Új Szó, 2020. június (73. évfolyam, 125-150. szám)

2020-06-20 / 142. szám

M

SZALON ■ 2020. JUNIUS 20.

www.ujszo.com

Hogyan szűntünk meg elvtársak lenni

1989 novembere volt, és én a csípős levegővel együtt egy újfajta élményt is próbáltam magamba szívni: a szabadság élményét. Eladdig ismeretlen szerepekben igyekeztünk helytállni. Elszánt, provokatív, hangos, meghatott és megindító - de mindenekelőtt szabad szerepekben. Nem taps csattant, kulcscsomók csilingeltek.

A

zt mondtuk, a forradalom kézen fogva kivezetett bennünket Platón hites barlangjából, és egyszeriben kontúrokat, formákat és árnyalatokat is láttunk már, nem csupán falra vetülő árnyékokat. De valóban mindannyian tisztábban láttunk? Kezdők voltunk szabadság terén. Meg kellett tanulnunk új nevet adni a dolgoknak. A felvonulás immár nem egykedvű menet volt, műszegfüvel és az ideológia szakállas atyáinak vörös zászlókon lengő képével, hanem tüntetés, tiltakozás, amelyről senki sem szakadt le a következő sarkon, miután leintegette a magáét a tribünön helyet foglaló párttitkároknak és tábornokoknak.

Az elvtárs megszólítás egyeden éjszaka alatt devalválódott, reggelre kelve polgárok voltunk mindnyájan.

Próbáltuk megérteni, miben különbözik a novemberi szabadság a szabadság hiányától, amiben felnőttünk. Záporoztak ránk az új definíciók, mint aszály után az eső. A föld magába itta ugyan őket, de nem tudtuk, mi nő ki belőlük a kertünkben.

Biztonság és kommunisták

Azok közül, akik felnőtt életük nagy részét a kommunizmusban élték meg, sokan féltek. Féltették a biztonságot, amelyet nemzedékek sorára szabott ki a kommunista rezsim.

Nem is volt egyebük, csak ez a biztonság: a panellakás kiutalásának biztonsága, az élethosszig tartó munkáé, a karácsony előtti narancsé, az egy párté. A május elsejék biztonsága, az „örök időkre” jelmondatoké, amelyek nem változtak. A baráti katonai védelem biztonsága, és a két állami tévéadóé a fekete-fehér készüléken. Annak a biztonsága, hogy mindenki ugyanazt az ebédet eszi az üzemi étkezdében, és annak, hogy elég „tartani a pofidat és a lépést”.

Némelyikük még harminc év elteltével is azt kérdezi: mégis mi volt ebben olyan rossz? És nem emlékeznek már, hogy e biztonságért a nép egy része mennyi kompromiszszumra kényszerült, mennyi megaláztatást szenvedett el.

Ugyanis ebbe a biztonságba beletartozott a félelem és beletartoztak a besúgók is csakúgy, mint

a rendszer kritikusai részére kirótt nehéz fizikai munka, rosszabb esetben jáchymovi uránbánya. A kenőpénzek és fél disznók biztonsága, a kizárólag pártfunkcikat megillető fekete szocialista luxusautók, a Tatrák és Zilek biztonsága, a papír nélküli vécék biztonsága és a tömeges údevél-nélkiiliség - vagy maximum egy Romániába szóló betédap - biztonsága.

„Pártunk óvó melegében jaj, de nagyon jó nekünk, tiszta szívből ígérjük, hogy támaszául felnövünk.”

Azt kiabáltuk, takarodjanak a kommunisták. De ebbe valószínűleg nem értettük bele az összes olyan párttagot, akit személyesen ismertünk: a szomszédokat, tanítókat, rokonokat, ünnepelt szocialista sztárokat. Mégis hova mennének? Hittünk benne, hogy a kommunizmus lemosható az emberről, akár a verejték a gyógyító láz után. De harminc év elteltével azzal kell szembesülnünk, hogy nem mindenkiről.

Gyermekként nem tudtam, hogy tulajdonképpen kik a kommunisták, pedig oktatási rendszerünk zsenge korunktól kezdve sulykolta belénk, hogy ők a jók. De valahogy nem illettek bele nagymamám hagyományos meséibe, amelyekben mindig világosan megkülönböztethető volt a jó és a rossz.

Isten és Terézia

Gömörpanyiti nagy-nagynéném, Terézia egész életében megveszekedetten szidta a kommunistákat.

Ha csak szóba került a rendszer, az apró, istenfélő néni fúriává változott, és görbe botját felemelve, magyarul kiabálta, hogy büdös kommunisták!

Még azok is tartottak tőle, akik egykor elhajtották a falubeliek teheneit, lovait a szövetkezetbe. Nem tudtak vele mit kezdeni, hiába sütötték volna rá, hogy a rendszer ellensége.

Nem bocsáthatták el, mert nem volt honnan, nem büntethették a gyerekeit, mert gyermektelen volt. Nem foszthatták meg a biztonságától, mert csak egyvalamiben volt biztos: hogy meghal, és azzal véget érnek földi szenvedései.

Volt, aki megkérte néha, ne a gyerekek előtt szidja a kommunistákat, mert még visszamondják az iskolában, és bajba kerülnek a szüleik. Isten úgyis mind megbünteti őket. A tanítót is, aki ebből ügyet csinál, válaszolta erre.

Közszájon forgott róla egy csomó sztori - hogyan nem volt hajlandó beadni a teheneit a szövetkezetbe, hogyan nem írta alá a papírokat, amelyekkel a helyi pártvezető járt a nyakára. A faluban egymást váltották az elvtársak,

Terézia azonban rendítheteden ellenségük maradt. Az egyiket megfenyegette, hogy ha át meri lépni a háza küszöbét, akkor az én tántikám oda fog járni az irodájához, és addig átkozza, míg le nem pottyan az a borvirágos orra. Az elvtárs nem lépte át a küszöböt.

Terézia templomba járt, amíg bírt. Később azon sírt, hogy a templom sem a régi már, és a pap nem beszéli az ő nyelvét. Nem volt forradalmár, de nem bocsátotta meg a rendszernek, hogy el akarta venni az Istenét.

Kádár, Hoíi és a szamizdat

Kiskorunktól kezdve tanítgattak arra, mit szabad és mit nem szabad mondani az iskolában. Én például nem ismételhettem meg, amit miskolci nagyapám mondott néhány pohár bor után a kommunista rezsimről, nevezetesen hogy Magyarországon hamarosan bekrepál a rendszer, és akkor majd odaköltözünk.

Balog Béla Hofi-vicceket mesélt a Kádár-rendszerről, a dagadtra hízott, ostoba elvtársakról, akiket a négy fal között mindenki kiröhög.

Akkor még persze nem tudtuk, hogy a magyarországi kommunista berendezkedés megtűrte a politikai

kabarét, hogy azon keresztül eressze ki a felgyülemlett gőzt: megengedte a rezsim hiányosságainak bírálatát, anélkül, hogy kikezdte volna a rendszer alapját. így abban az illúzióban élt az ország, hogy lényegében véve szabadság van, hiszen kiröhöghetik a helyi párttitkárokat, koruk karikatúráit.

Nagyapám olyan könyveket hozott, amelyeket Szlovákiában nem lehetett beszerezni, gimnáziumi tanáromtól pedig tanítás után megtudtam, hogy mi a szamizdat, a tiltott irodalom, hogy mi a Beszélő, és ki volt Nagy Imre. Hogy az igazságért ugyan nem ítélnek senkit máglyahalálra, pofonban azonban megkapja a magáét, aki pattog.

Forradalmárok

1989-ben jöttem Pozsonyba. Az első két hónap után nem jártunk be az egyetemre. De nem iskolakerülők voltunk, hanem forradalmárok. Szüléink, ha épp nem velünk tüntettek, odahaza, a rádió mellett reménykedtek, hogy ezúttal nem jönnek a tankok, hiszen Magyarországra és Lengyelországba sem mentek, amikor omladozni kezdett a rendszer.

Néhány tanárunk ledobta öltönyét, kinyúlt pulóverbe bújt és

velünk tartott. Már akkor sejtettük, hogy a marxizmus-leninizmus nem akasztható be a szekrénybe, mint az elvtársi nyakkendő.

Felsőbb éves diáktársaink már a forradalom első napjai után azt kérdezgették, mi lesz azokkal a tanárokkal, akik éveken át a burzsoá média és irodalom kritikáját, a forradalmi mozgalom revizionizmusának kritikáját, marxizmus-leninizmust és dialektikus materializmust tanítottak. Ki dönti el, hogy ki maradhat a bölcsészettudományi karon, az újságíró- és történelemtudományi tanszéken?

Bársonyos forradalmat akartunk, és abban bíztunk, hogy diáktörvényszék helyett az egyén lelkiismerete dönt. Akkor még persze nem tudtuk, hogy sokan gyorstalpalóra iratkoznak be, hogy életrajzukból mielőbb kigyomlálják a forradalom előtti ideológiai sikereket.

Ügy volt, hogy az idő majd megmutatja, mennyire hiteles a tanárok „krémjének” metamorfózisa.

Szabadság

Felgyorsultak körülöttünk az események. Az állóvíz sok év után heves hullámzásba kezdett, és áradt az utcákra a szabadság az egyetemekről, a színházakból, a terekről. Befolyt a szocialista lakásokba, pincékbe, a kocsmákba, ahol azelőtt néhány sör után merték csak megmorogni a rendszert. A szabadságot már nem lehetett megállítani. Hatalmas folyóként ragadott magával bennünket.

Sejtettük, hogy nem hagyhatjuk magunkat csak úgy sodortatni. Azt is, hogy sok-sok évnyi munka vár ránk. Ügy éreztük, az akkor még alig két évtizedet élt nemzedékünk a majdan utána következőkkel együtt megmenekült.

Csakhogy a szabadság nem örökbérlet, nem épül be automatikusan a nemzet genetikai kódjába. Egyetlen nemzedék sem kapja befejezett állapotban, fogyasztásra készen. Ha nem foglalkozunk vele, akkor megfosztanak tőle azok, akiket megfertőzött a hatalom és a kormpció.

Elvtársak nélkül, párttagokkal

A demokráciát sokan úgy fogyasztották, mintha a nagy zabálásra lettek volna hivatalosak. Volt, hogy emésztheteden kombinációkat pakoltak a tányérjukra. Csak azért ettek, mert az asztalok éppen tele voltak, és ők férkőztek a közelükbe elsőként. Nem gondoltak másokra, a sorban állókra, az eljövendő generációkra, a szülőkre, akik bíznak benne, hogy demokráciát hagyhatnak utódaikra.

A kommunista elvtársakat felváltották a párttagok, kialakult az apparatcsikok forradalom utáni nemzedéke, amely továbbörökítette a párthűség intézményét. A párt minden gyarlóságuk ellenére védő kart nyújtott azoknak, akik elég szorosan tapadtak hozzá, és kiemelt helyet szavatolt számukra az asztalnál.

Először a Vladimír Meciar kreálta magánosítók jelentek meg a színen. Jövőképük nem volt ugyan, aranyozott vécécsészéjük annál inkább, valamint olyan luxusautóflottájuk, amelynek árából több generációnyi szepsi gyerek iskoláztatását fedezni lehetett volna. Volt továbbá csinibaba-gyűjteményük és megkent-felkent hivatalnokaik, skrupulusuk azonban egy hangyasóhajnyi sem.

Felbukkantak olyanok is, akik egy időre a választók jólétéért munkálkodó demokrata álcáját öltötték magukra, de végül ők sem tudtak ellenállni a terített állami asztal ínycsiklandó fogásainak. A köz szolgálatát az állami költségvetésből karácsony előtt juttatott morzsákra, a nemzet ellenségeit néven nevező szórólapokra és a gazdasági klánok által tetézett nyomor völgyének ffusztráltjai számára szállított nacionalizmusra redukálták.

A kommunista időkkel szemben nem volt már szükséges a párttagság, ha valaki a gyári hegesztőnél vagy alapiskolai tanítónál komolyabb karrierre vágyott, az efféle elköteleződés nem elhanyagolható gazdasági előnyöket, közigazgatásban betölthető pozíciókat és a vé-