Új Szó, 2020. június (73. évfolyam, 125-150. szám)

2020-06-22 / 143. szám

RÉGIÓ www.ujszo.com | 2020. június 22. 3 Egy farönkön úszott a róka és a nyúl SOMOGYI KATALIN VATAŐŐIN PÉTER Az 55 évvel ezelőtti volt az egyik legnagyobb árvíz az ország történetében. A Duna átszakította a gátat, ás elöntött 46 községet, továbbá Komáromot, Duna­­szerdahelyet ás Gútát. Közel 60 ezer embert evakuáltak. Az árvíz több mint három­­milliárd koronás kárt okozott. Nagyon sok csapadék esett 1965 tavaszán, ráadásul az Alpokból a zöld ár, vagyis az olvadásából keletkező csapadék is egyszerre zúdult a Du­nába abban az évben. A sok csapadék megrongálta a védőgátakat, feláztatta a altalajt, több szakaszon, nagyobb területeken szivárogni kezdett a gát. Június közepén a Duna Pozsonynál 910 centiméteren tetőzött, Komá­romban még ennél is magasabb volt a vízszint, még több helyen kezdett szi­várogni a gát, és a hatalmas erőfeszí­tések ellenére sem lehetett megaka­dályozni, hogy átszakadjon. Június 15-én a Duna egy 80 méteres szaka­szon átszakította a gátat Patnál. A víz elöntötte a falut, majd Izsát. Elárasz­totta a környező területeket, és kör­bevette Komáromot. Két nappal ké­sőbb, június 17-re a Duna szintje el­érte a 900 cm-t, és tovább emelke­dett. Fél tíz körül nem bírta tovább a nyomást, és átszakadt a gát Csicsó és Kulcsod között. A Duna szintje ak­kor 915 cm volt, a vízhozama pedig 9224 köbméter másodpercenként, a szokásos 2100 köbméter helyett. Egymás után dőltek össze a házak, a piszkos víz mindent elárasztott. A katasztrófa számai A Duna 1965-ös áradása több mint hárommilliárd korona kárt okozott a Csallóközben és a Duna menti alföl­­dön. 94 ezer hektár földet árasztott el a víz. Közel 60 ezer lakost kellett eva­kuálni és 100 ezer szarvasmarhát el­szállítani az elárasztott területekről. 3910 ház megsemmisült, további 6180 megrongálódott, és a csallóközi ivóvízkészlet beszennyeződött. Kö­rülbelül 1,1 milliárd köbméter víz ön­tötte el a mezőket és a településeket. 13 ezer teherautónyi követ, majdnem 200 ezer darab homokzsákot, több mint 1500 betonpanelt és kilenc, kö­vekkel megrakott vontatócsónakot használtak fel csak a csicsói gát meg­erősítéséhez. Június 25-én, amikor az emberek azt hitték, a nehezén már túl vannak, a víz áttörte a gátat Gútánál. Csaknem egy hónapig harcoltak a vízzel az emberek. Az árvízvédelmi bizottság csak 1965. július 8-án je­lentette be, hogy elmúlt a veszély. Mindenki a töltésre 1965. június 17-én délelőtt tíz óra körül szakadt át a gát Kulcsodnál, és feltartóztathatatlanul zúdult a több mint tíz méteresre duzzadt Duna fo­lyama Kulcsodra és környékére. A helyiek szerint várható, sőt vannak, akik úgy gondolják, tervezett volt, hogy éppen Kulcsodnál tört utat ma­gának az áradat. „Ezzel akarták meg­menteni a Slovnaftot” - vélik többen azok közül, akik még emlékeznek az 55 évvel ezelőtti napokra. Mások vi­szont képtelenségnek tartják ezt a te­óriát. „Akik ott voltak a töltésen, minden erővel próbálták homokzsá­kokkal feltartani az árt, de kevesen voltak, annak ellenére is, hogy min­denkit kivezényeltek a faluból, de hi­ába. A legrosszabb az volt, hogy fel­nagy fogadalmat tett: „Én akkor azt mondtam, ha a kémény tetejéig is jön a víz, akkor felülök oda, s még ha be­le is ér a lábam a vízbe, engem soha többé innen el nem visz senki.” Az állatvilág tragédiája Még mielőtt diáktársaival együtt evakuálták őket, a teljesen elöntött Erzsébet-szigetnél Nehéz György egy nem mindennapi jelenetnek volt tanúja: „Akkor láttam, hogy egy óri­ási farönk egyik felén ült a róka, má­sik felén a nyúl. Valaki le is fényké­pezte.” Elmondása alapján mind a házi-, mind a vadállatokra szörnyű sors várt. Előbbiek egy részét a vá­ros különböző pontjain található ud­varokba gyűjtötték össze, s talán ezek voltak a szerencsésebb jószá­gok, mert sok kószáló állatot leöl­tek. Sokan elfelejtették eloldani a kutyák láncát, így azok nem tudtak elmenekülni a víz elől, tömegesen fulladtak meg. Arra is emlékszik, hogy a víz elvonulása után a földe­ken óriási mennyiségben hevertek például a sündisznók, földigiliszták, vakondok és a nagyobb testű emlő­sök kicsinyeinek tetemei. A gabona is eldőlve rothadt a földeken, de ahogyan mondja, minden rosszban van valami jó, a következő évben az elhalt növények és állatok, illetve a lerakott hordalék miatt nagyon jó termés volt. Újrainduló ólat Az őszi esők mosták aztán le a vá­ros utcáit, amelyeket az elöntött ré­szeken hordalék borított. Az erőd fa­la kitartott, és ezzel nagyobb területet védett meg, ugyanis oltatlan mésszel „egybesütötték” a köveket az egyko­ri építők, de a környékbeli falvak nem voltak ennyire szerencsések, ott még sok volt a vert falú ház.,,Mieg volt re­pedve a fal, s volt olyan tulajdonos az árvíz után, aki éjjel, csónakkal oda­úszva megdöntögette, így ő is kapott új házat az államtól” - meséli, hogy miként lehetett kisebb kárral is új házhoz jutni az állam segítségével. Hálásan emlékszik a cseh mesterem­berek tömegeire, akik segítettek új­jáépíteni a településeket. Nehéz György emlékei szerint karácsonyra már minden visszatért a régi kerék­vágásba. Elismeréssel szól még ma is a Komáromot övező árvízvédelmi gátról is, amelyet aztán komolyan megerősített az állam - míg arról meg van győződve, hogy enélkül azóta háromszor is hasonló mértékű ka­tasztrofális ár érte volna a várost és a környéket. Felidézi azt is, hogy ré­gebben nem a gátak jelentették a megoldást:,,Az a baj, hogy megszűn­tek az árterületek, s a folyó, amikor dagad, nincs hova elterüljön, aztán feszül és ki akar tömi.” (Vataáőin Péter felvétele) törtek a buzgárok, alámosták a töl­tést, és ezzel megpecsételődött a töl­tés sorsa. Az sem segített, hogy kö­vekkel megrakott vontatókat sül­lyesztettek a Dunába” - emlékezik vissza Nagy Dezső, aki 26 évesen él­te meg azokat a napokat. A faluban állt a víz, csak a dombos részek látszottak ki. A templom például megmenekült, csak a küszöböt érte el a víz, amely egy szinten volt a töltéssel. Először nem hitték el „1965-ben 18 éves voltam, és a csi­­lizradványi kertészetben dolgoztam. Emlékszem, csütörtöki nap volt, dél­előtt fél tizenegy körül jött a hír, hogy átszakadt a kulcsodi gát, ömlik a víz, mindenki meneküljön. Először ne­vetgéltünk, ám amikor hazaértünk, felmentem a padlásra, onnan láttam a hömpölygő óriási víztömeget, aho­gyan feltartóztathatatlanul ömlik szét, ameddig a szem ellátott. Még most is hallom azt a félelmetes tompa mo­rajlást, ahogyan egyre közeledett” — veszi át a szót Nagy Dezső felesége, Irma. „Aztán minden nagyon gyor­san történt. Megérkeztek a katonai te­herautók, azokra fel kellett szállnunk, mindenki egy kisebb poggyászt vi­hetett magával. Édesanyám, a testvé­rem és én Nagymagyarra kerültünk, de mentek az autók Nagymegyerre, Karcsákra és Pozsonyba is. Amikor három héttel később visszajöttünk, már csak az összedőlt házat találtuk. A tűzhelyen még mindig ott volt a lá­basban a bableves, amit édesanyám Nagy Dezső akkor főzött, a sütőben pedig a krumplis pogácsa. A szekrények megtartották a gerendákat, és egy ilyen odúban talált menedéket a ku­tyánk, így menekült meg. Egyébként mindenünk odaveszett” - folytatja a visszaemlékezést Nagy Irma. „A gát­szakadás után emberéletben nem esett kár, sőt, állat sem esett áldozatául, si­került még időben minden jószágot biztonságos helyre terelni. Aztán las­san visszatértek az emberek, és el­kezdődött a romok takarítása. Köl­csönösen segítettünk egymásnak. Mindenhol a katonaság segédkezett, de összefogott az egész ország. Cseh­országból jöttek kőművesek, akik in­gyen vállalták több ház felépítését. Minden családot, amely elveszítette a házát, kártalanított az állam. Én a fe­leségemet is az árvíznek köszönhe­tem. Az eltakarítási munkák alatt is­merkedtünk meg, és azóta is együtt vagyunk. Nekünk a boldogságot is meghozta” - zárta mosolyogva Nagy Dezső. A Karcsák is azon faluk közé tar­toztak, amelyek vállalták az árvíz­­károsultak megsegítését. Több csa­lád is menedéket nyújtott házában többnyire patasi és csiliznyáradi la­(Somogyi Katalin felvétele) Szinger Katalin Erdőhátkarcsáról. „Az erdő melletti tisztásra egy nagy jószágcsordát tereltek a csiliznyára­di és kulcsodi szövetkezetekből, amelyekkel az őket gondozók is ott voltak. Mindenki próbált segíteni, ahogyan csak tudott, embernek, ál­latnak egyaránt, nagyon nagy volt az összefogás” - emlékezik vissza Ko­máromi László Erdőhátkarcsáról. Az évforduló kapcsán Bognár Csa­ba, Kulcsod polgármestere megko­szorúzta a gátszakadás emlékéré ál­lított emlékművet. A jelenlegi hely­zetre való tekintettel csak egymaga, de fontosnak tartotta megemlékezni arról az 55 évvel ezelőtti óriási em­beri erőfeszítésről és hihetetlen összefogásról, amelyet a mai napig emlegetnek a Csallóközben. Medárd napja Nehéz György, aki ma már nyug­díjas éveit tölti; az árvíz idején 9 éves kisdiák volt. Úgy emlékszik, akkor, júniusban a víz folyamatosan nyal­dosta a Komárom belvárosát védő betongát tetejét. „Az idősebb asszo­nyok, akik az út másik felén laktak, imádkoztak, gyertyákat égettek” — érzékelteti a férfi az akkor uralkodó A diákok evakuálása A családi házuk a mai Eötvös ut­cán volt, és az szerencsésen meg­menekült a víztől. Őt, az egyik báty­ját s az iskolájukból gyakorlatilag minden gyereket Aranyosmarótra evakuálták, ahol ők ketten hat hétig nem láthatták a szüleiket. Tanulás­ról szó sem volt, különféle brigád­munkákra viszont beszervezték őket, s noha napokig szedették velük a cseresznyét, a munka végeztével nem adtak nekik belőle. „Nagyon megterhelő volt, idegenben voltunk. Volt egy idős szakácsnő, akitől - mi­vel nagyon rossz volt a koszt - kér­tünk zsíros kenyeret vagy mást, s ő adott is. De egyszer valamilyen fa­zekat emelt, rádőlt a forró leves, és meg is halt, az örökre olyan rossz emlék maradt a fejemben.” A gye­rekek helyzetén az enyhített, hogy csomagokat küldtek nekik a szülők, akikkel levelezhettek is. Volt olyan tanár, aki cenzúrázta az írásaikat, vi­szont úgy jártak túl a pedagógus eszén, hogy a nyilvános postaládák­ba dobták be a borítékokat, amikor beengedték őket a városba. Nehéz György úgy emlékszik, hazatérve Nehéz György Csicsó látképe az 1965-ös dunai árvízkor (TASR, Stefan PetráS) kosoknak. „A Damazérkarcsai Bartal-kastélyba szállították a szapi idősotthon súlyos mozgásképtelen ápoltjait, és mivel nem volt elég nő­vér, minden családból önként vál­lalta valaki, hogy segít az ápolásuk­ban. 1965-ben volt az esküvőm, és emlékszem, hogy motorkerékpárral mentünk meghívni a komáromi ro­konainkat, de visszafelé már nem tudtuk eljönni az úton, olyan maga­san állt a víz, Érsekújvár felé kellett kerülnünk” - idézi fel a régmúltat hangulatot, miközben Medárd nap­ját kárhoztatja. „Medárd miatt volt ez, ahogyan idén is emiatt esik ennyi eső - 40 napig váltakozik az eső és a napsütés. Apám káromkodott: nem igaz, hogy úszik minden, és még a Medárd napi jóslat is bejött. A vízre jött a víz.” Valóságos vízi világ jött létre a város kritikus részein, ahol előfordultak buzgárok, sőt, az egyik házban a padlót feltörve jött felszín­re a folyam. Az egyik utcát annyira alámosta az ár, hogy az út közepén egy nagy teherautó alatt beszakadt.

Next

/
Thumbnails
Contents