Új Szó, 2020. augusztus (73. évfolyam, 178-202. szám)
2020-08-01 / 178. szám
[18 SZALON ■ 2020. AUGUSZTUS 1. www.ujszo.com TARCA A SZALONBAN Bartók Imre 250 Már nagyon vártam, hogy Tíibingenbe utazzunk a csajommal. Abban reménykedtem, ha végre landolunk a kellemes kuckóban, amit kinéztem magunknak - nem, nem Airbnb, hanem egy régi Gasthof, ahol igazi agancsok borítják a falakat, és Schweinebraten kerül az asztalra vacsoraidőben -, akkor végre egy kis hempergésre is sor kerülhet. Csalódnom kellett, mert a megérkezésünk után rögtön összevesztünk. Miután elhagytuk a pályaudvart, ő jegyet akart váltani a villamosra, én viszont spórolós vagyok, azt kérdeztem: „Tübingenben? Jegyet?”. Aztán még egyszer összevesztünk, már nem is tudom, micsodán. Mire megérkeztünk a Gasthofba, pocsék volt a hangulat. Megkaptuk a kulcsokat, felmentünk a szobánkhoz, próbálgattuk ezt is, azt is, próbálgattam én is, ő is, vagy húsz percig próbálgattuk a kulcsokat, de az egyik nem forgott a zárban, a másik bele sem illett, mégsem jutott eszünkbe, hogy tévedés történt, egyszerűen beletörődtünk, hogy a terveinknek, ha voltak egyáltalán közös terveink, amiről utólag már nem vagyok meggyőződve, befellegzett. Már lefelé tartottunk a lépcsőn, amikor közölte, hogy visszamegy a pályaudvarra, és ne keressem többé. Nem mondhatom, hogy örültem a bejelentésének. Nagy szerelem volt, talán életem legnagyobb szerelme. Az előbb „csajomat” mondtam ugyan, de ez csak a rossz stílusomnak köszönhető. Igen, azt hiszem, igazi szerelem volt, és halálos, bénult fájdalom járt át, amikor megértettem, hogy ebben a pillanatban véget ért. Ha tíz évvel fiatalabb vagyok, ott helyben végzek magammal, kitépem a poroltót a felből, és tiszta erővel a fejemhez csapom, vagy lekapom az egyik agancsot, és beledőlök, nem tudom, mindenesetre már elértem azt az életkort, amikor az öngyilkosság veszít a vonzerejéből, eltűnik belőle a drámaiság, és egész egyszerűen fölöslegesnek tűnik. Kirabolni egy gyógyszertárat vagy egy sarkon álldogáló dílert, és így végezni magammal, ez bizony sok vesződséggel jár, ellenben ugyanolyan hosszadalmasnak tűnik, mint belesüppedni egy fotelbe, és ott szép türelmesen kivárni a halált. A kulcsok mindenesetre ott maradtak a kezemben, én pedig a kétségbeesés szélére sodródva azon kezdtem töprengeni, hogy kell lennie valahol egy zárnak, amelybe beleillenek, ha ebbe nem, hát egy másikba. Miután magamra maradtam, megnéztem a feliújságon a városi programajánlót. Minden szombaton idegenvezetést tartanak a Hölderlinturmban. Kedd volt, de azért elindultam, hátha. Valaki csak van ott ilyenkor is. Képeslapokról már ismertem, de a torony élőben is nagyszerű látványt nyújtott. Egy kis folyó, a Neckar csordogált előtte, és mivel nem láttam hidat, átúsztam rajta. A túloldalon megszabadultam a csuromvizes ruháimtól, majd a bejárathoz mentem. Várakozásommal ellentétben senki sem volt ott, sehol egy őrbódé, egy információs pult, egy tábla. Csak az ormótlan, vaspántokkal megerősített faajtó. A kulcsokat egész úton, még úszás közben is a kezemben szorongattam, és most az egyiket beleillesztettem a zárba. Az ajtó kinyílt. A toronyban sötét volt. A kintről beszűrődő kora őszi fény csupán egy magasba csavarodó lépcsőt világított meg. Elindultam felfelé. Ügyeltem a lépteimre. Nyikorogtak a deszkák, szállt a por. A lépcső tetején újabb ajtó várt, kipróbáltam a másik kulcsot. Bejutottam. A csajommal egyszer, még a kapcsolatunk hajnalán kimentünk a Városligeti-tóhoz, hogy a hatytyúkat nézegessük. Elég fiatalok lehettünk. Volt nálunk egy szelet kenyér, ő arról csippentett le kis darabokat, és dobálta be nekik a vízbe. Én közben felolvastam neki. Micsoda véletlen, pont Hölderlint. Nem, talán mégsem véleden. Jól hangzik, de akár egy autós magazint is szemlézhettem volna, ő akkor is a hattyúkra figyel, nekem pedig akkor is csak azon jár az eszem, hogy mikor fogunk végre ágyba bújni. A toronyszoba már világosabb, mint amilyen a csigalépcső volt. A zsaluk le vannak húzva, de a réseken beszökik annyi fény, ami megvilágítja a bútorokat. Jó régóta nem járt itt senki. Parányi helyiség, egy ágy, a szemközti oldalon kisasztal, mellette szék. Ennyi az egész, kétszáz éve itt élt a nagy költő. Az asztalhoz lépek, egy levél van rajta. Németül írták, de gyorsan lefordítom magamban. „Nem kellett volna csak úgy eltűnnöm. Nekem sem könnyű. Ne haragudj, de kiborított, hogy ennyire kisstílű vagy a jegyvásárlással. .. Egy villamosjegy! Ha már ezen is szívózni kell, akkor minek utazunk egyáltalán külföldre?...” Osztálykülönbség. Az egész kapcsolatunkban jelen volt, de ő sosem fogja megérteni. Persze, igaza van. Ahogy nekem is megvan a magam igazsága. „...Nem akartam, hogy így érjen véget. Egyáltalán nem akartam, hogy véget érjen. De megtörtént, és már nincs visszaút. Vigyázz magadra.” Visszateszem a levelet az asztalra. Kinyitom az ablakot. A folyón lustán tovaúszik néhány hattyú. Valamivel feljebb mégiscsak van egy híd, amit korábban nem vettem észre. Turisták jönnek át rajta, és a torony felé indulnak. Lemegyek, hogy köszöntsem őket. KÖNYVSORSOK mi vagyunk Verriéres Stendhal, azaz Henri Beyle klasszikusa — Illés Endre fordításában - az egyik legkedvesebb középiskolai olvasmányom volt. Julien Soréi karakterével tinédzserként csaknem problémamentesen lehetett azonosulni; a feltörekvő vidéki fiú bonapartista-opportunista magatartása pedig egy olyan kor terméke, amelynek nem is annyira eltérő változatai a mai napig velünk vannak. Napóleon leverése után, a restauráció időszakában, az 1830-as évek vidéki Franciaországában a panamák jellemezte gazdaságiüzleti-politikai modell uralja a kispolgári arisztokrácia szemléletét. Arra ezúttal nincs mód, hogy a regény valamennyi - roppant gazdag értelmezési lehetőséget kínáló — aspektusát áttekintsük, így mindössze néhány jellemző momentumot ragadnék ki, amelyek arról is tanúbizonyságot tesznek, Stendhal milyen pimasz, kikacsintó humorral és iróniával szól a korrupciós ügyek igazolásául szolgáló royalista ideológiákról és azok szellemtelen fölvizezéséről. Lássunk egy példát rögvest a mű legelejéről, amikor kiderül, hogy a látszólag csöndes és békés Verriéres-ben minden a nagyhatalmú polgármester, a de Rénal úr érdekeltségeiben összegződő haszonról szól. A Hűség Útja sétányán a növényzet karbantartása és csinosítása úgymond városi érdek „De a polgármester úr zsarnoki akarata - mondja az elbeszélő - évente kétszer könyörtelenül megnyirbáltatja a városka fait. A helyi liberálisok még azt is hozzáfűzik, persze némi túlzással, hogy amióta a levagdosott ágakat Maslon káplán viteti haza, a városi kertész ollója jóval nagyobb szigorúsággal nyes.” Később, amikor egy veterán katona-sebész felszólal a szépséges lak megcsonkítása ellen, „a polgármester jakobinusnak és bonapartistának bélyegezte”. A polgármester szerint annak a fának, amely nem nyújt hasznot, más rendeltetése nincs, mint hogy árnyékkal szolgáljon, ami igazolja a nyirbálást. „Én az árnyékot szeretem - felelte ekkor de Rénal úr, hangsúlyában a nagyképűségnek azzal az árnyalatával, ami éppen helyénvaló, ha egy sebésszel beszélünk, aki a becsületrend tulajdonosa” - így a mesélő. Telitalálat. Néhány bekezdéssel később, a Verriéres-ben varázsigeként valamennyi (üzleti, gazdasági, politikai és szociális) tevékenységet meghatározó „haszon” taglalásakor egyértelmű utalással jelzi a narrátor, mi a véleménye a progresszív főváros és az - egyébiránt tetszetős és jóravaló - vidéki városkákat vezető pöffeszkedő, műveleden újgazdagok közti különbségről. A növénykarbantartásból származó hasznot a káplánnak kiszervező polgármester a sajátjának tekintett fák alatt sétálgatva épp azon méltadankodik, hogy egy Párizsból érkezett újságíró nyomozni kezdett a városi intézmények (a börtön, a szegényház és a kórház) körül, amikor a kövekező közbevetést olvassuk: „Vidéki történettel kívánom olvasóimat szórakoztatni, több száz oldalas történettel, mégsem lehetek olyan kegyeden, hogy egy vidéki párbeszéd hosszadalmasságával és óvatoskodó sunyiságával is megkínozzam őket.” így hát, midőn de Renalné asszony alákérdez urának - „De hát mit árthat neked? Hiszen te olyan becsületes vagy, mindig a szegények javát akarod. .. ” a fölhorgadt de Rénal úr azt felek: „Csak azért jött, hogy itt szaglásszon és azután cikket firkáljon a baloldali lapokba!”, amit a nő halkan ekképp kommentál: „Nem is olvasod őket...” Lássunk egy újabb példát a helyi ügyekre, ismét egy olyat, amely lassanként Julien szemét is fölnyitja. Jtdien a „hiányos műveltségű” de Renalné szerelme révén mind érdemibb betekintést nyer a városka felső köreinek politikai játszmáiba, amelyek egyik jellegzetes pillanata az új polgármester-helyettes megválasztása, akit még felsőbb körökből igyekeznek delegálni. A de Rénal úrnál összegyűlő royalista vezetőkből álló „kiváltságos társaságot erősen izgatta a polgármester-helyettes megválasztása; persze a város többi lakosa, főként pedig a liberálisok kívül maradtak a játékon”. Annak, hogy a politikai ellenzék mellett mindenki más is kiszórni a döntésből, azért van különös jelentősége, mert a király látogatására a verriéres-i főutcát országúttá kell kiszélesíteni, aminek viszont az egyik legfőbb, egyáltalában nem mellékes célja, hogy az építkezésre szánt pénzek javát zsebre tegyék. A kiszemelt polgármester-helyettes, de Moirod vetélytársa „egy nagyon gazdag gyáros volt, akit feltédenül a második helyre kellett szorítani” az úgymond közbeszerzési pályázaton. Ismerős képlet? A munkálatokkal persze minden kiemelt érdekelmek jól kell járnia, a panama logikája távlatosabban tehát a következőképp fest: „Magának de Moirod úrnak is három háza állt a kijelölt oldalon; ha tehát őt választják első esküdtté, azaz polgármester-helyettessé, s de Rénal úr tervbe vett képviselői megbízása után polgármesterré is, kétségtelenül sok minden előtt szemet huny majd, és az útra kiugró házak olyan jelentéktelen átalakítással ússzák meg, amelytől még száz év múlva is ugyanott állnak.” Minden más természetesen mehet a levesbe. Ez és az ehhez hasonló ügyek, intrikák, politikai manőverek, a sikkasztás, a korrupció és a gyűlöletpropaganda a párnája alatt Napóleon képét rejtegető Julien számára egyértelművé teszik, hogy akinél a pénz (és a befolyás), annak a mozgástere is lényegesen nagyobb, aki viszont nem születik bele mindebbe, vagy nem úgy ügyeskedik, ahogyan a politikai táncrend megköveteli, nem számíthat különösebb karrierre. „Mit csináljanak ma nélküle [Napóleon nélkül] azok a szerencsédének, akiknek csak éppen annyi pénzük van, hogy megszerezhetik diplomájukat, de nincs annyi vagyonuk, hogy emberként indíthatná el őket pályájukon” - elmélkedik a fiatal tanító. De Renalné, akiben föl sem merül a pénz szerepe, hiszen temérdek van neki, úgy véli, „a cselédek gondolkodnak így”. Nem véleden, hogy azok a könyvek, amelyeket Julien a barátjától kap titokban - nem vásárolhatná meg őket legálisan -, mind fontosabbá válnak számára, ugyanakkor ezzel egy időben a főhős az útépítés és a polgármester-helyettes jelölése körüli korrupció révén ráismer a kisvárosi nagypolitika szerkezetére, ami kulcsot ad számára a folytatáshoz: „Julien ezt a panamát sokkal jelentősebbnek éreze, mint a fontenoy-i csatát, melyről éppen most olvasott az egyik, Fouquétól kapott könyvben.” Julien Soréi sorsát ismerjük. A Vörös és feketében megrajzolt társadalomra azonban újra és újra, aktualizálható formában ismerünk rá. Kihagyhatadan olvasmány. L. Varga Péter A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
