Új Szó, 2020. június (73. évfolyam, 125-150. szám)
2020-06-06 / 130. szám
www.ujszo.com | 2020. június 6. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 Álhírözön Az embereknek ma már nem nézeteik vannak, hanem saját tényeik Zuzana Caputová államfő országértékelő beszédének központi témája a várakozásoknak megfelelően a világjárvány volt. Mi más is lehetett volna? Ám figyelemre méltó egyik megállapítása, hogy a pandémiát úgynevezett „infodémia” kíséri. Vagyis információs fertőzés. Végtelen információözön, ami már teljesen ellehetetleníti a tájékozódást, nem beszélve az álhírek, rémhírek, kitalációk és összeesküvéselméletek áradatáról. Már számok is igazolják, mekkora mérteket ölt ez a jelenség, amelyet az internetes korszak elmaradhatatlan kísérőjelenségének tekinthetünk. Egy friss felmérés szerint az ország lakosságának 52 százaléka dőlt be különféle összeesküvéselméleteknek, és ez a szám hónapról hónapra növekszik. A legjobb példa erre maga a koronavírus. Ennek pedig egyik oka, hogy maguk a szakértők, tudósok és kutatók eltérő becslésekkel és nézetekkel álltak elő világszerte a járvány kezdetén, elég csak a szlovák Egészségpolitikai Intézet jóslatára gondolni, mely szerint most körülbelül félmillió fertőzöttnek kellene lennie az országban. Természetesen érthető és szükséges is volt az óvatosság, a félelem, a vészforgatókönyvekre való felkészülés. Talán épp ennek köszönhető a társadalom felelősségteljes viselkedése, és ezért van most ilyen kevés fertőzött. Aztán léteznek különféle teóriák, hogy ilyen-olyan okokból valakik szándékosan felnagyították a bajt. És itt az értelmes és szükséges eszmecsere helyett átlépünk a meredek elméletek mezejére, például hogy az egész„koronát” az amerikaiak találták ki, hogy tönkretegyék Kínát, illetve épp ellenkezőleg, a kínaiak, hogy tönkretegyék Amerikát, továbbá hogy gazdasági válságot akartak kirobbantani, valamint szolga módra ellenőrzés alá hajtani az embereket stb. A demokrácia egyik alapvető jellemzője ugye, hogy mindenki azt gondol, amit akar, a probléma akkor kezdődik, amikor például egy taxisofőr egy ilyen rádióműsort hallgatva ledobja a védőmaszkját, tehát elutasítja azokat a szabályokat, amelyeknek betartását például az utasai elvárnák tőle. Az ember belebotlik az ismerőseibe, beszélget velük és rájön, hogy egy párhuzamos világban élnek, saját magát pedig azon kapja, hogy már percek óta bizonygatja, nem, az 5G-hálózatok nem teijesztik a koronavírust. És utána még azt is meg kell vitatni, igaz-e, hogy az egyik vezető politikus olyan képet tett közzé magáról, amelyen a vécén ül, vagy ez már tényleg nem lehet igaz. Pedig állítólag valaki látta. Az embereknek ma már nem saját nézeteik vannak, hanem saját tényeik. És befolyásolják egymást például abban, hogy hordanak-e maszkot vagy hogy kire szavaznak. A pandémiának, az infodémiának is ugyanaz az ellenszere: a tudomány, a józan ész, a felvilágosultság, az oktatás. De az álhírözön ellen még nehezebb a harc, mint a koronavírus ellen. A szerző a TASR munkatársa Szívbe metszett határok SZOMBATHY PÁL F szak-Bácskában, ahol születtem, szigorúan őrzött határsáv volt E gyermekkoromban: hiába éltek unokatestvéreim néhány kilométernyire a túloldalon, az akkor jugoszláv Szabadkán, velük Magyarországon találkoztunk nyaranta. Amikor először jártam Csehszlovákiában, keleti szlovák tájakon, elmentünk Dobsinára megnézni, megvan-e még a régi családi lak. Megvolt a ház, a patakkal a kert végében, csak a közepén már ott áll egy emeletes lakótelepi panel. „Az evacuálás őrületesen folyik tovább. Reggel teherautóval katonákat küldenek a proscribáltnak lakására s estére már cókmókostúl utaznia kell. Mintha az intelligentiának üzentek volna hadat s egy kanál vízben akarnák megfojtani a magyarságot... A repatriálást ők így értik: a magyart kikergetik a lakásából, sőt házából is vagyona roncsával a bizonytalan idegenbe.” (Márai Sándor naplójából) 1990 nyara, Versailles: hátizsákos fiatalként fogtam egy kavicsot akkor, hogy felvéssem a palota falára annyi magyar felirat mellé: Nem, nem, soha! Húszéves voltam, Trianon 70 éves évfordulóján a rendszerváltáskor, boldogan a szabadságtól, kótyagosan a történelem újraírásától. Az én családomat is megroppantotta a 20. század, mint annyi társadalmi réteget, csoportot Közép-Európában. Gyermekkoromban sokat meséltek a nagyszüleim Trianon következményeiről, Nagy-Magyarország emlékeiről, családunk felvidéki életéről, a polgári kultúráról, a történelem töréseiről, földönfutóvá válásról, háborúról, kommunizmusról. Szerencsés vagyok: fütyülhettem az akkori hivatalos történelemtanításra, otthon kaptam egy másik világot és valóságot is, ami segített az eligazodásban. Mindez pedig engem az őket tönkretevő, polgárosodásukat berekesztő történelem megismerésére ösztönzött. És a józanságra: hogy nem felejtünk, nem ülünk fel hazug meséknek. Egyvalamire viszont nem tanítottak: gyűlöletre, sérelmi életre, folyamatos ressentiment-ra - sőt ezektől mindig is óvtak; helyettük a derűt ajánlották, a szorgalmat, hogy tehetséggel és főleg sok munkával megint fel lehet állni a padlóról, miközben megőriz az ember múltat, származást, régi erényeket azokból az életformákból. , ,M intha a boldog visszaemlékezés álomképeinél lelkem gyorsan, pihenés nélkül repülné át a borús, viharos éveket, szinte úgy tűnik fel nekem, mintha hontalanságom, aztán ide-oda történt vándorlásom egy beteges, lázas éjszaka víziója, lidércnyomása lett volna csupán, s ma is ott élnék az örökzöld fenyvesek alatt, az én régi Langenberg alatti kis tanyámon.” (Szombathy László, a dobsinai polgári iskola kitoloncolt igazgatója) Ezek dédnagyapám sorai a „600 éves Dobsina” című, 1920-as években megjelent kötetből. Református lelkész volt, tanár, a dobsinai polgári iskola igazgatója, a „Dobsina és Vidéke” című lap főszerkesztője. Az új hatalom érkezése után vezető magyar értelmiségiként hűségesküt kellett tenni az új csehszlovák államra, amit sokakkal együtt ő is megtagadott, ezért a kitoloncolás következett: mivel kilenc gyermeke volt - köztük későbbi főiskolai tanár nagyapám -, így két vagont is kapott családjának és ingóságainak a zsuppvonaton. Dédapámék odahagyták dobsinai házukat a patakparton, ott kényszerültek hagyni magyarságuk miatt a bulénerek ősi bányavárosát - ahol egyébként a magyarok mindig is jelentős kisebbségben voltak, ellentétben Rozsnyóval és Rimaszombattal -, otthagyták szeretett hegyeiket, Gömör és a Szepesség tájait. Trianon századik évfordulóján rájuk emlékezem, a családom múltjára, gyökereire: ez az én személyes Trianonom, történelmem, amilyenje a mai Magyarországon még mindig nagyon sok embernek és családnak van; amit megtanítok a gyermekeimnek is: ugyanis addig marad a miénk, amíg ismemi fogjuk. Az én Trianonom már régóta ez a konok érdeklődés a Felvidék iránt, a sok utazás, a tájak és városok, maradványok ösztönös szeretete; valami, ami ott van a történelmi génekben, ami elmélyült az élet során: elvégre nehezen tagadhatom meg ezeket a hatásokat, észrevétlenül élnek tovább bennem, rakódnak rám. Nem akar már az ember egzisztenciális kárpótlást, elképzelhetetlen lehetetlenségnek tűnik - erkölcsi megnyugvást azonban igen: a határok helyett valódi, határok nélküli életet, hogy a Trianonban elszakított magyarok nyelvüket, kultúrájukat őrző leszármazottai megkaphassák kisebbségben azokat ajogokat, azt az autonómiát, ami például Európában Dél-Tirolban kiharcoltatott. Ennyi kell, de ez nem alku tárgya: magyarként bármiféle hátrányok nélkül élni, létezni, boldogulni a mai Magyarországgal szomszédos új nemzetállamokban. viszály lett két orosz ügynök prágai vetélkedéséből Nemzetközi Kit orosz titkosszolga vitája úgy elfajult Prágában, hogy egyikük hamis információt adott a cseh szolgálatoknak. Csehország ezért tegnap kiutasította a prágai orosz nagykövetség két munkatársát. A kiutasítást Andrej Babis kormányfő jelentette be rendkívüli sajtótájékoztatón, a lépés azzal az értesüléssel függ össze, hogy márciusban egy orosz ügynök érkezett Prágába, hogy megöljön három cseh politikust. Az ügynök érkezéséről a cseh média számolt be. A sajtótájékoztatón elhangzott: ez az információ téves volt, és két prágai orosz titkos ügynök vetélkedésének eredménye. Az egyik azzal akarta lejáratni a kollégáját, hogy ezt a hamis információt juttatta el a cseh titkosszolgálatokhoz. Az információ kikerült a sajtóba, ami diplomáciai viszályhoz vezetett, és alaposan rontotta a csehorosz kapcsolatokat. „A Biztonsági Információs Szolgálattól kapott bizonyítékok alapján egyértelmű, hogy az egész ügy a prágai orosz nagykövetség munkatársai közt folyó belső harc következménye. Egyikük kitalált információt küldött a BIS-nek a cseh politikusok ellen tervezett támadásról” — jelentette ki Babis. Leszögezte: az ügy felesleges munkát adott a cseh titkosszolgálatoknak és tovább bonyolította a cseh-orosz kapcsolatokat. Az érintettek nevét és beosztását Babis nem hozta nyilvánosságra. Tomás Petricek külügyminiszter azt mondta: a cseh diplomácia megpróbálta diszkréten kezelni az ügyet és kezdettől fogva kommunikált az oroszokkal. „Diplomáciai megoldásra nem volt lehetőség, az orosz hozzáállás nem adott más lehetőséget, mint a kiutasitást, még úgy is, hogy válaszlépésekre számítunk” - fejtette ki a miniszter. Az ügyről elsőként április végén a Respekt politikai hetilap írt, a cikk szerint egy orosz diplomata márciusban ricin méreggel érkezett Prágába, hogy meggyilkoljon három prágai önkormányzati politikust. A cseh hatóságok a sajtóértesülést hivatalosan soha nem erősítették meg, de a három politikus rendőri védelmet kapott. Májusban az orosz nagykövetség is rendőri védelmet kért egyik diplomatájának, akit „hazug módon és megalapozatlanul” gyilkosságok előkészítésével gyanúsítanak, a cseh sajtó hajtóvadászatot folytat ellene, ezért fenyegetéseket kap. A cseh média szerint Ondíej Kólái prágai 6. kerületi polgármester, Zdenék Hnb prágai főpolgármester és Pavel Novotny, Reporyje városrész polgármestere volt a célpont. Kolár „bűne”, hogy elrendelte Ivan Konyev szovjet marsall szobrának eltávolítását egy prágai térről. Hnb arról döntött, hogy a 2015- ben meggyilkolt orosz ellenzéki politikusról, Borisz Nyemcovról nevezzék el azt a teret, ahol a prágai orosz nagykövetség áll, mígNovotnyt azért bírálja Moszkva, mert Reporyje központjában emlékművet állíttatott a második világháború idején a nácikkal együttműködő Orosz Felszabadító Hadsereg (ROA) katonáinak, akik a háború végén segítséget nyújtottak a prágai felkelőknek. Mindhárom eset tovább rontotta a feszült cseh-orosz viszonyt. (MTI) Megtartották az első előadásokat a színházak kinyitása után (Kotrha)
