Új Szó, 2020. július (73. évfolyam, 151-177. szám)
2020-07-11 / 160. szám
Í18 SZALON ■ 2020. JULIUS 11. www.ujszo.com TÁRCA A SZALONBAN Polgár Anikó Kijutni a magtár melletti gödörből Amíg szülei az istállóban voltak, ő az udvaron szokott játszani. Tulajdonképpen nem is volt udvar, nem volt ugyanis körbekerítve, de a ház előtt félkörben álló szederfák szegélyezte területet mégis valami udvarfélének lehetett tekinteni. Ez volt benne a legjobb, a kijelölt határok elbizonytalanítása, ami szinte a határtalansággal, a korlátokat olykor észre sem vevő gyermeki szabadsággal volt egyenlő. Ha akarta, akkor a szederfák mögötti farakás is az ő udvara volt, a fa ágára akasztott hinta pedig nyugodtan kibillenhetett, kilenghetett a fatörzseken túlra, s még föl is szállhatott, egészen magasra. Nem volt vízvezeték, anya a magtár melletti kútról hordta a vizet, a magtár előtti aszfaltozott téren ki lehetett próbálni az új háromkerekű kismotort, máshol ugyanis felborult a göröngyökön. A tér közepén egy végtelen mélységű aszfaltgödör tátongott. Később, amikor nagykorában itt járt, hogy megnézze a ház romjait (amiről megtudta, hogy nem is az övék volt, csak bérelték), látta, hogy a gödör kicsi, a derekáig sem érne, de akkor, amikor kiskorában a többiekkel együtt belemászott, mérhetetlen távol volt, utolérheteden magasnak tűnt az a szint, ahonnan lejjebb került, ide a föld mélyébe. Mintha egy négyszögletes aszfaltgyomor szippantotta volna be magába, s nem engedné többet vissza a földre, a magtáron túlra, a mezei virágok közé. Már mindenki fönt volt újra, a többiek visszamásztak, ő meg csak süllyedt, egyre mélyebbre. Minden olyan hatalmas, utolérhetedenül óriási lett körülötte. Az a fiú se szedte ki őt, aki az egészet kitalálta, addigra már egész mással volt elfoglalva. Az a fiú, akiről akkor még nem tudta, hogy nagy korában javítóintézetbe, később börtönbe kerül, hogy már hetedikes korában betör az iskolába a nyári szünetben, hogy kékre-zöldre veri majd a feleségét, a fiú, aki most a történet idején még óvodáskorú, és mutatványokkal szórakoztatja a többieket (most épp egy békát tömött be egészben a szájába). A társaság ámuldozó tagjai (kettőtől ötéves korig) már mind önállók, leszoktak a pelenkáról, mi sem természetesebb, hogy míg a szüleik itt a közelben megetetik a disznókat, addig ők elvannak egyedül is, felügyelet nélkül. Kicsi volt a konyha, a ház mellett, a fapadon száradtak anya táljai és edényei, a kislány egyszer sárból dagasztott bennük kalácsot. Nem nagyon sikerült, nem lett olyan szép színe, mint anyáénak, nem is kelt meg, nem éledt fel, halott, fekete tészta maradt. Mire a kislány rájött, hogy élesztőt is kellene bele tenni, ami életre kelti és megnöveszti, már késő volt, nem kísérletezhetett vele újra, hiszen a múltkoriért is nagyon kikapott. Anya keze alól mindig csupa élettel teli dolog került ki, az ő táljában mindig feléledt a tészta is, hogy merészelt valaki ilyen halálra vált, mozduladan, növekedésre képtelen feketeséget beletenni? Az ő házuk nagyobb volt, mint a többieké, és szembenézett a nem túl hosszú házsorral, apáskodóan, felügyelve rájuk, mintha csak az utca végén álló nagyobb és erősebb épület egyszer csak szembe fordulna az egyhangúan, engedelmesen sorakozókkal, és elállná az utat. Utca itt persze nem volt, se út, se járda, a házak a határban épültek, a hosszú istállók közelében, egyórányira a falutól. Nem is tudott akármilyen autó kijutni ide a földúton, még az övék, ez a kiselejtezett katonai terepjáró is beleragadt néha a sárba. Olyankor a kislány, aki a ponyva alatt, hátul ült a két egymással szembenéző pad egyikén, a sofőr mögött (gyerekülésről, biztonsági övről akkor persze szó se volt), cumi helyett kacsacombot szopogatva, mindig segített. Nyomta, nyomta a sofőr ülését, de még így se jöttek ki a kátyúból, csak miután ideért a traktor, amiért gyalog, gumicsizmában kellett anyának vagy apának elmennie, csak akkor sikerült közös erővel kitolni. Persze, ő is sokat segített, bár anya rászólt, hogy „ne nyomd már annyira, mert még bekakilsz”. Később, amikor az iskolában a gyerekkori élményeikről meséltek, a tanító bácsi azt hitte, ezek nem az ő emlékei, hanem a nagyszüleinek a kátyúba ragadt szekerekről, a kútról hordott vízről szóló történeteit keveri össze a sajátjaival. A miénk volt a tanyán az intéző háza, mondta ő, az nem lehet, mondta a tanító bácsi, akkor már minden a szövetkezeté volt, a szocializmus csúcsán, a hetvenes évek végén már nem éltek így az emberek. A kislány nem makacskodott, mindig jó igazodókészsége volt, elmesélte máshogy: „Míg apa dolgozott a gyárban, anya vigyázott rám, az udvaron játszottam, a körbekerített homokozóban, s kalácskákat formáztam a műanyag edénykékben.” Látott persze ilyesmiket is meg mászókákat és egyengyártású, pirosra festett hintákat, amilyenek az óvodák udvarában vannak meg a játszótereken, de csak az autó ablakából, mert hiába nyafogott, hogy írassák be őt is óvodába, a legközelebbi falu is messze volt. Nagymama meg csak a nővérét tudta elvállalni, „ez már sok lenne nekem, a kisebbet vidd az anyósodékhoz”, mondta anyának, de azok egy gyereket se akartak bevállalni, a kislány hiába igyekezett minél igazodóbb, segítőkészebb és észrevétlenebb maradni, nehogy a terhére legyen valakinek. A legszívesebben helyet cserélt volna a nővérével, aki meg utált óvodába járni, nem szerette a fegyelmet, az igazodást, s ki nem állhatta őt sem, aki átvette a helyét, akit a szülők az ő kiságyába fektettek, s aki ráadásul ott lehetett kint, a határtalan szabadságban. Előre lehetett tudni, milyen ruhákat örököl majd a nővérétől, ő meg örült neki, hogy ha felveszi a levetett ruháit, akkor utolérheti, de sosem sikerült, mert a nővére addigra megint előre lépett. Mire sikerült, és négyéves lett, addigra a testvére egyszeriben hétéves lett és iskolás. A nagy és mással elfoglalt iskolásnak persze fel se tűnt az ő haladása meg igyekezete. A nővére magas volt, nyúlánk, sűrű, fekete hajú, ő meg kicsi, duci, gömbölyű fejű, egy-két alig látható, szőke hajtinccsel, s a nagyobbik gyerek mindig kitolt a kicsivel, ahogy a tévében látott rajzfilmben, a Lolka és Bolkában. A nyári szünetben a testvére biciklitúrát szervezett a tanyán elő gyerekeknek, ő, a messzi faluból jött lett a főnök köztük, de a húga kismotorját hiába kötözték oda az egyik bicikli mögé, a kötél leszakadt, a kicsi lemaradt, otthon felejtődött. Még vonszolta egy ideig a kismotort a göröngyök között, aztán rájött, hogy saját utak után kell néznie, szembe kell fordulnia az egyhangúan sorakozókkal. Ezt nem fogjátok ráadni, mondta dühösen a nővére, mikor kinőtte kedvenc indiános pólóját, s mikor apa az autót javította, belemártotta a pólót az olajba, amiről tudta, hogy kimoshatadan. A húga nem bánta, csendben valami másra készült. S teli lett sikerélménnyel: csak ő mert odaülni az ablakpárkányra, mikor csengetett a Mikulás, a nővére a szekrénybe bújt, s onnan hallgatta irigykedve, hogy a kicsi mondja nagyvidáman a verseket, még az ő nevében is, hogy „kiénekelje” a testvére csomagját is. Később is „kiénekelt”, „kiszavalt” sok mindent, mint Väinämöinen a Kalevalában, még magát is kiénekelte a gödörből. Mikor felnőttek, a kisebbik regényt kezdett írni a gyerekkorukról, de a családi cenzúra folyton beleszólt. Nővére azt szerette volna, ha az „Amíg a szülei az istállóban voltak” nyitány helyett így kezdte volna az egyik epizódot: „Amíg anya a szalonban zongorázott, ő az udvaron játszott, a kovácsoltvas kerítés mellett, a homokozóban, és kis kalácskákat formázott a műanyag edénykékben.” De ő hitt benne, hogy igény van az átstílizáladan, igazi történetekre is, vagy az egyik-másik változatra a sok igazi közül. A történetre, amit szégyellni fog majd a család, amit apának (aki egyébként se olvasná el, a gyerekkori Robinson óta nem olvasott regényt) meg se lehet majd mutatni. A történetre, amit anya - aki nem járt ugyan annyit iskolába, mint a lányai, mégis biztos ízléssel nyúlt a hamisítatlan irodalomhoz - megértene és örülne neki, ha a regény megírásakor nem lenne már annyira beteg, ha addigra nem lépett volna már ki az ő közösen alakított történeteikből, s nem lépett volna át írói beavatkozás nélkül is a puszta (lepusztult? stilizáladan?) szövegvilágba. KÖNYVSORSOK A kis tett mindig gaztett, a nagy tett sohasem az Legalább ötévente egyszer végigolvasom Kosztolányit. Verseivel kezdem, aztán a novellák következnek, végül regényei. Ez afféle önkontroll, karbantartás, szűrővizsgálat, terápia. Ezernyi apró ceruzavonás jelzi a könyvek margóján, mikor mit tartottam fontosnak. Plusz néha jön hozzájuk valami új könyv, vagy a szerzőtől, vagy róla. Elfogult vagyok: ha engem kérdeznek, a száz legjobb magyar regény közé Kosztolányitól mind a négyet felvenném a listára. A Nem, a véres költő címűnek most olvastam először a kritikai kiadását (Takács László munkája, a Kalligram Kosztolányi-életműsorozatában jelent meg 2011-ben). Ez azért kiváló, mert mutatja a szövegközlések közti eltéréseket, Kosztolányi javításait. Márpedig abból, ahogy javított, amit s ahogy, sokat lehet tanulni. Itt egy határozott névelőt, amott egy határozatlant húzott ki, vagy egy kötőszót, s máris egészen más, zseniális lett az egyébként is jó szöveg. Folyamatosan tömörít, redukál. A cselekmény ismert: Néró, az ingatag fiatalember császár fokozatosan annyi önbizalomra és hízelgőinek köszönhetően olyan torz önképre tesz szert, hogy mindenben a legjobbnak képzeli magát. Csakhogy dilettáns: sem a művészetben, sem a politikában nem hoz létre értéket. Vetélytársait pedig sorra gyilkoltatja, végül már szórakozásból, jó tréfaként öldököl. Vetélytársai alatt a hozzá legközelebbiek értendők: féltestvére, anyja, felesége, tanítója. Volt persze példaképe: apját a szeme láttára mérgezi meg az anyja - ezzel kezdődik a regény. Tán mondanom se kell: fergeteges a cselekmény, színről színre változik (33 rövid fejezetből áll); szemünk előtt egy gyilkos, aki levetkezi gátlásait, viaskodik látomásaival és próbál nem tulajdonítani semmi fontosságot gyötrő álmainak vagy a kibírhatatlan rendnek. Tanítómestere szájából hangzanak el ezek a felmentésére hivatott szavak: „Hiszen látjuk mi, gyarló emberek (...), hogy jó lenne vér nélkül élni, de nem lehet (...) Egyelőre bizony - sóhajtott Seneca - öljük egymást. (...) Nem tartod különösnek, hogy mióta a világ áll, senki se merte kimondani egész határozottan, hogy ölni nem szabad?” (Itt Seneca láthatóan megfeledkezik a kőtáblák parancsolatáról.) Majd: „Egyáltalán mindig hagynak valami rést, melyen át a gyilkosság régi szent jogait nyeri el. (...)” S a keresztényekről: „Azok az igazi gyilkosok, mert képmutatók és gyávák (...) De bezzeg elfogadják a jótéteményt, mely a folytonos gyilkosságból származik, a rendet.” S végül: ,A kis tett mindig gaztett, a nagy tett sohasem az.” Rossz belegondolni, hogy ez utóbbi megállapítás máig nem vesztette érvényét. Amire csak most figyeltem föl, hogy a műkedvelő császár eljátssza az anyagyilkost és a terhes nőt is, ebből az anyagyilkost ugyanakkor, amikor anyját megöleti; míg parancsát végrehajtják, neki fellépése van a színpadon. A terhes (második) felségét is megöli: szó szerint agyonrúgja a magzattal együtt. Vagyis élet és művészet közt nagyon is direkt a kapcsolat, s olykor a kettő egybemosódik. Amikor a vajúdó nőt alakítja, a nézőtérről felkiabálnak: „szülj, császár”. De a zaklatott, beteges elmében ez a lehetőség már jóval korábban megfogant, egyszer Senecától féktelen jókedvében ezt kérdi: „mért nem szülnek a férfiak is? A férfiak férfiakat, a nők pedig nőket.” A kritikai kiadás számos előnye mellett nem elhanyagolható, hogy kivonatosan tartalmazza a műre vonatkozó fontosabb irodalomtörténeti megállapításokat, elemzéseket, kritikákat, a Nero esetében konkrétan kilencven évnyi elméleti munkából szemezget. (Ebből érthetetlen módon kimaradt Benyovszky Krisztián 2007-es kiváló dolgozata Néró és Britannicus párbeszédéről.) Van a kötetben névmutató, kifejezések és nevek magyarázata, és még sok egyéb hasznos tartozék, például fényképmelléklet. Külön szót érdemel a Tárgyi magyarázatok, mely a művet követi szakaszonként, s a történeti vagy kultúrtörténeti részeihez fűz kommentárokat, magyaráz meg kifejezéseket. Gyakran azt mutatja ki, hogy Kosztolányi miből és mit merített munkája írásakor. Ez a rész alighanem olyanoknak szól, akik a mű mellett történelmi hátterére is kíváncsiak. S persze, kimutatja a sorozatos anakronizmusokat, például: nem csengethetett a kapucsengőn, mert a rómaiak akkor még nem ismerték a csengőt; nem zárhatták-nyithatták a fiirdőben a csapot, mert a csapot sem ismerték; nem nyúlhatott a zsebébe, mert a tógán nem volt zseb; nem söpörhette le az asztalterítőről a morzsákat, mert nem voltak asztalterítők; nem ehetett cukrozott halat, mert a rómaiak nem ismerték a cukrot. És így tovább, a végtelenségig. Aztán sok helyütt a korabeli viszonyok ismerete teszi kétségessé a Kosztolányi-szöveg egyes megállapításait: „valószínűtlen, hogy rabszolgára bízták volna az őrséget”; „nincs arra vonatkozó adat, hogy Nero így jutalmazta volna Senecát”; „nem szerepel ilyen történet a forrásokban”. A kertek nem a házak előtt, hanem mögött voltak Rómában. És így tovább, precízen. Ahol szükségét érzi, a Tárgyi magyarázatok a szöveg történelmi hitelessége mellett tanúskodik: „Seneca valóban szívesen tartózkodott itt”; „Egyes római fürdőkben valóban volt lehetőség olvasásra” - ami már eléggé zavaró. Ami azonban igazán mulatságos, azok a fentiek ellenkezőjét kimutató megállapítások, tehát ahol Kosztolányi teremtő-alkotóként ezt vagy azt hozzátesz a történelmi tényékhez vagy elvesz belőlük: „KD költése”; „KD fikciója”; „KD szóhasználata kétértelmű”; „KD kitalálása”; „KD vagy rosszul emlékezett erre a szóra, vagy szándékosan »téved«”; „KD összekeveri az időrendet”; „KD ötlete” stb.; stb. Nem világos, mi célt szolgálnak ezek a rámutatások, melyek úgyis csak azt igazolhatják, amit az olvasó feltételez: hogy Kosztolányi regénye történelmi ugyan, de elsősorban regény. Az írói képzelet és tehetség páratlan gyümölcse. Azt mondja, a művészet örök. A dilettantizmus is, teszi hozzá. (Szlovákul két fordítása is olvasható, Alzbeta Göllnerováé 1935-ből és Gabriela Hanákováé 1983-ból.) Csanda Gábor A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
