébredni, az ottani hangulatban meginni az első kávét, vagy milyen az ottani utcára kilépni. Magát az utazást, a helyváltoztatást nem szeretem. Rettegek tőle. De a választott helyen lenni már jó. Választhatta volna Rómát, Londont vagy Párizst is. Hogy miért Berlinben vettem lakást? A véletlen hozta így. Volt egy lakásom Budán, amelyet megvásárolt egy gyakorló elmebeteg. Kiderült ugyanis, hogy a tárgyaim kellenek neki, a lakásom csak másodsorban. Amikor ugyanis megkérdeztem tőle, mit hagyjak ott neki, azt mondta, mindent. Gépeket, bútorokat, mindent. Az utolsó adag szennyesemet is? - kérdeztem. - Azt is! - felelte. Nagyon sok pénzt adott érte. Nekem pedig éppen akkor kellett kimennem Berlinbe koncertezni, és a lakásért kapott pénzköteg benne volt a zakóm zsebében. Bárhova mentem, a köteg ott dudorodott a zakómban. Egyszer csak egy berlini barátom megkérdezte, miért nem veszek ott egy lakást. Másnap megnéztem vagy húszat a város különböző pontjain, de egyik sem tetszett. Aztán kimentem Marlene Dietrich sújához a temetőbe, s miután elbúcsúztam a drága hölgytől, beültem egy kávézóba. Ott hívott fel a barátom, hogy talált még egy lakást, nézzem meg. Nem megyek, mondtam. De ahhoz képest, ahol most vagy, 200 méterre a lakás. Jó. Felmentem, megnéztem, megvettem. Marlene Dietrichnek köszönhetően. Nekem mindenkihez közöm van a múltból. Ahhoz a temetőhöz duplán. Ott van Busoni síija is, aki a századforduló csodálatos zongoristája és nagy Bach-előadó volt. De az a friedenaui temető, ahol én az öreg csajjal, Marlenével bizalmas kapcsolatba kerültem, éjjel-nappal nyitva van. Ha azon megyek keresztül, lerövidítem a lakásomhoz vezető utat. Ha késő este jutok haza, mindig megállók nála, és elüldögélek a sírjánál. Berlinből egy évre átcuccolt Lipcsébe. Bach szelleme csalogatta oda? Igen. Lipcse ma is boldogan éli a közönséges német kisvárosok életét, és ott valószínűleg csak én gondoltam annyit Bachra. Aztán elkergetett egy furcsa felismerés. A Tamástemplomban adtam dupla hangversenyt a híres Tamás-kórussal, ami nagyon megtisztelő volt. Az ottani orgonista barátaim a koncert után elvittek vacsorázni. Ott történt egy különös dolog. Vacsora közben be kellett vennem egy gyógyszert. Elbé-Még valami... Bár most Torontóban él, Berlin továbbra is a szíve csücske. Mint meséli: 1991-ben szeretett bele. Magdeburgban volt koncertje, onnan ment át az unokabátyjával Berlinbe. U2- dalokat hallgatva mászkáltak a hajnali városban. Az egész világ hatalmasnaktűnt, mondja, a kávézóból ráláttak a Brandenburgi kapura. S ez olyan emlék maradt számára, hogy biztosra vette, élete egy szakaszát Berlinben fogja tölteni. Ami meg is valósult. náztam. Leesett a földre, én meg négykézláb mászkáltam az asztal alatt. És miközben kerestem a tablettát, észrevettem, a körülöttünk levő férfiak és nők nyolcvan százaléka egykor "fehér, de a sok mosástól már kisárgult frottírzokniban és szandálban ült az étteremben. Hirtelen rájöttem: Erich Honecker ott él az asztal alatt. Fent, az asztal fölött megvolt a rendszerváltás, de lent...! És akkor azt mondtam, itt az idő, tovább kell menni. így kötött ki Torontóban, hiszen 1984-től, húszéves korától kanadai állampolgár. Két fia közül az egyik, Dániel is ott él. Kanadában gyönyörű a természet, az emberek pedig nagyon kedvesek. Ki kell vonni Amerikából a nacionalizmust, az én vagyok a Sugar American feelinget, hozzáadod az erdőket, tavakát, hegyeket, folyókat, réteket, tiszta levegőt, és megkapod Kanadát. Harminc év után költöztem vissza az országba, ahol nagyon jól érzem magam. Egyszer, amikor másfél hónapot töltöttem Kanadában, mindennap több mint egy órát skypeoltam anyámmal. Aztán hazajöttem, ültünk egymással szemben, és nem tudtunk egymásnak mit mondani, hiszen előtte való este mindent megbeszéltünk. Hogy két vagy három dimenzióban látom őt, abban túl nagy különbséget nem éreztem. Ez győzött meg arról, hogy nyugodt szívvel költözhetek. Tudtam, hogy ma már a távolság sem távolság, ezért vettem meg a torontói lakást. És ott van az orgonám is, amelyet itthon már nem használtam. De ami engem is meglep: fésülködőasztalt vettem a hálószobába. Anélkül már nekem sem élet az élet. Nagyon a helyemen érzem magam Kanadában. Önmagától nincs nagyon távol? Most vagyok igazán közel magamhoz. Az az érdekes észrevételem volt nemrég, hogy alapjában véve én egy viktoriánus hangulatú ember vagyok. Anglia nem őrizte meg úgy ezt a hangulatot, mint Kanada. Ez az ország ugyanis háromszáz éve nem háborúzott senkivel. Itt semmit nem romboltak le, semmi nem omlott össze, csodálatos kertekben, parkokban, üvegházakban gyönyörködhetek. Torontóban találkozott először Faludy Györggyel. Mennyire őrzi az emlékét a város? Egy teret neveztek el róla. Életművének negyven százalékát Gyuri bácsi Torontóban írta. Budapesten, a Pozsonyi út és a Szent István körút sarkán álló épületen emléktábla jelzi, hogy élete utolsó éveiben ott lakott. Az igazán nagyoknak Magyarországon másfél-két generációt kell várniuk, hogy utcát vagy teret nevezzenek el róluk. Haza jó ideje csak koncertezni jár. Ez így is marad? Átálltam egy egészen más életre. Aki hiányzik itthonról, azzal tudok beszélni. De nekik sem az illatuk hiányzik, hanem a gondolataik. A város megvár. Nem fogják elhordani. Az igazi européer mindenhova viszi magával Európát. Még Tanzániába is. A szerző a Vasárnap munkatársa
