Új Szó, 2020. május (73. évfolyam, 101-124. szám)
2020-05-23 / 118. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2020. MÁJUS 23. 32 idején. Nincs már sok hátra neki. Gyötrődik, mi mindent nem csinált meg, amit megcsinálhatott volna, vagy egyenesen meg kellett volna csinálnia. Temérdek lehetőség, amik egyszer csak megnyíltak előtte, és ő nem élt velük. Elmehetett volna távoli országba, és megpróbálhatta volna a szabad világban kiteljesíteni magát - valószínűleg rég nem élne, de legalább nem diktatúrában sorvadna öregen, hasonlóképpen, mint fiatalkorában. Lányok, akiknek nem hagyta, hogy szeressék És ott van az az író, aki tanítványra vágyott. így utólag anynyi mindent lehetne tőle kérdezni. Igaz, főleg kedveskedésből, hogy az öregnek jó legyen, de most már tisztában van vele, mennyi mindent tudott az öreg a szakmáról. Bár szakma igazából nincs, arra magától már rájött, „aki azt hiszi, hogy tudja a szakmát, az háromszorosan téved”, szokta mondani: „azt hiszi, hogy a szakmát el lehet sajátítani, pedig nem, azt hiszi, hogy van szakma, pedig nincs, azt hiszi, hogy ő van, pedig nincs.” De beszéltethetné az életéről. Egy kis részét megírta, a legfontosabb történéseket valószínűleg nem. Az a helyzet, sajnos, hogy mire igazán figyelni tudna az öregebb íróra, belőle lett öreg író, mire tanulhatna tőle bármit is, már nem lehet, és egyébként sem érdemes, mert amit megtanulna, nem lenne módja hasznosítani. Persze hiba lenne az egész felelősséget magára húzni. Hogy nem elég felkészülten lépett be abba a dolgozószobába. Az az öreg író is megerőltethette volna magát egy kicsit a találkozásukkor. Hiszen amúgy olyan jó dialógusai voltak szellemesek és mélyek Viszont a szövegeit elolvasta annak idején, és biztatást adott, és emzért a fiatalember, akiből idővel öregember lett, általában hálás volt - csak olyankor nem, amikor elégedetlen volt azzal, amivé lett. Zoltán Gábor Dolgozószoba E gyszer, gyerekkorában, bekukucskálhatott már egy író dolgozószobájába. Kis helyiség volt, úgynevezett félszoba, és a könyvespolcokon meg az íróasztalon kívül semmi egyéb nem állt benne. Egyik osztálytársának apja volt író, aki a látogatás idején épp nem tartózkodott otthon. A gyerek csak a küszöbről nézett be, de igazából átnézett a szobán, mert az ablakon át pont az ő lakásuk ablakára lehetett lámi. Vagyis azt látta, amit az író láthatott nap mint nap, hogyha felnézett a papírjáról - de ebbe akkor nem gondolt bele. Nyolc-kilenc évvel később - talán harmadikos vagy negyedikes gimnazista lehetett a fiatalember — ismét megnyílt előtte egy író szobája. De akkor már nem az író távollétében, a tudta nélkül, leskelődőként, hanem előre megbeszélt időpontban. A meghívást az tette lehetővé, hogy akkoriban egyszerre több pályakezdő tanárnő érkezett a gimnáziumba. Noha az ő osztályában egyikük sem tanított, ezek a lelkes fiatal nők kiszúrták őt, ahogy mindenki mást, aki az ádagnál érdeklődőbb volt, vagy valamiféle tehetség jelét mutatta. De nem!, most nem arról lesz szó, hogy a néhány évvel idősebb pedagógus elcsábítja a diákot. Történt olyan abban az évfolyamban is, ám ebben az elbeszélésben nem olyasféle csábításról lesz szó, talán megbocsátja az olvasó. A tanárnő egy író fiának volt a felesége. Megmutatta a fiatalember kéziratait az apósának, aki ismert és népszerű szerző volt, több műfajban alkotott, és ő nyomban elolvasta az egészet. Azt mondta a menyének, hogy egyetért: ez a srác tényleg író lesz. Ennél többet is tett, mert beajánlotta az egyik lap szerkesztőjének. Közlésre végül nem került sor, csak húsz év múlva, egy másik lapnál. Az író, első felfedezője nem élt már akkor. További évek múltán, amikor megjelentek hátrahagyott naplói, a bejegyzésekből egy mind keserűbb és bizonytalanabb férfi bontakozott ki. Miközben ismertsége és népszerűsége nagyjából megvolt, könyveit megjelentették, darabjait bemutatták, ő úgy érezte, napról napra kevesebben figyelnek rá és értik őt. •Ugyanakkor ő is egyre kevésbé értette a kortársait. Azt végképp nem értette, hogy a pályakezdő írók miért mind másokhoz mennek, miért olyan kollégáit keresik meg, akiket ő épp csak középszintűnek tartott, akiknek műveiben annyi fölösleges egyénieskedést, megbocsáthatadan manírt talált. Tanítványok utáni sóvárgása az eladósorban lévő lányéhoz volt hasonló, akit senki sem akar feleségül venni, aki minden bálban petrezselymet árul, miközben vetélytársnőit izgatott fiatalemberek döngik körül. Nincs abban semmi meglepő, hogy egy olyan férfias jelenség, mint ő, a lelke mélyén nő, érzékeny és gyönge nő. És meglehet, a hetvenes-nyolcvanas évek kívülálló írói, akiket a hatalom épp csak megtűrt, ám akik annyira vonzották a fiatal írókat, kevésbé áhítoztak tanítványokra, mint ő, és pontosan azért váltak igazán vonzóvá a tanulni vágyók számára, mert nehezebb volt megközelíteni őket, áttörni a védvonalaikon. Mert aki mesterkedni szereme, az biztosan nem lehet mester. A fiatalember, mikorra író lett belőle, legalábbis abban az értelemben, hogy lehozták írásait a lapok, és könyvei jelentek meg, már tudta, hogy az igazi mester elsősorban arról ismerszik fel, hogy nem mutogatja magát, hanem rejtőzködik. Óvja az idejét, mivel ha nincs módja alkotni, szenved. Megértette, hogy első felfedezőjének nagyobb szüksége volt tanítványra, mint neki mesterre. Igaz, a kesergő naplójegyzetek valamivel később íródtak, azok még nem a legkeservesebb évei voltak az idősödő írónak. Nagy bánata volt, hogy nem lett neki tanítványa. A gimnazista vajon miért nem lett az? A gimnazista, aki utóbb maga is író lett, sok éven át nem gondolt arra a látogatásra. Amikor maga is megöregedett, csak akkor próbálta felidézni. Homályosan emlékezett a házhoz vezető útra, a kertre. És arra, hogy odavezetik a dolgozószobához, amely megnyílik előtte. Az író felemelkedik, elindul feléje, kezet nyújt - csak ennyi biztos. Aki akkor fiatalember volt, az évei számát tekintve már idősebb, mint az öregebbik író volt annak KONYVSORSOK Görög—latin—magyar könyv az ágyban Mottó: „Tisztán éljen a Múzsa papja, ámde attól verseiben lehet parázna!” (Catullus: Szétkúrom farotok, s utána szoptok, Csehy Zoltán fordítása) 2019 novemberében az Irodalmi Szemle szerkesztősége az 1989-es események évfordulója kapcsán ankétot állított össze az elmúlt harminc év szlovákiai magyar irodalmáról. A felkért íróknak, költőknek, irodalomtudósoknak és szerkesztőknek arra a kérdésre kellett válaszolniuk, melyek az elmúlt harminc év legfontosabb, legjobb szlovákiai magyar verses-, próza-, valamint tanulmánykötetei, illetve melyik a legfontosabb, szlovákiai magyar kiadó által megjelentetett könyv. Harminckilenc szlovákiai magyar és magyarországi irodalmár válaszolt a kérdésre, és az egyik legtöbb szavazatot Csehy Zoltán Hárman az ágyban című, a Kalligram Kiadó által 2000-ben és 2010-ben is megjelentett verseskötete lett. Nem tudom, a szavazók menynyire tudatosították, hogy a Hárman az ágyban nem Csehy Zoltán saját verseit tartalmazza, hanem erotikus ógörög és latin nyelvű versek fordításait. Erre a tényre egyedül Kukorelly Endre reflektált, mondván: „Hogy fordítás-e vagy fordítás is, azt nem tudom megítélni.” Vajon ez a bizonytalanság csak abból fakadt, Kukorelly csupán arra utalt, hogy nem tud latinul és ógörögül, így nem tudja megítélni, hogy a Hárman az ágyban versei fordítások-e? Nem tudom. Mindenesetre fiira, mondhatnánk viccesen, hiszen 2000. június 23-án még nem bizonytalankodott, húsz HÁRMAN AZ AGYBAN évvel ezelőtt még tudta, hogy „versfordítások” találhatók a kötetben, az Élet és Irodalomban megjelent kritikája a könyvről legalábbis erről tanúskodik. A kiváló magyarországi költő jópofa misztifikációja mindenesetre egy nagyon fontos kérdésre irányítja a figyelmet, amellyel Csehy Zoltán tudatosan élt a könyvtárgy megkomponálásakor. A borító tetején, hagyományosan a szerzői név pozíciójában ugyanis a Csehy Zoltán szerepel, alatta a cím és az alcím: Hárman az ágyban. Görög és latin erotikus versek. Bizonyára mindenki olvasói tapasztalata, hogy a fordító neve elvétve kerül a könyvek címlapjára, sőt inkább szerényen, kisebb betűmérettel, kurziválva húzódik meg valahol. Csehy Zoltán neve azonban nem rejtőzik el a nagy klasszikusok nevének árnyékában. Nem játssza el azt, hogy ezeket a verseket magyar nyelven Anakreón, Platón, Catullus, Vergilius, Ovidius stb. írta. Épp ellenkezőleg: saját nevének szokatlan helyen való feltüntetésével arra utal, hogy ő ad magyar nyelvet az említett költőknek, az ő, Csehy Zoltán magyar hangja kelti életre a verseiket. De nemcsak a műfordítói név felhasználása forradalmi ebben a kötetben, hanem azok a műfordítói eljárások is, amelyeket Csehy hoszszú éveken át alakított ki. Legalább két olyan stratégia egymást erősítő hatásával kell számolnunk, amelyek egyenesen megdöbbentették a kortárs olvasót. Először is Csehy fordításai nem enyhítik, nem hamisítják meg az eredeti ógörög és latin versek trágárságait, mint nagyon sok műfordító elődjénél. Itt nem bot vagy lágyék, hanem fasz, pöcs, farok vagy fütykös a férfi nemiszerv, és nem mindzsó vagy öl, hanem pina és punci a női - hasonlóan az eredetihez. Másrészt pedig Csehy számára a műfordításnak akkor van értelme, ha élő, ha megszólítja a kortárs olvasót, ha bele tud szólni a kortárs irodalom folyamataiba, ha a vers — minden filológiai pontosság mellett — képes mai versként is funkcionálni. Ha a 2000-2500 évvel ezelőtti verseket saját világunk, identitásunk, fantazmagóriáink felől tudjuk olvasni. Nagy szó ez akkor, amikor a klasszikus szerzők gyakran olyan magyar nyelven jelennek meg, amely nehézkes, művi, amely inkább elidegeníti olvasóját, s amely nyomokban sem képes dialógusba kerülni a kortárs magyar irodalom műveivel és tendenciáival. Nézzünk akkor egy konkrét példát, miben különbözik Csehy fordítása egy „hagyományos”-tól, válasszunk hozzá egy Janus Pannonius-verset (lásd a verset a keretben). Hogy milyen jelentős hatást gyakoroltak a Hárman az ágyban fordításai a kortárs magyar irodalomra, azt jól mutatja, hogy Kukorelly Endre mellett olyan rajongói lettek a könyvnek, mint Esterházy Péter és Nádas Péter. E nyelv nagy teherbíró képességéről tanúskodik, hogy Csehy két évvel korábban saját verseskötetébe is becsempészett sorokat, sőt egész versszakokat Catullus-fordításaiból. Ez egyben arra is bizonyíték, hogy ez a nyelv a kortárs magyar költészet nyelveként is képes funkcionálni. Ráadásul nem csak irodalmárok számára készült, hiszen tudatosan olvasóbarát könyv - a Hárman az ágyban margóin ott sorjáznak a műfordító megjegyzései, magyarázatai, amelyek következtében érthetővé válnak és megelevenednek az ókori görög és római mitológia és költészet alakjai. Csehy Zoltán könyve magába gyűjtötte azokat a hatásokat, amelyeket a magyar irodalom erotikus-obszcén nyelve alakított ki, és egyúttal új szintre emelte. A Hárman az ágyban Csehy Zoltán költészetének egyik origójává vált, fontos csomóponttá az életmű hálózatában. Összeköti versesköteteit, az időben megelőző Csehy Zoltán alagyái, danái és elegy-belegy iramatait a későbbi Homokviharrá, kisugárzik műfordításaira (Sztratóntól Beccadellin és Pasolinin át a kortárs afroamerikai gay költőkig), és megteremti tudományos munkásságának, monográfiáinak, tanulmányainak kontextusát is, amelyek témája főként a szerelmi és a homoerotikus költészet. Minden bizonnyal ezzel a kötetével robbant be a magyar irodalomba, vált híressé, vívott ki figyelmet a maga számára a kortárs magyar irodalomban. Joggal. Németh Zoltán „Lúcia, gyakni akarsz. Jó, benne vagyok, de csak akkor, hogyha a hátulsód nem muzsikál ezalatt. Megfogadod? Nem elég! Adj, kérlek, zálogot is rá! Nos, mi az? így se kiván állni - kötélnek öcsim?" (Janus Pannonius: Továbbra is Lúciára, Csorba Győző fordítása) „Lúcia, baszni akarsz? Jól van, de csak egy kikötéssel, hogyha dugáskor nem fingod el épp magadat. Szentül Ígéred ugyan, de a zálog után hiszem el csak, s hogy rááll-e faszom, az kiderül, gyönyörűm..." (Janus Pannonius: Lúcia, Csehy Zoltán fordítása) A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3 I TÁRCA A SZALON BAM
