Új Szó, 2020. május (73. évfolyam, 101-124. szám)
2020-05-09 / 106. szám
[14 SZALON ■ 2020. MÁJUS 9. www.ujszo.com Bartók Imre Dijaim első pillanattól kezdve dokumentálni szerettem volna irodalmi lecsúszásom stációit. Történetem álljon tanmeseként mindenki élőn: igenis mi magunk vagyunk a sorsunk kovácsai, és esedeges bukásunkén senkit sem okolhatunk, csak azt, aki a tükörből tekint vissza ránk. • Lejtmenetem - talán pontosabb, ha rögtön zuhanást mondok - rögtön egy erős gesztussal kezdődött. Miután nem kaptam meg egy hőn áhított irodalmi díjat, levelet intéztem a kuratóriumhoz, amelyben nemes egyszerűséggel agyhalott pedofilok gyülekezetének tituláltam őket, köztük nem mellesleg egykori Jótevőmet is. Utólag világos, hogy a kuratórium tagjai a maguk módján következetesen jártak el. Könyvem, amelyért a tízmillió forintos díjat reméltem elnyerni, nem felelt meg az objektív kritériumok alapján felállított, hármas követelményrendszerüknek, nevezetesen az elbeszélő beazonosíthatóságának, a linearitásnak és a nyelvi transzparenciának. Ehhez képest egy polifon, időbeliségét és témakezelését tekintve szerteágazó, nyelvileg szétforgácsolt és obskúrus romhalmazt tártam eléjük, dehogy tártam, egy ilyet lőttem rájuk a kiságyúmból, amitől érthető módon megriadtak. Jótevőm - becsületére legyen mondva, nevemet elhallgatva - egy interjúban kuratóriumi munkája kapcsán meg is említette, hogy „rémületesen sokat kell olvasnia”, pedig már „nagyon fáradtnak érzi magát ehhez az egész szarakodáshoz”, és „nem igazán érti, hogy mire való ez az egész”. Jótevőmet a levelem elküldése után pár nappal az utcán láttam támolyogni a felháborodástól félőrülten. Éppen citromos fagylaltot vásárolt magának, minthogy nyár volt; talán az utolsó nyár, gondoltam ekkor. Bárhogyan is, sértődött kommünikémre nem érkezett válasz, Jótevőm egy bizonyos szint fölött nyilván nem akart egy bizonyos szint alá süllyedni. Az is lehet, hogy egyszerűen összezavarodott? Hiszen jót akart tenni, és én éppen ettől a lehetőségtől fosztottam meg. Néha azzal hízelgek magamnak, hogy meglepetésében valóban elszánta magát az önvizsgálatra, és végül azért nem mondott semmit, mert elhallgattatta a szégyen. Igaz, ennek ellentmond a majdAz Jacques-Louis David: Télemakhosz és Eukharisz (Fotó: Wikipedia) hogynem azonnali és kíméletlen bosszúhadjárat, amelynek eredményeképpen példás gyorsasággal bezárultak előttem a folyóiratok szárnyas ajtói. Ha jobban meggondolom, mindkettő igaz lehet. Jótevőm szégyellte magát, mégis visszakézből jött a kicsinyes válaszcsapás. Szünetet tartok az emlékezésben. Belevágok az újabb autogén tréningbe. Nyugodt vagyok, pulzusom rendezett. Már nem vagyok csalódott. Aki csalódott, félreismeri önmagát, és nem vet számot azzal, hogy a saját tettei juttatták oda, ahol tart. Emiatt persze még nem kell egy életen keresztül játszani az ájtatos manót, soha szóvá nem tenni az igazságtalanságot, és némán tűrni a megaláztatást. Fiat iustitia pereat mundus! Néha bizony oda kell ütni a nagykalapáccsal. Különben is, verseny van. Éljen az irodalom! Jótevőm összedugja a fejét. Tépelődik. Mégiscsak válaszol, pontosabban választ fogalmaz, tovább fantáziái a bosszúról, „ha így folytatod, mindannyian megkeserülitek”, írja, gondolom, ilyesmiről álmodozik, de ezt azért mégsem küldi el, nem, ennyire nem feledkezhet meg magáról. Az Új Szó az egyetlen, ahol még megjelenhetek. A jelek szerint ez a tisztességes kis orgánum az egyetlen, ahová még nem ért el kiátkozásom híre, így hát ez lesz az a fórum, amelynek a hagyatékomat ajándékozom. Kiadatlan szövegeim több millió leütést tesznek ki, rövidprózák, töredékek, naplók, a levelezésem, regénykezdemények - sőt, tulajdonképpen két befejezett kisregény -, nagyjából ezer költemény, továbbá az Odüsszeia első négy, Télemakhoszról szóló énekének terjedelmes prózai átirata. A legfontosabbak ezek közül természetesen a naplók -bár, ha jobban meggondolom, az egész meddőhányóhegy felfogható egyetlen naplóként -, amelyekben kíméletlen őszinteséggel nézek szembe egyre sivárabb hétköznapjaimmal. . Hagyatékomban külön és a szívemnek kedves kategóriát képez kiterjedt levelezésem. Egyszer majd talán ihletetten szerkesztett, rózsaszín szalagocskával átkötött kötetbe rendezem őket: Kétszáz levél, amelynek senki sem örült. Ez lesz hitvallásom és testamentumom, egy lírai, összefüggéstelen vádbeszéd, amely a mindenkori címzetten túl a lehető legszélesebb társadalmi felületet igyekszik megszólítani. Kétségtelen, hogy ezek a levelek megírásuk, és különösen elküldésük pillanatában inkább szorongást keltettek bennem, de ma már erőt merítek belőlük. Praktikus szempontból persze kár volt bármit is írni Jótevőmnek, bizonyára megvoltak a maga problémái. Egy hang azonban azt súgja: Vae victisl És most jön a fordulat: azóta mégiscsak összejött egy díj. Jótevőm kijárta nekem. És ez még jobb is, mint az, ami annyi bosszúságot okozott, ezért ugyanis már ötvenmillió jár. Koszt-kvártély, mondhatnám, legalább végre van mit ennem. (Elég sovány vagyok.) Lassan, megfontoltan, meg is kezdem a töltekezést. Nem szabad elsietni, úgyhogy egyelőre kizárólag sűrített tejet fogyasztok. Tagjaim gömbölyödnek, nyúltagyam éledezik. Ismét emberi formám van. Elfogadtak hát, és én hálás vagyok. Megint bárhol publikálhatok. Természetesen tisztességes ember maradtam, és tartom magam korábbi ígéreteimhez. Nem fordítok hátat azoknak, akik egyszer már megbíztak bennem: nem hagylak cserben, hű olvasóm. KONYVSORSOK Fényesre suvikszolt égbolt C amus örökérvényű klasszikusa a „szent ember” küldetésére kérdez rá, méghozzá mindennapi, azaz világi helyzetben. Ha az egyén szintjén bukással végződik is e küldetés, hozzájárulása a végsőkig tartó nagy küzdelmekhez, voltaképp a szolidaritás és az áldozatkészség mindent meghatározó emberi programját követve, az igaz cselekvés révén a béke záloga lesz. A pestis a második világháború utáni francia irodalom nagy sikert arató regénye lett, először 1947-ben jelent meg. Az északnyugat-algériai városban, Oránban felbukkanó kórság döbbenetes erejű pusztítása és az ellene való többfrontos küzdelem olvasható szó szerint, a járvánnyal szembeni harc embert próbáló krónikájaként, amelyben a nagyközösség néhány tagjának sorsát végigkövetve megtudjuk, milyen testi-lelki kínokkal kell szembenézniük azoknak, akiket hermetikusan elzárnak a világtól. Olvasható ugyanakkor áttételesen, eszerint a pestis nem valamifajta ritka, kivételes, külső entitásként van jelen a közösség és az egyén életében, hanem olyasvalamiként, ami alapvetően és mindig is az élet része volt - a társadalom, a rendszer, a szemlélet, az ideológiák meghatározója, amennyiben ezek mindegyike át van fertőzve a másikért való kiállás, az empátia, a szolidaritás hiányából fakadó, a nemtörődömséget és az önigazolást céllá növesztő viselkedésmintákkal. És olvasható allegorikusán is, a (világháború okozta szenvedések, a száműzetés és a kivettetés történeteként, az embertelen háborús eszmék közösségeken végigsöprő, azokat nem kímélő pusztításának elbeszéléseként. Már a regény Defoe-tól vett mottója („Egyfajta rabságot másfajta rabsággal ábrázolni éppoly észszerű, mint létező dolgot nem létezővel”) is ezt pedzegeti, Camus pedig a következőket mondta a műről: ,A pestis, amely szándékom szerint több szinten értelmezendő (...) nyilvánvalóan az európai ellenállási mozgalomról is szól a nácizmus ellen. Ennek bizonyítéka, hogy anélkül, hogy név szerint is szerepelne, mindenki ráismert az ellenségre, Európa összes országában. (...) A pestissel azt a légkört szeretném érzékeltetni, amely mindannyiunkra nehezedett, s a veszélynek és száműzetésnek atmoszféráját, melyben mindannyian éltünk. Ugyanakkor ezt az érzést az egész létre kívánom vonatkoztatni.” De kik is azok a „szent emberek”, akiknek a sorsa meghatározza a többiek életútját is Órán városában? Mindenekelőtt Rieux doktor, akiről a végén kiderül, hogy a krónika lejegyzője, noha ő saját maga szerepével szemben ugyanúgy megtartja a távolságot, mint az elbeszéltekkel. Aztán barátja, Tarrou, akinek létszemléletét az igazságszolgáltatás közönyös, sokszor manipulativ működésének természete határozza meg (negatívan), így az a kívülálló válik belőle, aki a „szentséget” az emberi életért, értékekért, a szolidaritásért való ádáz küzdelemben látja. Amikor Tarrou fiatalkori emlékeit megidézve egy halálra ítélt figurával vállal érzelmi közösséget, rögtön át is köthetjük a dolgot Camus másik klasszikusához, a Közönyhöz (új fordításban: Az idegen): a bűnbakká megtett protagonista fölszámolhatadan módon idegenné lesz az őt körülvevő abszurd társadalomban. Tarrou tulajdonképpen Rieux doktor (vagy az író) szócsöve. A két felnőtt veszélyhelyzetbeli barátsága a többiek sorsának bemutatásában is példaértékű, hiszen azt jelzi, hogy a mégoly felforgató és bénító körülmények között is fölerősödnek a kapcsolódások így tehát a vesztegzárban töltött hosszas száműzetés kimondva is az emberi gyöngédség krónikájává avanzsál, komoly humanista projektté, amely a nagy szavaktól sem riad vissza: a pestiseseket ért igazságtalanságok és szenvedések története „egyszerűen elmondja, amit efféle sorscsapások közt tanul meg az ember: hogy az ember inkább csodálatra, semmint megvetésre méltó”. Ez pedig még akkor is érvényes, ha a pestis Tarrou, majd végül az öreg asztmás fölfogásában vezérmetafora lesz az életre, és folytonos készenlétet követel meg az embertől. Az öreg asztmás ekképp összegez: „Azt mondják az emberek »Ilyen a pestis, pestisben éltünk« Még jó, hogy nem kérnek ktüntetést érte. De mit jelent az, hogy pestis? Az az élet, és kész.” Ki így, k úgy harcol a veszedelem ellen. Grand, a helyi kishivatalnok írói karriert dédelget, és mindvégig a tökéletes kezdőmondatot csiszolja készülő regénye számára. Ahogy végigkísérjük e mondat alakulását, fejlődését, úgy kapunk képet a Camus-próza belső logikájáról is: Vargyas Zoltán új fordítása érzékelhetően nagy hangsúlyt helyezett a regényben külön témává is tett írás dinamikájára, a mondatok lüktetésére. Ugyanakkor Gyergyai Albert korábbi átültetése immár a magyar irodalom részévé vált: Esterházy Péter több művébe is becsempészett ebből a fordításból két, egymáshoz közel lévő passzust, összedolgozva őket. A szív segédigéiben például így: „A verandán nem találtunk már senkit, kemény éjszaka borult félénk, a szélseperte és szélcsiszolta égbolton tiszta csillagok ragyogtak, s egy viliódzó távoli fény pillanatonként tovatűnő hamut kevert belé, a szellő fűszer és kő szagát hozta néhány utcával arrébb, mintha egy autó siklott volna hosszan a nedves úttesten, elsuhant, és nyomában távolból jövő zavaros kiáltások törték meg a csendet. Aztán teljes súlyával viszszahullt ránk a csönd, mely égbolt^ és csillag.” A pestisben mindez a következőképp hangzik, Gyergyai fordításában: „A szélseperte és szélcsiszolta égbolton tiszta csillagok ragyogtak, s a világítótorony távoli fénye pillanatonként tovatűnő hamut kevert belé. A szellő fűszer és kő szagát hozta. (...) Néhány utcával odább mintha egy autó siklott volna hosszan a nedves úttesten. Elsuhant, és nyomában távolból jövő zavaros kiáltások törték meg ismét a csendet. Aztán teljes súlyával visszahullott a két férfira a csend, mely égbolt volt meg csillag.” Vargyas új átültetésében pedig: ,A tisztára söpört, fényesre suvikszolt égen ragyogtak a csillagok, csak a világítótorony hintett rájuk a távolból egy-egy marék hamut. A könnyű szél fűszer és kő illatát hozta. (...) Néhány utcával arrébb mintha egy autó csúszkált volna a nedves úttesten. Aztán továbbment, s most már csak nagyon távolról hallatszott valami kiáltozás. Majd megint semmi, s a két férfira teljes súlyával borult rá a csillagos ég csendje.” Ahogy Esterházy „kölcsönvette” Camustől a „szélseperte és szécsiszolta”, avagy a „tisztára söpört, fényesre suvikszolt” égboltot, jelezte: a próza nyelvi ereje világot teremt. A jelenlegi járvány hatására Franciaországban az eladási listák élére került A pestis. Camus a létezés elemi dilemmáit feszegető remekműve azonban a pandémiától eltekintve is aktuális. L. Varga Péter A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
