Új Szó, 2020. június (73. évfolyam, 125-150. szám)
2020-06-13 / 136. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2020. JUNIUS 13. TU A mikor túl voltam az HBO új minisorozatának, az Ez minden, amit tudóknak az első két részén, rögtön A régi város című Oscar-díjas dráma jutott eszembe: az volt az a film, amit nézve úgy éreztem, annyi rossz történik a főszereplővel, hogy én ezt már alig bírom nézni. Persze végignéztem, és nem bántam meg, csodálatos mozi. Csakhogy míg A régi város kétórás film volt, az Ez minden, amit tudok már közel hatórás sorozat, és két óra után nem tudtam, mennyi emberi tragédiát tudok még befogadni, és hol érem el a tűréshatáromat. Ha van sorozat, ami indokolja, hogy az ember részenként vagy maximum kétrészenként fogyassza, akkor ez biztosan az, én azonban elkövettem azt a hibát, hogy egyben daráltam le az egészet. Ismerek pár embert, akinek az élete teli van tragédiákkal és borzalmakkal, de még az ő életük is vidámparknak tűnt Dominick Birdsey-éhez képest, akit a Bosszúállók-filmekből ismert Mark Ruffalo játszik ellenállhatatlan erővel és hiheteden empátiával. Ruffalo ráadásul nemcsak Dominicket, hanem az ikertestvérét, Thomast is eljátszotta, és bár egypetéjű ikrek, mivel a testvér paranoid skizofrén, és évek óta gyógyszerezi magát, nem nézhetett ki ugyanúgy, mint Dominick: a színész 15 kilót hízott egy forgatási szünetben, hogy mindkét szerepbe ő bújhasson bele. SOROZATDARÁLÓ Az Ez minden, amit tudókban a Blue Valentine révén megismert Derek Cianffance rendező arra a kérdésre keresi a választ, hogy az előző generációk öröksége milyen hatással lehet ránk, és milyen generációs traumákat adunk át egymásnak családon belül, valamint, hogy kitörhetünk-e ezek csapdájából, vagy a sorsunk előre meghatároztatott, és semmit se tudunk tenni ellene. Cianfrance egy családregényen keresztül, az időben összevissza ugrálva keresi a választ az általa feltett kérdésekre, és mentségéül szóljon, hogy ugyan eközben valóban eszelős mennyiségű tragédiával és emberi bánattal, keserűséggel szembesít bennünket, a végén nem hagy minket lógva, és úgy állhatunk fel a kanapéból, hogy egy kis reménysugarat és életörömöt is csöpögtetett nekünk. Erre nagy szükségünk van, ugyanis a sorozatban a haldokló anyától kezdve az öncsonkításon és a családon belüli erőszakon keresztül egészen a bölcsőhalálig aztán tényleg van minden, és csak azt tudom mondani, hogy aki most éppen mélyponton érzi magát, inkább ne próbálkozzon az Ez minden, amit tudókkal. Mindenki másnak azonban melegen ajánlott, ugyanis ritkán látni manapság olyasmit a tévében, ami ennyire humanista, ennyire nélkülözné a cinizmust, és ennyire rétegzetten mutatná be, min kell keresztülmennie egy családnak, ahol valakit paranoid skizofréniával diagnosztizálnak. Az a fajta sztori, amelyről azt gondolod, biztos igaz történet alapján született, pedig nem: egy kilencvenes években íródott fikciós könyvből adaptálták. Tóth Csaba Tragédiák árnyékában Vannak azok a filmek/sorozatok, amelyekben a főhőssel annyi rossz történik, hogy az egy idő után már komikussá válik. Az Ez minden, amit tudok pengeélen táncol, de végig megőrzi a komolyságát. KONYVSORSOK Minden embernek kell valaki, akit lenézhet? A mikor (már jó felnőttkoromban) először elolvastam Carson Mc- Cullers [ejtsd: mekkalörz] Óra mutató nélkül című regényét (az angol eredetiben többes számban szerepel a mutató: mutatók), rögtön nekiálltam másodszor is, mert az utószóban a fordító Osztovits Levente egyebek közt ezt írja a szerzőről: „egy élete felét a betegség és a halál árnyékában leélt asszony...” S mivel utószót ritkán olvasok, s ha mégis, csak a mű után, a Carson nevet pedig nem ismertem, megdöbbentett, hogy nőről van szó - mármint az döbbentett meg, hogy ez meg sem fordult a fejemben. A második olvasás során tehát már számoltam azzal, hogy a szerző nő. De ez semmit sem változtatott a regényen, egy árnyalatnyit sem. Aztán, ahogy híve lettem, és sorra szereztem be a könyveit, egynémelyikben, például a szintén kitűnő, egy kamaszlány érzelmeibe vezető Az esküvői vendében ez a nőiség már érezhető volt. Az Óra mutató nélkülben nem, és most, harmadjára sem. Első mondata az Anna Kareninas felütést idézi: ,A halál mindig ugyanaz, de minden ember a maga módján hal meg.” Négy férfi áll a középpontjában: a patikus, barátja, a bíró, a bíró kamasz unokája és annak barátja, egy színes bőrű fiatalember. Az amerikai Délen (az USA déli, délkeleti fertályáról van szó) járunk, az ötvenes években, ahol és amikor (szemben Eszak-Amerikával) a „suvickos képű nigger” nem vegyülhet el a fehérek közt. A bíró erősen konzervatív alkat, ha rajta múlna, a rabszolgaságot is visszaállítaná, a Ku- Klux-Klant mindenesetre visszasírja. A bevezetendő új iskolarendszerrel kapcsolatban ezt kérdi unokájától: „Mit szólsz, ha azt látod majd, hogy egy tohonya néger fiú egy padban ül egy törékeny fehér kislánnyal?” Mire az unoka: „Hát te mit szólsz, ha egy tohonya fehér lány egy padban ül majd egy törékeny néger kisfiúval?” Az ellentét nem generációs, hanem világnézeti. Annyit emlegetik a regényben a bíró tragikus sorsú fiát, az unoka apját, hogy akár őt is bevehetnénk a szereplők közé. A tanult, felvilágosodott fiatalember élete azon siklik ki, hogy a helyszínül szolgáló Délen védőügyvédjéül szegődik egy színes bőrűnek, és - természetesen - elveszti a pert, ártatlan védencét kivégzik. (Ne bántsátok a feketerigót! címmel Harper Lee írt hasonló cselekményű, ugyancsak a hatvanas évek elején megjelent, szintén kiváló regényt.) Mind a négy alaknak van valami fogyatékossága, hiánya, gondja: a patikusról kiderül, hogy leukémiás, orvosa nem ad neki másfél évet sem. A bíró megözvegyült, elvesztette egyeden fiát, majd szélütés érte, azóta nemcsak a bal karja használhatadan, szellemileg még visszamaradottabbá vált. Az unokának szüléskor meghal az anyja, apjáról meg csak annyit tud, hogy öngyilw Az ilyenre mondják, hogy csak fel kell ütni, olvasni kezdeni, attólfogva letehetetlen. kos lett. A kék szemű színes bőrű srác pedig lelenc, aki mániákus anyahiányban szenved, nevelőapja pedig szexuálisan zaklatta. A regény ezt a négy szálat szövi sűrűre, olyan füllasztó légkörűre, mint azé a déli városé, ahol a cselekmény játszódik, ahol napközben a tűző-tikkasztó napsütés miatt le kell húzni a zsalugátert, hogy a szoba valamelyest elviselhető legyen. (A ventilátort még két l-lel írtuk: könyvem az Olcsó Könyvtár sorozatban jelent meg 1972-ben, ára 6 korona, én antikváriumban vettem 10-ért.) A rendkívül izgalmas, minden tekintetben túlfűtött, rafináltan épülő cselekményből többet nem árulhatok el. Az ilyenre mondják, hogy csak fel kell ütni, olvasni kezdeni, attól fogva leteheteden. A patikus, ahogy orvosa megjövendölte, a végén valóban meghal. Mégpedig (természetesen) a maga módján, ahogy az első mondat előrevetítette. Előtte azonban még helyt ad patikájában a város hangulatát jellemzően képviselő csőcseléknek és az eszement bírónak, hogy titokban ott hozzák meg a döntést: mi legyen a kék szemű, de fekete fiúval, aki halladan pimaszságában képes volt a fehér negyed szélén lakást bérelni magának. A döntés egyértelmű: likvidálni kell. Sorsot húznak, ki legyen a végrehajtó: a patikus húzza a rövidebbet. „Szomorú ilyet mondani az emberi természetről - érvel a bíró -, de minden embernek kell valaki, akit lenézhet.” Márpedig akiknek se tár-Carson McCullers Óra mutató nélkül sadalmi pozíciójuk, se vagyonuk, csak a sok gyerekük, azok „csak a négereket nézhetik le”. Ami az előző két olvasás során elkerülte figyelmem, az a csakugyan korlátolt bíró Shakespeare-rajongása. A szentimentális, dalolgató (de botfulű), önmagától elérzékenyülő, folyton az evéssel foglalkozó bíró délutánonként verseket olvastat magának, melyeket kívülről fúj, s csak úgy ontja Shakespeare-t. Félig kimondva, félig kimondadanul akkora vagy majdnem akkora személyiségnek képzeli magát, mint az általa dicsőített költő drámaíró. Például a Lear királfxA idéz két sort: „Élesben faj, mint a kígyó foga, hálátalannak tudni gyermekét.” Ezt az unokájának mondja, holott mondhatná azt is, hogy kígyót melengettem a keblemen. Legközelebb MacDuffhak szólítja a színes bőrű fiatalembert, akit titkárának fogad és aki felolvas neki (MacDuff a Macbeth egyik szereplője). Majd a patikus kíváncsiságát üti el a IV Henrikből vett idézettel: „erről a tövisről, a veszélyről, letépjük a virágot, a biztonságot”. A regényben szó esik róla, hogy a bíró egyetemet végzett (bár nyilván nem a bölcsészkaron), valamint hogy míg meg nem özvegyült, feleségével színházba járt. Akárhonnan nézzük is: még ez a szerény és korlátozott képességű idős férfi sincs egyértelműen negatívra rajzolva. Ez is jusson majd eszébe annak, aki a könyvet beszerzi (megveszi vagy kikölcsönzi): Carson McCullers világirodalmi rangú regényének mindegyik alakja összetett figura, amiként a kérdések is, melyek a szereplőket foglalkoztatják, összetettek. Semmi sem csak fehér vagy fekete - akár így összefoglalható az Óra mutató nélkül című remekmű. Csanda Gábor
