Új Szó, 2020. augusztus (73. évfolyam, 178-202. szám)

2020-08-08 / 184. szám

www.ujszo.com SZALON ■ 2020. AUGUSZTUS 8. 33 Az 1989 decemberi „fogantatás” után 1990 első felében fokozatosan kezdett működni az akkor még Csehszlovákiai, utóbb Szlovákiai Ma­gyar Néprajzi Társaság (SZMNT). Egy tevé­keny évtizedet köve­tően az ezredforduló könyékén elenyészett a szervezet. Eredmé­nyeinek méltatása mellett felmerülhet a kérdés, lehetséges-e, szükséges-e egy ha­sonló társaság létrejöt­te napjainkban. Mint annyi más tudományszer­vezési és műve­lődési kérdésre, erre is több válasz adható. Mielőtt azonban ezeket érintenénk, érdemes futólag felidézni az SZMNT történetét. Önmagukra találni A Csehszlováiai Magyar Népraj­zi Társaság első közgyűlése 1990. január 27-én, másfél hónappal az alakuló ülés után volt a pozsonyi Csemadok-székházban. Az archív anyagokat átolvasva látszik az, ami nyilvánvaló, a bársonyos forra­dalom generálta lendület állítot­ta röppályára ezt a szervezetet is, amely tulajdonképpen a Csema­­dok Központi Néprajzi Szakbi­zottságából jött létre. Jelképesnek is felfoghatjuk tehát a váltást, hiszen a kilencvenes években uralkodó áldadan állapotok ellenére, a (cseh) szlovákiai magyar szellemi élet a ko­rábbiaknál sokkal „önállóban” pró­bálhatta megtalálni önmagát. Nem voltak ez alól kivételek a néprajzku­tatók sem. Ha valaki végigszemlézi a megválasztott vezetőség névsorát, s felidézi szakmai tevékenységüket, kevés kivételtől eltekintve olyan embereket talál ott, akik jelentősen hozzájárultak a szlovákiai magyar tudománytörténethez. Ág Tibor lett a tiszteletbeli elnök, a tényle­ges vezetéssel Liszka Józsefet bízták meg. Kocsis Aranka titkárként, Fehérváry Magda alelnökként, a kilencvenes évek végén a társaság elnöki posztját átvevő Dániel Er­zsébet pénztárosként vállalt szere­pet. Nem nagyon különbözött a vezetőség névsora a választmányi tagokétól és a számvizsgáló bizott­ság tagjaiétól. A korabeli viszonyok között egy nagyjából reprezentatív csoport jött össze, s ez - legalább­is külső szemmel, illetve a mából visszatekintve - mindvégig fenn­maradt, holott sokak szerint idővel megkopott a kezdeti lelkesedés és határozottság, s hogy végül sokszor csak néhány személy kitartásán múlott a társaság fenntartása. Fon­tos és szimbolikus mozzanat volt ekkor az is, hogy a magyarországi és a szlovákiai szakma egy-egy kép­viselője is jelen volt a közgyűlésen, név szerint Selmeczi Kovács Attila, a Néprajzi Múzeum akkori főigaz­gató-helyettese, valamint Milan Lescák, a Szlovák Néprajzi Társaság elnöke és a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének igazgatója. A provincializmusnak ellentmondó szándék, hogy az SZMNT-t bekössék az országos és a nemzetközi tudományos életbe, nyilánvaló volt. Az asztalra letett munka Az SZMNT évtizednyi tevé­kenységét sokféleképpen lehet értékelni, ami itt és most javarészt pozitív minősítést jelent. Talán azért is, mert valóban szakmai és igazán sokrétű aktivitást mutatott fel. A teljesség igénye nélkül említ­sük meg a Népismereti Könyvtár sorozatot, amely fontos momen­tum volt. Ennek első kiadványa a B. Kovács István által szerkesztett és 1991-ben megjelent Vály-völgy című kötet volt. A sorozat több témát is felölelt, fő tematikaként például a helytörténet, a népi gaz­dálkodás, az emberélet fordulói, az életmód, a népi gyógyászat, a népzene is megjelenik ezekben a könyvekben. Utólag is hasznos és kedves ol­vasmány a SZMNT „híradója”, a már 1990-ben megjelenő Hírha­rang fűzetek, amelyben kiválóan és áttekinthetően dokumentálták a kilencvenes években zajló tudomá­nyos és közművelődési életet. Ha valaki külön kíváncsi rá, lapozza fel az 1999-es évfolyam 2. számát, amelyben L. Juhász Ilona összeál­lította az SZMNT kronológiáját. Nem lehet nem elismerően tekinte­ni az Utánpótlás című három fűzet mögött rejlő törekvésre, amely ne­véhez híven, a fiatalok kutatóknak kívánt teret adni. Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy a SZMNT-ben belül 1990 tavaszán Szanyi Mária irányításával létrejött a Pedagógi­ai Munkacsoport, amelynek első eredménye volt még az év nyarán A Honfi Kutatótábor résztvevői Ipolyságon 1992 nyarán (Forrás: Fórum Kisebbségkutató Int) az első Néprajzi Továbbképző Tan­folyam a gömöri Domicán. Ezt más helyszíneken több hasonló ese­mény követte. Nem hiányoztak a Társaság tevékenységéből a gyűjtő- és gyerektáborok, valamint a gyűj­tőpályázatok és a iskolások számára szervezett néprajzi vetélkedők sem. A társaság által szervezett első konferenciáját, A néprajz és hely­­történet szerepe az iskolai oktatás­ban 1991 februárjában rendezték, amely jelezte, milyen nagy hang­súlyt helyeztek az ismeretterjesztés­re és a szakmán túli nyilvánossággal való kommunikációra, ami egy ilyen szervezetnek elemi fontossá­gú. Az SZMNT együttműködött több múzeummal is, aminek egyik fontos eredménye volt az 1992-ben elinduló Honti Kutatási Program. Szépen gyarapodott az SZMNT könyvtára is, amely később a mai Fórum Kisebbségkutató Intézet Et­nológiai Központ (FKI-EK) könyv­tárának alapját képezte, és ugyanide került a Néprajzi Adattár is. Összességében látható, hogy rövid tényleges létezése alatt mennyire szerteágazó, sokrétű és mondhatni érdekfeszítő tevé­kenységet fejtett ki az SZMNT, ami a jelenből nézve - és bár ez az „üzemmód” tíz év alatt kifulladt - szinte irigylésre méltó. Társaság után Ha az SZMNT szigorú érte­lemben vett szakmai tevékenységét tekintjük, a tudományos stafétát az 1997 őszén Liszka József ve­zetésével létrejött FKI-EK vette át. Az FKI-EK könyvsorozatai egyrészt a társaság által megkez­dett irányt vitték tovább, más­részt jócskán kibővítették annak horizontját. Például a Lokális és regionális monográfiák széria előz­ményét már a Vály-völgyről szóló kötetben megtalálhatjuk. Az Acta Ethnologica Danubiana évkönyv több SZMNT-s kiadványtípus (pl. Hírharang, Utánpótlás, Adattári Közlemények) integrációjának mi­nősülhet. Az FKI-EK mind a mai napig fenntartotta a kapcsolatot a tágabb szakmai körökkel, ez el­sősorban más Kárpát-medencei, a szlovákiai, illetve a magyar és né­metországi kollégákkal és intézmé­nyekkel. A Szlovákiai Magyar Művelődési Intézetben Dunaszerdahelyen mű­ködő Népzenei Adattár elsősorban Ág Tibor munkásságának ered­ménye, akinek szakmai tevékeny­sége az SZMNT-hez is kötődött. Ugyancsak a társaság körül kiala­kult élet eredményezte a tornaijai Kulturális Antropológiai Műhely létrejöttét. Az egykori SZMNT- tagok közül sokan dolgoznak ma is tájaink múzeumaiban, Komá­romban vagy Galántán. Nem múlt el tehát nyomtalanul a társaság ha­tása, de azt is látni kell, hogy ato­mizálódott a szakmai élet egy olyan fórum híján, amelyet semmilyen más szervezeti forma nem képes helyettesíteni. Mai dilemma Az eredeti kérdéshez visszatérve, kell-e, szüksége-e ma eg)' magyar néprajzi és/vagy antropológai tár­saság létrejötte Szlovákiában. Ál­talános igény minden tudomány számára a „teljes szervezettség”. Egyetemi/főiskolai tanszékek, köz­ponti kutatóintézet, szakspecifikus múzeum és szakmai társaságok - üdvös, ha létre tud jönni egy ilyen félállás, amely ha rendszeresen és intenzíven működik, azt is jelzi, hogy az adott térben majd kicsattan az életerőtől az adott szakma. Persze elképzelhető az is, hogy csak egy néprajzi/antropológiai szakintéz­mény létezik ezen a téren, míg min­den más tevékenység más szervezeti struktúrába ágyazódik. Például ezzel szembesülünk a Vajdaságban, ahol megbízható rendszerességgel funk­cionáló, 1997-ben önállósuló Kiss Lajos Néprajzi Társaság mellett vá­rosi múzeumok, különféle egyetemi karok és tanszékek „fogadták be” a néprajzot. Erdélyben nagyon erős szerepet tölt be az 1990 márciusá­ban alakult Kriza János Néprajzi Társaság, amely korszerű fórumot biztosít az ottani szakmának - úgy, hogy más műhelyek is magas szín­vonalon dolgoznak, élükön a Babej- Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetével. A szlovákiai magyar térben az elmúlt két évtized bizonyította, hogy szakmai társaság nélkül is működhet a néprajzi/antropológiai kutatás. Miért lehet mégis kínzó kérdés az SZMNT hiánya? Ez — ré­szemről - most elsősorban generá­ciós dilemma. A harmincas éveiben járó kutató azt látja, hogy ha csak egy évtizeden át, mégis működött a SZMNT, amelynek csúcsidősza­kában mintegy másfél száz tagja volt, s amely összefogott egy teljes generációnyi fiatalabb kutatót, akik mellett ott voltak az idősebbek is. A néprajzi és az antropológiai ered­ményeket - mint más tudományok eredményeit — fontos megvitatni s beágyazni egy közösségi életbe. Mégha a szakmai hitvallások kü­lönböznek is (ez elkerülhetetlen tudománytörténeti és világnézeti következmény Közép- és Kelet-Eu­­rópában), mégis jó érzés hasonló ívású kollégákkal együttműködni, ápolni ezt a fiira szakmát, amely összetéveszthetetlen módon tudja felderíteni egy társadalom és kul­túra finom szövésű belső működési módjait. Egy néprajzi társaság arra is képes lehet, hogy felkeltse olyan fiatalok érdeklődését, akik szakmai utánpótlásként szolgálhatnának... És talán itt érkeztünk el a szlovákiai magyar néprajz és antropológia leg­főbb problémájához, ahhoz, hogy alig van fiatal kutató. Ebből ere­dően azt a kérdést kell feltennünk, hogy lenne-e elegendő szlovákiai magyar szakember, aki erejéből és szabadidejéből egy néprajzi társaság működtetésére áldozni tud és akar. Ügy tűnik, nagyon elvékonyodott a kutatói réteg, aminek számos oka van. Ahogyan korábban, ma sem kecsegtet ez a pálya vonzó egziszten­ciális kilátásokkal. Van, aki emiatt hagyja el a szakmát. Ha valaki egye­temi diplomát szerez ilyen szakon, s még képes is a szakmában maradni, előfordul, hogy a magyarországi tu­dományos élet „nyeli el”. Vannak példák más pályaelhagyásokra is. Számba kell vennünk, talán annyi­ra hozzászoktunk a magányos vagy a „kiscsoportos” munkavégzéshez, hogy nem is hiányzik a nagyobb szervezetben végzett, gyakran há­látlan munka. Ha összeállna is egy szakmai közösség, napjainkban erős a politikai és a gyakran hozzá kap­csolódó szakmai polarizáció, ami feladná a leckét egy szakmai társa­ságnak. Egy-egy pályázati és/vagy állami támogatás mögött gyakran mérgező politikai akarat bujkál. Objektív perspektíva Ha a fent leírtak mind igazak is, vannak objektívnak nevezhető kö­rülmények, amelyek nem hagynak nyugtot a szemlélőnek. Az elmúlt 100 évben a szlovákiai magyar tudományosság sokszor nehéz va­júdások közepette létezett, s ezért különösen becses volt mindig, amikor „saját kútfőből” létrejött valós tevékenységet fölmutató in­tézmény. Ami a dél-szlovákiai és a szlovákiai magyarokról szóló nép­rajzi és antropológiai szakirodalmat illeti, mára már tekintélyes mérete­ket öltött, de ahogyan ez már csak a etnográfiai kérdéskörök parttalan­­ságával lenni szokott, a potenciális, és nem vagy alig kutatott témák halmaza határos a végtelennel. Nemcsak azért, mert még feldolgo­zatlan történeti anyagok hevernek különböző archívumokban, hanem mert folyamatosan 12. (vagy ha úgy tetszik, 24.) órában vagyunk a jelen időt tekintve - másképpen fogalmazva, a mai jelenségek tudo­mányosan nem kevésbé érdekesek, mint a „klasszikus”, történeti té­mák. Dél-Szlovákia földrajzi hely­zete, térbeli, társadalmi és kulturális tagoltsága örök időkre elláthat ben­nünket kérdésekkel és megoldatlan problémákkal, ez olyan adottság - és elvégzendő feladat -, amelyet nem érdekelnek holmi tudomány­­szervezési anomáliák. Az optimista olvasat tehát azt mondatja, természetesen kell egy, a szakmai közösséget átfogó néprajzi/ antropológiai társaság. Más kérdés, hogy ennek megszervezésre képes-e a szlovákiai magyar tudományosság. Vatascin Péter Liszka József és Ág Tibor a SZMNT 1994. áprilisi komáromi közgyűlésén (Forrás: A Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központjának fotótára) Az egykori Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaságról

Next

/
Thumbnails
Contents