Új Szó, 2020. május (73. évfolyam, 101-124. szám)
2020-05-16 / 112. szám
118 SZALON 2020. MÁJUS 16. www.ujszo.com Polgár Anikó Kacsasorban # • Ölni előírásszerűén, rutinosan, az élet fenntartásának céljából. Ezeket a hápogó és vidámnak tűnő, sorsukra nem reflektáló lényeket minden délelőtt kitereljük, gyöngéden mutatva az utat a söprűvel, figyelmeztetve azt az egy-két kísérletezőt, individualistát, akikben felmerül, hogy eltérjenek a többiektől, letérjenek a kiszabott útról. A többség „kacsasorban”, kettesével, célirányosan totyog a füves térség felé, a tágasságba, a látszólagos szabadságba. Este ugyanez a mozgás, terelés, visszafelé. Őrizzük őket bezárva, mint egy lelakatolt élelmiszerraktárt. Egymáshoz bújnak, szorosan, másnap az egyre hangosodó, türelmetlen hápogásukra ébredünk. Vágynak ki a szabad levegőre, szabadulni a karanténból, napokra, órákra, percekre, amíg csak lehet. Hízásukat nem bízzuk a véletlenre: mikor már elég nagyok, eljön a tömés ideje. Zsákba kell csavarni a sáros szárnyú, erős madarat, hogy ne csapkodjon. Anyu kesztyűt húz, egyik kezével szétfeszíti a kacsa csőrét, a másikkal nyomja le a torkán a kukoricát. Anyásak a mozdulatai, határozottak, mint mikor a beteg gyerekbe erőltetik bele az orvosságot. A kacsa vékony nyakán látszódnak kívülről is a kukoricaszemek, a kesztyűs kéz lesimogatja, lehúzogatja őket, aztán jön a következő adag. Picit megpihenhet a kitátott csőr, pár másodperc szünet, mint a fogorvosnál, aztán megint tágra tátunk és feszítünk. A tömőben három-négy kacsa van egyszerre, a pihegő, a teli bendőjű ijedten ereszkedik le közéjük, a kéz leejti, s nyúl a másikért. Ezek a kiválasztottak, ezek az elítéltek. Már nem kezdenek öntudatlan, vidám hápogásba, torkig laktak az élettel, a teli has szorítja a torkot, elnyeli a hangokat. Hármat-négyet is le lehet majd vágni egyszerre, elférnek a fagyasztóban, szorosan egymáshoz tapasztva, jéghidegen, mereven, élettelenül. Beléjük fagyva a hang is. De előbb még jön a forróság. A kisasztal csupa vér, két levágott fejű, hízott kacsa már rajta, gőzölögnek. A többi a vödörben ázik leforrázva. A nedves tollat könnyen ki lehet tépkedni, csomókban jönnek, egymáshoz tapadva, sütik az ujjaimat. Anyu sokkal gyorsabb nálam, ő már be is fejezi a magáét, mire én még csak a felénél tartok. A hasán kezdem, először marékkai tépem, már látszik a szép, sárga bőr („csak a házi kacsáké ilyen”). A szárnyáról lenyiszáljuk a toliseprűt. A nagy tollak alatt apró pihék, ez már tovább tart, igaz, most már kihűlt és nem süt annyira. Aztán meg mintha pici, erősen tartó, fehér gombostűket csipegetnénk ki belőle az ujjhegyünkkel, ezt már csak egyenként lehet, idegesítő, pepecselő munka. Némelyiknek több ilyen áll ki a bőréből, „tokos ez a kacsa”, mondja ilyenkor anyu, később már én is kommentálom, eltanulom a beszédjét. Ha nagyjából kész vagyok, szólok anyunak, hogy vágja le a nagykéssel a lábát (ezt a kutya kapja) meg a nyaka véres végét. így már egész formás, akár a boltban is kitehetnék. Időnként lemossuk az asztalt, de majd jönnek rá az újabbak, azokról megint ráfolyik a véres lé. Amelyik nagyjából kész van, az megy bele a hideg, tiszta vízbe. Ez tart a legtovább, a lavórban „mosni”: tulajdonképpen nem mossuk, hanem csipegetjük a vízben, ami még a bőrében maradt, aztán a kezünkről mossuk le, ami ráragadt. Ilyenkor lehet sokat beszélgetni, anyu érdekeseket mesél. Eközben végig állunk, a kézzel eszkábált, viaszosvászonnal letakart asztal mellett, a ház mögött, az almafa alatt. Alánunk sártócsa meg a véres-piszkos toliakkal, belekkel, lábakkal, nyakakkal teli kisvödör, de egyre tisztul minden, egyre konyhaképesebb: egyre kevésbé látszik az élet, amely az állatban volt - nincs már szeme, csőre, lába, toll nélküli csonk a szárnya -, egyre könnyebben elképzelhető, hogy megsüthető lesz és megehető. Az asztalt lesöpörjük egy régebbi kacsa már megszáradt tollseprűjével. Amit én lemostam, azon anyu még mindig talál valamit, sokszor cseréljük a vizet, mert úsznak benne a kezünkről levált pihék. Kibelezni nem én fogom, csak nézem anyut, ahogy vágja gyakorlott mozdulatokkal. Néha előhozom, hogy szeretném kipróbálni, de nem hagyja. Tény, hogy ügyetlen vagyok, de szívós, én mindig jelentkezem, ha kint kell segíteni, s még én szoktam rábeszélni anyut, hogy vágjunk le még kettőt. Én tartom a lábát meg szárnyait, míg anyu elnyisszantja a nyakát (ha igen nagy, akkor apu is segít), közben odatartom a tálat, hogy belecsorgassuk a vért. Sötétvörös, meleg, habzik. Óvatosan viszem be, lerakom a konyhapultra. Anyu soha nem eszik vért. Mindent gondosan kiáztat, besóz, ahogy a zsidó nagymamájától tanulta, meg az otthonról hozott konyhai beidegződéseket még tartó, de már kikeresztelkedett, református anyjától. Fél órát a vízben, egy órát a sóban, kioldani a húsból minden vérrögöt. De apunak mindig megsüti, hagymás zsíron, úgy már nem hasonlít a vérre, barna színe van, gusztusos és jó illatú, olyan, mint a máj, csak kicsit puhább. Kiskoromban én is ettem belőle, amíg meg nem tudtam, mi az. „Ne egyetek semmiféle utálatosat.” Együnk inkább gazellát, antilopot és kőszáli zergét. Van olyan hús, amelyhez hozzáérni sem szabad. Mindig háromszor öblítünk, a májat átsütjük alaposan. A szív csúcsát le kell vágni. Szerencsére apu sem szereti a tejfölös csirkét, nem kell keverni a tejet és a húst. Megörököltem a szabadságot és a tiltást, a kacsavért és a flódnit. Libazsír helyett olajat. Macesz helyett sok mesterséges aromát. A valamikori szabály, átcsorgatva több generáción, ezt-azt magával hoz, ezt-azt elveszít. Ha társaságban vizet iszom, elfordulok, senki ne lássa. A tojást mindig külön ütöm le, s alaposan megnézem, nincs-e benne vérpötty. Ha kemény tojást főzök, ügyelek rá, hogy páradan számút tegyek az edénybe. A lisztet mindig jól átszitálom, hátha valami belemászott. Nincs kóser tűzhelyem és kóser edényem, az indukciós főzőlapunk, melyet mindig fényesre sikálok, nem is kóserolható. Konyhámban, a besózott és állni hagyott húsban mégis ott vannak az emlékezés öntudadan mélyrétegei. A húsból kivonódik a vér, tisztul, sterillé lesz, a múltról való tudásunk pedig így lesz élettelen és tárgyszerű. Folyamatosan a múlt darabjait emésztjük, újra belénk ivódik, érrendszerünk széthordja mindenfelé. KONYVSORSOK Kézenfekvő elméletek — négerek, németek... A Bűn és bűnhődést gimnazistakoromban olvastam, s majdnem csak annyira emlékeztem, hogy nagyon izgalmas és igazán magával ragadó regény, felemelő élmény. Na meg a kiindulópontra: Raszkolnyikov, a diák megöl egy uzsorás öregaszszonyt a pénzéért, aztán gyötrődik. Most, hogy másodszor is elolvastam, sőt rögtön kétszer egymás után, ezúttal már könyvolvasón (Görög Imre és G. Beke Margit fordítása; letölthető a MEK-en is), alaposan módosult a véleményem. Dosztojevszkij műve vitathatadanul magával ragadó, igazi mestermunka, ám nem felemelő, hanem határozottan nyomasztó hatású: nagyjából annyit szorongtam, mintha én emeltem volna baltát az öregasszonyra és húgára, mintha az én zoknim lett volna véres ezektől a gyilkosságoktól, mintha nekem kellene ezzel a tudattal élnem... De hát nem lehet ezzel a tudattal normálisan élni, erről szól a regény. Hamletról tartja úgy a közvélekedés, hogy amikor gondolkodik, habozik bármit tenni, amikor pedig cselekszik, meggondoladanul teszi (lásd: látadanban leszúrja kedvese apját, a „patkány” Poloniust). Rogyion Raszkolnyikov ezzel szemben nem pusztán gondolkodó gyilkos, hanem még egy elmélete is van, mely szerint a nagy, nemes, magasztos célok megvalósítása elől elhárítható az akadály: Napóleon százezreket gyilkolt halomra, mégsem kárhoztatható, mert a gyilkolás nem cél volt, hanem eszköz. Márpedig akkor egy kiájlhatatlan, zsarnok, zsugori öregasszony, egy „féreg” eltaposása szintén nem bűn, és nem övezi erkölcsi aggály vagy lelkiismereti kétely, hiszen megölése és kirablása csak a későbbi dicsőséghez szükséges kezdőtőkét alapozza meg. Ez az elmélet persze és hál’ istennek oly gyenge lábakon áll, hogy foglalkozni sem volna vele érdemes - hacsak nem jut eszünkbe, hogy a 20. század sok borzalmát hasonló elméletek váltották ki. Ami szóra érdemes: Raszkolnyikov ettől eltekintve (na most ugye kérdés: lehet-e ettől eltekinteni?) együttérző, józan, igazságos személyiség - s még nagyon sok jó tulajdonsága van, például kevéske pénzéből támogatja egy szegény, tüdőbeteg diáktársát, gondoskodik annak öreg, rokkant apjáról, akit utóbb saját pénzén juttat kórházba, majd temettet el, két kisgyereket ment ki egy égő lakásból, s így tovább, mindezt egyébként büntetése kiszabásakor figyelembe is veszi a bíróság. Vagyis rokonszenvezhetünk vele. Ezzel szemben a húga kezét megkérő, együgyű, hamis, sőt aljas Luzsin annyira korlátolt, hogy még az elmélete (merthogy neki is van egy elmélete) is önző és alpári: azért akar szegény sorból kiemelt feleséget magának, hogy az aztán élete végéig hálás legyen neki. Luzsinnal nem lehet rokonszenvezni, minél többet tudunk róla, annál kevésbé. Ami az első olvasáskor nagyon elkerülte a figyelmem, az a nők szerepe a regényben, különösen Szonyáé, most látom csak, hogy vele kezdődik s vele ér véget a regény, s erre a szükségből lett prostituáltra hárul a szerep, hogy gyilkos diákunk társa és sorstársa legyen. (S megint Raszkolnyikov jó szeme kellett hozzá, hogy felfigyeljen erre az ártadan, hivatása dacára tisztességes teremtésre.) És még valami, amit az újraolvasás során figyeltem meg: a pétervári németek ócsárlása és kifigurázása. Ahányszor szóba kerülnek, az anynyi megbélyegzés. A német mint foglalkozás, a prostitúció után: „Csupa kislakásból állt az épület, és lakói között mindenféle foglalkozású akadt: szabó, lakatos, szakácsné, örömlányok, németek, kishivatalnokok.” A német mint néger, a német mint elrettentő hasonlat: „s bizonyosan tudom, hogy a húgom inkább elmenne négerek közé egy ültetvényeshez, vagy Lettországba béresnek egy balti némethez, mintsem hogy bemocskolja magát lelkileg és erkölcsileg, olyan emberhez kösse az életét mindörökre, akit nem becsül...” A német mint harmadik jellemző: „Rendkívül ostoba és rosszindulatú német nő volt.” A közvélemény azzal kapcsolatban, hogy egy férfi a vonaton megver egy német nőt: „meg kell jegyeznem, hogy ilyen tenyérviszkettető »német nők« akadnak néha, és azt hiszem, nincs olyan haladó szellemű ember, aki feltétlenül jótállhat magáért.” És még idézőjelbe is teszi: „német nők”. Külön kategória. A német nő mint szemtanú: „A feljelentő egy másik, szintén rossz hírű német nő volt, és nem valami szavahihető.” A lakását bérbeadó német nőről: „Még azt hiszi a buta németje, hogy ő itt a háziasszony...” A németkérdés mint kérdés: „Mondja, Rogyion Romanovics, magának még nem tűnt fel, hogy ez a sok idegen, kivált a sok német, aki itt szaladgál Pétervárott, isten tudja, honnan jöttek... mind butább, mint mi?” Nem gyűjtöttem ki mindent, bár a könyvolvasóban szépen alkalmazhatók a könyvjelzők. Mindenesetre ha egy német megszólal a Bűn és bűnhödéhen, azonnal feltűnik az akcentusa, a mondatfüzése meg közröhej. (A főbérlő azt akarja mondani, hogy az apja akkora úr volt, hogy zsebre dugott kézzel járkált, ehelyett azt mondja, hogy az apja „kézzel a zsebekben járkált”.) Kérdés: honnan a szentpéterváriaknak ez a németekkel szembeni ellenszenve? (A regény 1866-ban íródott.) Vagy talán ez is hozzátartozik a hiteles környezetábrázoláshoz? Az elképesztően nyomom állapotok közepette jólesik a kisebbség lenézése? Nem tudom, mert a regényből ez nem derül ki, másutt meg nem néztem utána. De vajon hogyan olvassa ezt a Dosztojevszkij-művet egy német? Mármint a német fordítását. És: milyen érzés lehet németként ilyeneket fordítani? Most mint kisebbségi, elragadtathatnám magam, hogy van erről az egész ostoba németezésről egy elméletem. De nincs, hál’ isten. Csanda Gábor A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3 TÁRCA A SZALONBAN
