Új Szó, 2020. július (73. évfolyam, 151-177. szám)
2020-07-11 / 160. szám
www.ujszo.com PRESSZÓ 2020. JULIUS 11. ÉLETUTAK 13 ígéretesnek indult Pogány Dávid karrierje. „Kiváló képességű, jó fizikai adottságokkal rendelkező, atletikus felépítésű kézilabdázó, aki nagyszerűen védekezik, s rettegett átlövő” - jellemezte a 21 éves, 203 centi magas fiút átlépéskor Miloslav Chmeliar, a többszörös szlovák bajnok Tátrán Presov tulajdonosa. Ez 2013 júliusában volt, ebben az esztendőben Dávid volt a hazai liga alapszakaszának legjobb góllövője. Pogány Dávid szülővárosában, Dunaszerdahelyen kezdett kézilabdázni, 15 évesen került az érsekújvári klubba, onnan hét év után szerződtették az eperjesiek. Nem véleden, hogy a mindenkori legfiatalabb játékosként, mert a fiú 2007-ben már ifi válogatott, ennek két évig csapatkapitánya volt, kijutott az Európa-bajnokságra. Később a felnőtt válogatottban is kerettag lett. Minden jel arra utalt, hogy szép jövő elébe néz. Nyilván így is lett volna, ha a sors közbe nem szól. 2016-ban egy komoly vállsérülés kettétörte sikeresen induló pályafutását. Minden romba dőlt. Beszéltem vele pár héttel azelőtt is, hogy megtudta a végleges „ítéletet”, s bár az orvosok akkor még azzal biztatták, hogy a válla javult, s egy-két év múlva újra sportolhat, ő már nem hitt benne, hogy élsportszinten folytathatja. Szinte belém fojtotta a szót, alig tudtam megszólalni, minden mondatomat felszínesnek, fölöslegesnek éreztem. Nem vigaszra, nem rózsaszínre festett hazugságokra volt szüksége, hanem valami másra. De ezt megtagadta tőle az élet. Végzetes sérülés Négy év telt el azóta. Édesapjától, Pogány Mihálytól, aki magasugró volt egykor, majd sikeres adétaedző, világbajnokot nevelt, megtudtam, hogy nagy újság van, örömteli újság. Megszületett az örökös. „Öt hónapos, és Dávid a neve”- a nagy Dávid olyan büszkén szólalt meg a telefonban, hogy azt nem lehetett nem észrevenni. Szomorúságnak nyoma sem volt a hangjában, amikor elismételte utánam, hogy jön az utánpódás. De akkor még érződött a keserűség, amikor a sérülésre terelődött a szó. „Két és fél évig húzódott. Az elején nem sejtettem, hogy ez lesz a vége, azelőtt soha nem voltam sérült, főleg nem ilyen komolyan. Apu elvitt a legjobb orvosokhoz, úgy gondoltam, Visszatért a kézilabdához, második éve edzi a dunaszerdahelyi férficsapatot (Pogány Dávid archívuma) Az egykori válogatott kézilabdázó, Pogány Dávid vallomása a csúcsról és a hirtelen zuhanásról Kettétört karrier hogy egy megszokott dologról van szó - és megyünk tovább. Az első műtétem Olmützben volt, akkor még az Újvár játékosaként, ott az operációt végző professzor mondta, hogy nagy volt a gond, de szerinte rendbe kéne jönnie. Mivel soha nem voltam sérült, a rehabilitációt kicsit félvállról vettem, utána Eperjesre szerződtem. Ott júliusban elkezdtük a felkészülést, s éreztem ugyan a fájdalmat, de nem volt olyan vészes, hogy ne tudjak játszani. Négy-öt felkészülési meccsünk volt Lengyelországban és Ukrajnában az augusztusi montenegrói nemzetközi torna előtt. Oda elutaztam, s vállaltam a játékot, mivel ketten is megsérültek. Négy mérkőzést végigjátszottam, az ötödiken a védelemben rosszul fordult le az ellenfél, akit fogtam, ott egy nagyot reccsent a vállam, szörnyen kezdett fájni, s tudtam, hogy nem lesz egyszerű. Utána már nem játszottam, az eperjesi klub vezetői elintézték a sacai kórházban, hogy megműtsenek. Doktor Polan és doktor Varga végezték az operációt, de mint később kiderült, az egyik felszívódó csavar, amivel rögzítették a szalagokat, nem szívódott fel, harmadszor is meg kellett műteni. Mindennap jártam Eperjesről Kassára utókezelésre, de mondták, hogy nem javul úgy, ahogy kellene. Elmentem neurológiai kivizsgálásra, ott rájöttek, hogy a három izom, amit valójában használok a dobásnál, nyolcvan százalékig károsodott, le van épülve, és soha többé nem fogok ezzel kézilabdázni. Akkor azt mondtam, hogy ebből elég, visszamentem Eperjesre, összerakodtam a lakásban, vittem magammal egy pár cipőt meg a notebookomat, néhány cuccot, elmentem Rastislav Trtík edző után a csarnokba, épp edzés volt, s közöltem vele, mit mondtak az orvosok. Ö még biztatott, hogy próbáljam meg, de én hajthatatlan w Egy nap alatt megváltozott a világ reggel kézilabdái voltam, profi sportoló, délután meg senki. voltam. Az öltözőben elbúcsúztam a srácoktól, elsírtam magam, ők is szomorúak voltak, huszonkét éves voltam. Aztán beültem az autóba, és hazamentem Dunaszerdahelyre azzal, hogy elég volt.” Most egy szuszra ömlöttek belőle a mondatok, már minden elérzékenyülés nélkül, annak idején viszont nem volt ilyen egyszerű. „Nem ám! Amíg sérült voltam, már sejtettem, hogy ez nem olyan, amilyet a srácoknál láttam, hogy pár hét - és visszajönnek. Nagyon padlón voltam, kezdtem magam felkészíteni arra, hogy vége. De az orvosok folyton biztattak, apu is, hogy nincs olyan sérülés, amiből nem lehet visszajönni, de már nagyon rossz pszichikai állapotba kerültem. Kilenc hónapig tartott a rehabilitáció, mindent megtettem, de nem lett jobb, nem bírtam se fizikailag, se pszichikailag. A másik, hogy több mint négyszáz kilométerre voltam a családtól, s bár a csapattársaim, Rábek és a többiek rengeteget segítettek, a klubban az edző, az egész kollektíva szuper volt, de én azt mondtam, hogy vége.” A kegyetlen nagy semmi A fizikai fájdalomnál sokkal nehezebb ilyen esetben lelkileg elviselni a megváltozhatadant. Egy 22 éves fiatalember, aki előtt ott a lehetőség, hogy feljusson a csúcsok csúcsára, egyszeriben ott áll a nagy semmi előtt, érezve, hogy minden elveszett. „Kegyedenül nehéz. Eleinte ugyan nem volt gond, kiskorom óta nem voltam otthon, tizenöt évesen elmentem Újvárba a kézilabda miatt, így élveztem, hogy végre a családdal, a haverokkal lehetek, bulizhatok. Nyár volt, minden jó volt, anyu élettársa, aki a SAD igazgatója, adott munkát, kaptam lakást, a gond akkor kezdődött, amikor a testem meg volt szokva, hogy kezdődik a felkészülés, kezdődik a bajnokság, a mécsesek - és semmi nem kezdődött. Az agyam folyton azon járt, hogy mindez miért nincs. Ekkor jöttek a problémák, szakemberhez kellett fordulnom. - Csodálkoztam volna, ha a helyzetet Dávid meg tudja oldani önerőből. - Segíteni akartak a barátaim, mindenki, de nem tudtak, mert nekem a kézilabda hiányzott. Egyik napról a másikra megváltozott a világ, reggel kézilabdás voltam, profi sportoló, délután meg senki, se sport, se az iskolám befejezve. Eperjesen Bajnokok Ligáját játszottunk, szlovák válogatott voltam, játszottam a Veszprém ellen, olyanok ellen, akiknek a neve nemcsak Európában, hanem a világban is jól cseng, s egyszerre mindennek vége. Nincs tovább... Mindez augusztus-szeptemberben újra előjött, nagyon nehéz időszak volt.” Haragudott az egész világra Óriási tehetségként emlegették, a legfiatalabb játékosként szerződtette a legjobb szlovákiai csapat, az Eperjes. 2015-ben a bajnokság alapszakaszának legjobb góllövője volt. „Tetszett nekem ez az élet, élveztem. Nagyon nehéz fölfogni az óriási változást még azoknak is, akik harmincvalahány évesen befejezik a pályafutásukat sikeres karrier után. Én 22 évesen nem tudtam fölfogni, hogy akkor most mi lesz!? Haragudtam az egész világra. Mindenki rossz volt, utáltam az egész világot. Szörnyű érzés... Nem olyan, hogy beveszek egy tablettát, és elmúlik. Hónapok kellettek ahhoz, míg ebből kimásztam úgy, hogy ismét megnyugodtam, de ez még nem jelentette azt, hogy minden rendben. Két évig nem néztem kézilabdát, a csapattársaim folyton hívtak, hogy menjek el meccsre, de hallani, tudni sem akartam róla. A lelkem nem bírta volna elviselni. Amikor az új lakásba költöztem át, és összeszedtem a cuccaimat, ott voltak az eperjesi sportmezek, zoknik, meg minden, s ezek láttán ott sírtam egyedül a szobában, s csak az járt a fejemben, hogy »mién én, vajon miért velem történt?«. Elkeseredésemben kidobtam az összes cuccot.” Dávid egész életében magával hordozza majd a megválaszolhatatlan kérdéseket. Pszichológus segítsége nélkül nem is tudott volna talpra állni. „Nem lehet elfelejteni, de meg kell tanulni élni vele. Ki tudja, hogyan alakult volna az életem, mert láttam olyan sportolókat, akik fenn voltak a magasban, s a karrierjük után portások lettek a csarnokban. Lehet, hogy a Jóisten akarta így, mert én nagyon fiatalon kezdtem sok pénzt keresni. Eperjesen olyan fizetések vannak, hogy nincs határ, amikor hazajöttem, és mondtam, hogy mennyit keresek, néztek rám, hogy az leheteden. Egy fiatal gyerek ezt nem is tudja értékelni... Én is buliztam, éltem a bohém életet, emberileg kicsit elszálltam, de a profi sport követelte szabályokat megtartottam.” A profi sport kemény és szigorú, de burokban tartja a sportolókat, távol a reális élettől. „Mindenünk megvolt, mentünk edzésre, kimosott cuccok vártak az öltözőben, a kaja megfőzve, kaptunk lakást. Legjobban a közeg hiányzott, a csapattársak, a nyerünk, együtt vesztünk, az élet, ami e körül forog, a mindennapi megszokott ritmus. Ezzel a mai napig küszködök, mert az élsportban az ember minden napja, órája be van táblázva. Reggel kilenckor edzés, utána ebéd, aztán regeneráció, aztán megint edzés. Azután, hogy abbahagytam, jöttek a szombatok, vasárnapok, otthon fekve, hogy mi a fenét csináljak. Engem ez tönkretett.” Pofon után is lehet élni Esélye volt, hogy külföldre szerződjön, hívta a Szeged, a lengyel bajnok Wisla Plock, Tatabányán volt próbajátékon, s marasztalták is, de itthon maradt. „Ha az ember hetente látja magát a tévében, cikkeznek róla az újságok, elhiszi, hogy milyen fantasztikus. Aztán kaptam egy nagy pofont az élettől. Nem így képzeltem el a jövőmet, de ez lett belőle. Most már úgy veszem, hogy volt benne pozitívum is, befejeztem az egyetemet, közgazdaságira jártam Pozsonyban, mérnök lettem, találkoztam az élettársammal, Miska Nurcikovával, akivel gyerekünk született. Még 2011-ben, amikor Újvárban játszottam, öszszefútottunk, ő akkor megnyerte a szlovákiai szépségkirálynő-versenyt, de aztán nem is tudtunk egymásról. Miskáról, akinek valamikor szintén volt köze a sporthoz, röplabdázott, nem sokat lehetett hallani azóta. Nagyon jó nevelést kapott otthon, művelt nő, Nagyszombatban kommunikáció és médiatudomány szakon végzett, majd a JOJ tévében dolgozott. Az egy év alatt, amikor a győzelmét követően a kötelező akciók zajlottak, rájött, hogy miről is szól az egész, s azt mondta, köszöni, nem kér belőle, inkább kilépett.” Az utóbbi években már találkozik azokkal a barátaival, akik megmaradtak. Óriási változás volt az életében, gyorsan érték a sokkok, de sikerült kimásznia a légüres térből. Visszatért a kézilabdához is, második éve edzi a dunaszerdahelyi férficsapatot. .Amikor először odamentem, a kezembe se vettem a labdát. Csak néztem, de nem vettem fel. Sokáig gondolkoztam, hogy elvállaljam-e, ismertem a partit, együtt nőttünk fel a srácokkal a DAC-ban, nem volt semmi gond, de a labdát nem vettem a kezembe. Most már örömmel járok oda, nem vagyunk profik, csak amatőrök, de mindenünk megvan, a klub mindent biztosít, van egy szép, új csarnokunk. Rávettek arra is, hogy néha beálljak közéjük, ha kevesen vannak edzésen, a jobb kezemmel nem tudok dobni, csak ballal. Fitneszbe, úszni járok, a civil életben azt, amit nem tudok jobb kézzel megcsinálni, elvégzem ballal, már megszoktam, a kicsit is fel tudom emelni a magasba a bal kezemmel, tudom, hogyan fogjam meg. Ez nem probléma, az, hogy este fáj, mikor lefekszem, már megszoktam. Lehet vele élni...” Urbán Klára
