Új Szó, 2020. június (73. évfolyam, 125-150. szám)
2020-06-27 / 148. szám
Bérezi Zsófia tárcája a Szalonban 2020. június 27., szombat, 14. évfolyam, 26. szám Valódi érzések rímekbe foglalva Versek és arcok című sorozatunkban olyan személyiségekkel beszélgetünk, akiknek életében meghatározó szerepet kapott egy-egy lírai alkotás. T óbisz Titusz szülővárosában, Rimaszombatban végezte el az általános iskolát és a gimnázium első két osztályát, Füleken érettségizett, majd Budapesten, a Dévai Nagy Kamilla vezetésével működő Krónikásének Zeneiskolában énekes-gitáros előadóművészetet tanult. Tanulmányait a Kassai Állami Konzervatóriumban folytatta. Pályáját rockénekesként kezdte, majd musicalekben, zenés vígjátékokban, operettekben szerepelt, 2005-től, hét éven át a kassai Thália Színház társulatának tagja volt, de egyre inkább az opera felé fordult. Jelenleg a a Kassai Állami Színház operatársulatának tagja, ahol egyebek mellett Verdi Othellójának címszerepét énekli. Többször vendégszerepeit Csehországban és Magyarországon, számos operafesztiválon aratott síken. Legutóbb A nyomorultak című musicalben Jean Valjean szerepét kapta meg a pozsonyi Új Színpadon. Már gimnazistaként rajongott a magyar költészetért, hasonszőrű osztálytársaival suli után is Radnóti Miklós, József Attila vagy Dsida Jenő verseiről beszélgettek, bátyja, Tamás pedig a mai napig az énekelt versekre specializálódott Misztrál együttes tagja. „József Attilától A Dunánál volt az első olyan vers, amelyet valóban színvonalas előadásban hallottam, úgy húsz évvel ezelőtt. Dudás Péter mondta el egy rendezvényen, ahol én is énekeltem. Ezt a verset korábban is szerettem, de ott, akkor ütött igazán szíven. A Nem tudhatomot pedig legalább százszor hallottam Pólós Árpád előadásában, és olyan egyszerűen, szinte eszköztelenül mondta, mintha csak a saját gondolatait tolmácsolná. Pont ebben volt az ereje, ezért vésődött belém. Olyannyira, hogy máig rendszeresen mondogatom magamban egyes sorait, ha a helyzet úgy hozza. Tele van a való életből vett képekkel, és nélkülözi a pátoszt, amitől idegenkedem. Szóval szerintem ennél szebben kevesen fejezték ki a hazaszeretetüket, miközben végig ott bujkál a versben egyfajta finom szomorúság. Mintha Radnóti érezte volna, hogy nem sok ideje maradt már ezen a világon.” A kassai Thália Színház említett színészei egyébként Titusz kollégái voltak, akit több éven át prózai szerepekben is láthatott a közönség. Radnóti Miklós Két karodban Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem. VERSEK ÉS ARCOK Radnóti Miklós költészete pedig olyannyira közel áll hozzá, hogy egyik szerelmes versével kérte meg a felesége kezét. De ne szaladjunk ennyire előre, folytassuk akkor, amikor ez a jól megtermett fiatalember még bútorszállító munkásként a kereste kenyerét. Miközben egy-egy szekrényt cipelt fel a negyedikre, félhangosan verseket mormolt. Nem elsősorban esztétikai okokból, sem kollégái szórakoztatására, hanem a helyes levegővételt gyakorolta. „Montágh Imrének, a legendás beszédtanárnak van egy könyve, amelyet évtizedek óta minden magyar színinövendék rongyosra olvas. Dévai Nagy Kamilla zeneiskolájában mi is használtuk, mert olyan verseket válogatott bele, amelyek segítségével az énekesek remekül meg tudják tanulni, hogyan gazdálkodjanak a levegővel. Az Arany és kék szavakkal címűt például Montágh instrukciói szerint versszakonként egy lélegzetre kell tudni elmondani, úgy, hogy a mondanivaló is érthető legyen, azaz tilos hadarni. Bevallom, néha még ma is ezen gyakorolok fellépések előtt. A tartalma sokáig másodlagos volt számomra. Pedig biztos, hogy régebben is voltam szerelmes, mielőtt megtaláltam életem párját, bár nem tudok felidézni ennél a mostaninál erősebb érzést. Tizenévesen és huszonévesen is mást jelent az embernek egy-egy vers, amit az iskolában tanult. Ahogy fokozatosan gazdagodik az érzelmi világunk, tapasztaltabbak leszünk, megélünk bizonyos helyzeteket, úgy alakulnak át bennünk a sorok. Dsida Jenő ebben a versben egy középkori kódexdíszítő remetéről ír, aki egész életében Madonnát pingál, semmi más nem létezik számára. Ez a helyzet például eléggé idegen egy mai fiatal számára. Később aztán rájön, hogy itt a vallási áhítat keveredik az elfojtott szerelemmel, és a költő bőven hagy időt az olvasónak, hogy belegondoljon. Szinte látjuk a környezetet, ott vagyunk mi is az örökké tartó félhomályban. Csak a második versszak végén vall szerelmet a költő egy konkrét nőnek, aki szerintem egészen biztosan létező személy volt, és akit már-már a Szűzanyával egy szintre helyez. Finoman elegyíti a misztikumot a valósággal, és az igazi szerelem érzése himnikussá válik. Kevesen kapnak ilyen gyönyörű szerelmi vallomást.” Tudjuk, hogy a nagy költők helyettünk is megfogalmaznak érzéseket, versekkel udvarolni azonban valamiért manapság mégis avítt dolog. Pedig az ember, ha egy kicsit is otthonosan mozog a költészet világában, minden helyzethez megtalálhatja a megfelelő sorokat. A Két karodban például kiváló lánykérő versnek bizonyult Tóbisz Titusz számára, holott élete szerelme szlovák nemzetiségű. „Természetesen lefordítottam neki szlovákra Radnóti sorait, amelyekkel Franciaországban kértem meg a kezét, de francia fordításban is megtaláltam ezt a verset. A feleségem egyébként ma már több verset fejből tud magyarul, annyit mondogattam őket az autóban, illetve olyan kiváló a nyelvérzéke. Pont tegnap idézett valamelyikből beszélgetés közben.” A kis család harmadik tagja a tizennégy hónapos Trisztán, aki-Dsida Jenő Arany és kék szavakkal Miképpen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát,ki lemosdotta rég a földi vágy sarát, hez édesapja magyarul, édasanyja szlovákul beszél, és aki kifejezetten igényli a napi rendszeres természetjárást. Ezért a karanténidőszakban is sokat sétáltak a zöldben, és Titusz kifejezetten élvezte, hogy minden idejét kisfiával töltheti. Azt mondja, hat évig egyfolytában énekelt, úgyhogy jólesett ez a kis leállás, ami az apa-fia kapcsolat megalapozásához jókor jött. s már félig fent lebeg a tiszta étheren, ül roppant asztalánál, mely könyvekkel teli, s a nagybetűk közepébe kis képecskéket ékel, Madonnát fest örökké arannyal s égi kékkel, mígnem szelíd mosollyal lelkét kileheli: úgy szeretnélek én is „Egyszer elérkezik az idő, amikor döntenünk kell, magyar vagy szlovák iskolába iratjuk-e Trisztánt. Én akkor a magyar költészet nagyjaival fogok kampányolni a magyar iskola mellett, ennél nyomosabb érvem nincs is. Szeretném, ha a fiam is fokozatosan és alaposan megismerné azokat a verseket, amelyek számomra fontosak voltak különböző életszakaszokban. Nyilván otthon lámpásom esteli, halavány fénye mellett megörökíteni, drága arany és kék szavakkal csak téged festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága, s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én szerelmem, világ legszebb virága. is olvasgathatok neki, de az nem ugyanaz, mint amikor közösségben foglalkoznak a költészettel, egy felkészült tanár vezetésével. Olyan magyartanárt kívánok neki is, mint amilyen Fehér László volt a fiileki gimnáziumban. Tőle nagyon sokat kaptam, egész biztos más ember lennék ma, ha nem ott fejeztem volna be a középiskolai tanulmányaimat. Ráadásul a mi osztályunk tele volt őrültekkel, akik megszállottan keresték saját magukat a versekben, illetve válaszokat az élet nagy kérdéseire. Ebben a közösségben a szünetek is úgy teltek, hogy egy-egy költeményről vagy a szerző életéről, sorsáról beszélgettünk, és tanítás után is folytattuk a témát. Akkoriban kezdtem rájönni, hogy a gondolati síkon túl a magyar nyelv rendkívüli gazdagsága azt is lehetővé teszi, hogy csengjenek-bongjanak, szinte zenéljenek a verssorok. Például ez a Dsida-sor: kis képecskéket ékel. Ezt semmilyen nyelvre nem lehet lefordítani.” Juhász Katalin