Új Szó, 2020. június (73. évfolyam, 125-150. szám)

2020-06-20 / 142. szám

www.ujszo.com | 2020. június20. SZOMBATI VENDÉG 9 r Érsekújvár mindig hazaválj a őt Száraz Dénes: „Kazahsztánban átment felettem három lavina, de szerencsére egyik sem temetett maga alá Gryllus Dorkával az fzig-vérigclmű sorozatban SZABÓ G. LÁSZLÓ Amatőr triatlonos. Az ultra maratont is lefutotta már. Hegymászónak nem nevezi magát, pedig kitartóan mássza a hegyeket itthon ós a világ távolabbi pontjain is. Mondhatná magáról azt is, hogy Ironman, hiszen kétsze­resen is az, papírja van róla. Száraz Dénes óletóben az első helyen mégis a színészet áll. Triatlonosként fut, úszik, kerékpá­rozik. A színészi pályán tizenhét éve pedálozik. Érsekújvárban érettségi­zett, onnan került Budapestre, a színművészeti főiskolára, ahol má­sok mellett Fenyő Iván, Kovács Pat­rícia és Jordán Adél osztálytársa volt. Az elmúlt esztendőkben Bánfalvy Ági magánszínházában láthatta a kö­zönség. Ősztől a székesfehérvári Vö­rösmarty Színházban fog játszani. Sportemberként mennyire vi­selte meg, hogy a koronavírus­­járvány miatt nem érezhette ma­gát olyan szabadnak, mint egyéb­ként, sőt edzeni sem tudott úgy és annyit, ahogy és amennyit szokott? Nem ez történt. Az ellenkezője. Több időm volt edzeni, mint amikor még nem is tudtunk a vírus létezésé­ről. Magyarországon nem tiltotta a törvény a szabadban, egyedül foly­tatott sporttevékenységet. Az edzés­tervemet ide-oda tudtam pakolni. Akkor mentem el edzeni, amikor akartam. Egyedül jártam ki az erdő­be bringázni, vagy olyan helyekre, amelyek nem voltak lezárva. Or­szágúton, aszfalton is bicikliztem. Volt, hogy a feleségemmel és a nyolcéves Dani fiammal hármasban kirándultunk. Ilyen szempontból te­hát tényleg több időm volt a sportra. Nyilván más lett volna a helyzet, ha a teljes kijárási tilalmat kellett volna megélnem, mint az olaszoknak vagy a spanyoloknak. Csak úszni nem jár­hattam, mert nem volt nyitva az uszoda. Ez viszont nem zavart annyira, bár az úszás nagyon sok jót ad a testnek. A biciklizésben vagy a futásban az izmok letapadnak, az úszás által kilazulnak. De a három sport közül akkor is az úszás hiány­zott a legkevésbé. A hónap végén vi­szont az is visszajön az életembe. Lehet, hogy a legnagyobb szen­vedéllyel a hegymászást űzi? Hegymászónak azért nem nevez­ném magam. Színész vagyok, aki imádja a hegyeket. Megpróbálkoz­tam a valódi hegy- és sziklamászás­sal, végeztem tanfolyamokat, de furcsa mód a sziklamászás nem ad annyi szabadságot, mint mondjuk a terepfütás. Már csak azért sem, mert biztosítóköteleket használsz, hogy védd magad, le ne zuhanj, és ez már nem szabadság számomra. Még nem sajátítottam el a sziklamászást annyira, hogy ösztönszerűen bizto­sítsam magam a kötéllel. De ha nincs a koronavírus, áprilisban vagy májusban biztos felugrottam volna a Tátrába. Annyira sajnálom, hogy erről le kellett mondanom! Meg az sem volt jó, amikor a komoly lezá­rások miatt nem hagyhattam el Bu­dapestet. Még a Mátrába sem jutot­tam el. De már hazautazhatok a szü­léimhez Érsekújvárba, és átugorha­tok a Tátrába is. Bár nem tartja magát hegymá­szónak, kétszer is fent járt az Al­pok legmagasabb csúcsán. A Mont Blanc után pedig Ausztria legna­gyobb hegyére, a Grossglocknerre is feljutott, de állt már az Island Peak csúcsán is, a Himalájában, Klein Dávid társaságában. Huszonhat évesen egy hónapig jártam Kazahsztán hegyeit. Akkor még bármi lehettem volna. Még he­gyi mentő is. Alakulhatott volna úgy is az életem. De aztán megmaradt a színészet. A hegyeket egyébként nem feltétlenül a magasságuk alapján ka­tegorizálják, hanem a technikai ne­hézségük szerint. Ha szép az idő, a Mont Blancra fel lehet sétáim. Ha vi­szontjön egy vihar, az is ugyanolyan veszélyes tud lenni, mint bármelyik más hegy. Ami pedig nagy különb­ség a Tátra és a Himalája között, hogy ha a Tátrában kibicsaklik a bokád, akkor nehezen, de le tudsz sántikálni egy menedékházba. Ha viszont a Hi­malájában történik veled ugyanez, akkor kisebb esélyed van lakott hely­re jutni, ott ugyanis iszonyú nagyok a távolságok. Ültem a repülőgépen, néztem a tájat, és ötszáz kilométeren át nem volt település. Az nem olyan, mint Európa. Félelmet érzett valahol? Persze. Éreztem. Baleset érte már? Huszonnégy éves koromtól, ami­kor kiszabadultam a főiskoláról, egé­szen huszonhat éves koromig sokat voltam kórházban. Esett már har­­minckilós szikladarab a bokámra, és törött már be a fejem is. Életveszély? Fohászkodott már az Úrhoz, hogy csak ezt éljem túl? Kazahsztánban. Ereszkedtem le hatezer méterről, és átment felettem három lavina. Az volt a nagy szeren­csém, hogy nem temetett maga alá, mert majdnem függőleges sziklafa­lon voltam, és a hógörgeteg átrobo­gott rajtam. Átvillant az agyán, hogy most... .. .igen, az olyan helyzet volt. Eny­he sokkot kaptam. Aztán felvettem a kapcsolatot az alaptáborral, hogy se­gítsen valaki, mert nem érzem jól magam. Jöttek is értem. Épp azok, akik elindították a lavinát a fejem fö­lött. Velük tettem meg a kétezer mé­teres távot az alaptáborig. A maraton mellett terepfutás­ban is többször rajtra állt. A Pilisben száztizenkét kilométert is futottam már, de nem esett jól. Het­ven kilométer után az már nem volt nevezhető futásnak. Terepen nehe­zebb, mint aszfalton, de változato­Még valami... A hosszú távú triatlont sem hagyta ki. Először harminc­évesen csinálta meg, má­sodszorra 2011-ben, har­minckétévesen. Mint mond­ja, most is szívesen próbára tenné magát, csak az renge­teg időt, energiát vinne el a családjától, és minden más­tól, ami fontos az életében. Egy Ironman-versenyre na­gyon fel kell készülni. sabb. A Magas-Tátrában is voltam már futóversenyen, a Csorba-tó kör­nyékén. Az gyönyörű volt. Magányos sport a hosszútávfu­tás, de a hegyeket is egyedül járja. Ennyire élvezi az egyedüllétet? Igen, szeretem. Ez számomra is furcsa, hiszen közben olyan hivatást választottam, amelyhez társakra van szükségem. Ez a kettő azonban nem zárja ki egymást. Most például hiá­nyoznak a kollégáim. Egyébként si­mán elvagyok egyedül, de ahhoz, hogy ilyenfajta hiányérzetem legyen, egy hónap is eltelhet. A három vi­szont már sok. Mást mondok: ha na­ponta kell utazni, mert minden este máshol lépünk közönség elé, az egy idő után fárasztó. De ha holnap in­dulna a busz, már szívesen mennék. Ray Cooney vígjátékával, A mi­niszter félreléppel és Michael Coo­ney bohózatával, a Nincsak, ki la­kik itt?-tel Komáromtól Király­­helmecig bejárta az országot. A nézők többsége sok helyen nem is tudja, hogy szlovákiai magyar va­gyok. Komáromban igen. Ott ismer­nek. Középiskolás koromban, ama­tőr színészként sokszor megfordul­tam a városban. Ott ma is nagyon sze­retek játszani. Komárom a szívem csücske. Örülök nagyon, hogy Gál Tamás került a társulat élére. Eddig is jól működött a Jókai Színház, de mostantól még jobb lehet. Meglepné, ha vendégnek hív­nák? Szívesen mennék, mert komoly kvalitású színészeknek tartom a ko­máromiakat, csak most nehéz lenne egyeztetni Székesfehérvárral. Benne van a fejemben nagyon, hogy jó len­ne végre komáromi kollégákkal ját­szani. Igen, ez régi vágyam. Szülővárosába, Érsekújvárba is eljutott már Bánfalvy Ági társula­tával. Hogyan élte meg azokat az estéket? Szülei, rokonai, ismerősei, régi barátai, gondolom, mind ott ültek az előadáson. El is vártam a kollégáktól, hogy az előadás sikere nekik is olyan fontos legyen, mint nekem. Magamban mindig azt mondtam, de jó lenne, ha egy kicsit komolyabban vennék! Ne­kik persze Érsekújvár is ugyanolyan város, mint a többi. Csak nekem más. Nekem mindennél fontosabb. Min­dig azt szeretném, ha az előadás ott fúrná a legjobb formáját. A miniszter félrelép már a 200. előadáson is túl van. Nagyon szeretem a darabbeli ka­raktert. Gesztesi Károly hiányát azonban folyamatosan érzem. Nél­küle minden más a színen. Száz­nyolcvanszor játszani valakivel va­lamit, egyszer csak másvalaki áll a helyén... mintha megváltozott volna az előadás struktúrája. Gesztesiből nincs még egy az országban. Ma is hallom, ahogy azt mondja: „Nehogy azt higgyétek, hogy hajói van meg­írva a darab, akkor az már siker!” A poénokat ugyanis megfelelő ritmus­ban kell mondani, de az sem mind­egy, mikor csapódik be az ajtó, vagy mikor veszem fel a telefont. Ha hi­bázok, az egész felépített poénrend­szer esik a kukába. Iszonyúan fontos a ritmus. Ha az embernek van hozzá érzéke, és jól bepróbálta a darabot, akkor az remekül működik. Ha min­denki a topon van, és már jól be van járatva az előadás, akkor nem lehet nagy baj. Megy, mint a karikacsapás. Ezzel együtt mégis úgy érzem, Ray Cooney-t játszani könnyebb, mint Csehovot vagy Shakespeare-t. Nem lehet összekeverni a kettőt. Az utóbbi években inkább víg­játékokban brillírozik. Én sem gondoltam, hogy a színészi életem errefelé fog elmenni. Valami miatt ezt kellett megtanulnom. A szí­nészetnek ezt a részét. A poentíro­­zást. De kicsit sem bánom, mert na­gyon jól érzem magam a Páratlan pá­rosban is, csak az még nincs annyira bejáratva, hiszen novemberben mu­tattuk be. Három sorozatban is feltűnt mostanában. Az Izig-vérig mindenen átgázoló üzletemberét nagyon szerettem ját­szani. A 200 első randiban és a Kor­határos szerelemben is jól éreztem magam. Művészettörténész voltam az előbbiben, Adotjáni Bálint barátja az utóbbiban. Folyamatos várako­zásban vagyok. A Hurok című játék­film után azt gondoltam, gyorsabban megtalálnak majd a filmes felkéré­sek. Teljesen érthetetlen számomra, hogy mégis várakoznom kell a kö­vetkező szerepre. Nem tudom meg­fejteni, miért nem következik vala­miből valami. De reménykedem. Még nincs veszve semmi. A karanténnak vége, megnyílt a határ. Bármikor hazalátogathat. Erre is nagyon vártam már. Hogy a szüleimmel lehessek. Három hónap után csodás érzés volt a viszontlátás. A következő utam már a Tátrába ve­zet. Kicsit bolyongok egyedül. Erre is nagyon vágyom. Aztán Erdélybe megyek, a Fogarasi havasokra. És ha félre tudunk tenni egy kis pénzt, ak­kor a szokásos horvátországi egy he­tet is bevállaljuk a családdal. Az min­dig nagy feltöltődés. Utána pedig in­dulhat az évad. Örömmel szerződtem Székesfehérvárra. A szerző a Vasárnap munkatársa

Next

/
Thumbnails
Contents