Új Szó, 2020. április (73. évfolyam, 77-100. szám)
2020-04-25 / 96. szám
ÍÍ8 SZALON ■ 2020. ÁPRILIS 25. www.ujszo.com Zoltán Gábor A tanár és az építész építész az egyetem után egy nagy, állami tervezőirodába került. Minél több ház emelkedett ki a földből a rajzai nyomán, annál jobban idegenkedett az államszocializmus időszakának formavilágától. Nemcsak az épületektől, hanem a beléjük kerülő bútoroktól is. Utálattal és egyre ingerültebben nézte a gyárcsarnokokat és a panelházakat, a középületeket, amelyek, gondolta ő, ugyanúgy állhatnának egy másik országban, mert éppen arra valók, eltüntetni mindent, ami egyedi volt és különleges az adott helyen, elvenni a tájak lelkét, megfosztani az embereket a múltjuktól. Ö szembement ezzel a tendenciával, és az adott keretek között igyekezett kapcsolatot teremteni a hagypmányokkal. Próbálkozásai figyelmet keltettek, neve kezdett ismertté válni a szakmán belül és kívül. Attól, hogy figyeltek rá, még elégededenebb lett az állami megrendelések által kiszabott keretekkel. Viszont a rendszer fokozatosan lazult, és lehetségessé vált, hogy az ügyvédekhez hasonlóan az építészek is munkaközösséget alapítsanak Két kollégájával együtt kilépett a munkahelyéről, és létrehozták saját tervezőirodájukat. Persze nem számíthattak olyan nagy megrendelésekre, mint amiken addig dolgoztak Magánszemélyek, akik elégededenek voltak az egyre leromlottabb városi környezettel, és kertes családi házba szerettek volna költözni a családjukkal, ugyanakkor pénznek sem voltak szűkében - ők voltak a potenciális megbízóik Találtak egy műtermet, nem messze a budai vártól, a Duna közveden közelében. Az építésznek fontos volt, hogy olyan helyen dolgozhat, amely kapcsolódik a természethez és a történelemhez. A társai nem sokkal voltak fiatalabbak nála, de már évek óta a hatása alatt álltak A vezetőjüknek tekintették Ám ez nem azt jelentette, hogy rájuk hagyta volna az alantasabb munkákat; ellenkezőleg. Kivette a részét a műterem rendbehozatalával, berendezésével járó munkákból. Amikor már beköltöztek, és jöttek az első megbízatások, rendszerint ő érkezett leghamarabb. Kinyitotta az utcára nyíló kaput, mint egy régi mesterember. Bent elhúzta a függönyöket. De nem telepedett le az asztalához, hanem feltakarította a padlót. Aztán kiment, és a járdáról is leseperte a port, piszkot a műterem előtti szakaszon. Téli napokon a hótól tisztította meg a járdát. Azokban az időkben hidegebb telek jártak, és több hó esett. A tanár egyszer megállt a feltakarított sáv mellett, és nézte az építészt. Egyenes tartású, jól öltözött férfi volt, fényes bőrcipőben. Idősebb az építésznél, de még a férfikor teljében. Mielőtt azt mondta volna, jó reggelt, köszönetét mondott a járda letakarításáért. Közel s távol mindenütt csak hó és latyak, az egyeden megtisztított felületen álltak. Mi mást mondhatott volna az építész, mint hogy amit csinál, az természetes, és hogy elfojthatadan belső szükségletből fakad. A tanár nem sietett tovább, noha percpontosan járt be a munkahelyére, és arról kezdett beszélni, hogy sajnálatos módon egyre kevesebb és kevesebb emberben dolgoznak már ilyen belső szükségletek, azért is néz ki úgy az ország, ahogy kinéz. Régen, magyarázta az építész, ha volt valakinek egy városi bérháza, ügyelt rá, hogy a házmester vagy a viceházmester rendszeresen tisztítsa a ház előtti járdaszakaszt, naponta legalább, de ha kellett, gyakrabban. Az iparosok a műhelyük előtti részt gondozták. Ha volt inasuk, azzal söpörtették, nyáron föl is mosatták, a nyári melegben locsoltatták. Ezért hívták a szakmai hierarchia legalján álló inast vizesnyolcasnak, tette hozzá a tanár: nyolcas alakban hintették a vizet a járdára. Nem is szólva a falusi portákról, folytatta az építész. Mindegyik gazda ügyelt rá, hogy a portája előtt az út föl legyen söpörve. A tanár sokáig az egyik legjobb fővárosi gimnáziumban dolgozott. Sokat követelt a diákjaitól, de lelkesíteni is tudta őket. Azok, akik jó jegyeket kaptak tőle, úgy érezhették, hogy általa be lettek fogadva egy rendbe, a magyar értelmiség rendjébe. A tanár választékos modora, enyhén régies szóhasználata, komoly és örökké fölényes tekintete érzékeltette, hogy értelmiséginek lenni nem kizárólag karrierkérdés, hanem hivatás. Távol állt tőle, hogy uszítson a fennálló rend ellen - saját státuszát és a diákok biztonságát egyaránt óvta -, ő a rendszer keretei között munkálkodott azon, hogy nemzedékről nemzedékre átörökítődjenek a nemzeti és az örök emberi értékek. Az, hogy minden osztályában lettek diákok, akiknek kivívta tiszteletét, és akik felelősségteljes értelmiségiként mentek aztán egyetemre, nem maradt észrevéden a proletárinternacionalista világrend őrei előtt sem. Odafigyeltek rá és a tanítványaira. Beszerveztek néhányat a legközvedenebb kollégái és barátai közül, akik rendszeresen jelentettek róla. De a tanár többéves megfigyelése során nem keletkezett olyan adat, ami drasztikus fellépést tett volna szükségessé. Másrészt hatása a felnövekvő nemzedékekre a rendszer szempontjából mindenképpen károsnak volt mondható. A hajdani diákjaiból lett fiatal értelmiségiek egy részéből szintén tanár lett, mások az egyetemeken maradtak, és ott kezdtek tanítani, fontos kutatóintézetekben kaptak állást. Kiderült, hogy számon tartották egymást akkor is, ha más-más évfolyamokban jártak abba a bizonyos gimnáziumba. Az lett a megoldás, hogy ajánlottak neki egy új állást. Egy múzeum igazgatója lehetett. Olyan múzeumé, amelyet nem látogatnak tömegek, ám amelyben hatalmas a feldolgozásra váró anyag, ahol komoly kutatásra van lehetőség. Ő sohasem ment fejjel a falnak, ebben az esetben sem ragaszkodott a katedrájához. Elvállalta a megbízatást, és végezte a munkáját a legjobb tudása szerint. A múzeum az építészek újonnan nyitott irodájának közveden közelében állt. A tanár látta, amint használatba veszik és rendbe teszik a lerobbant helyiséget. Látta a kifényesített ablakot, a csillogó kilincset és a makuládan járdát. A tanár mindenkit, akivel találkozott, felmért. Mire képes, mire lehet számítani vele kapcsolatban. Mert bár a realitások talaján maradva belőle sohasem válhatott politikus, egy kormány vezetője vagy pláne miniszterelnök, ő mindenkiben a nemzetért tenni tudó és akaró felelős embereket kereste. Ha egy diákjában ilyesféle potenciált látott, odafigyelt rá, és igyekezett felerősíteni benne a meglévő ambíciót. Látva az építészt, amint a járdát takarítja, azt mondta: ennek az embernek fontos szerepet adnék az ország építésében. És aztán a tanárnak megadatott, hogy csakugyan miniszterelnök legyen. Ekkor történt, hogy felhívta az építészt, és felkérte egy munkára. Az építész először nem akarta vállalni. Olyan munkáról volt ugyanis szó, amit egyik pályatársa egy pályázat nyerteseként kapott meg. Igaz, hogy az elkészült terveket nem fogadta osztadan lelkesedés, és hogy ő, az építész sem tartotta jónak őket, de az mégse lenne helyes, mondta, ha elvenné a kollégája munkáját. Nem ő veszi el, mondta a tanár. Ha úgy tetszik, én veszem el, mint miniszterelnök, mert a nemzet érdeke azt diktálja, hogy elvegyem. Téged pedig, ugyancsak a nemzet érdekében, arra kérlek, hogy vállald el a munkát. Emlékeztette évekkel korábbi találkozásukra. Akkor az építész igent mondott. KONYVSORSOK Versen túli versek az Új írásra emlékszem homályosan, és egyebek mellett Tandori Dezső-versekre is, ha az emlékezetem nem csal, akkor éppen madaras korszakának darabjait olvashattam. Azt nem mondhatom, hogy alapjaiban rendítette meg mindazt, amit a versről tudtam akkoriban, hiszen anyu könyvtárából már ismertem a Mai német líra című kötetet a Versbarátok Köre-sorozatból, és Helmut Heissenbüttel, Franz Mon, Peter Härtling után már fel voltam készítve a lehetőségekre, de élénken emlékszem, hogy amikor pár évvel később — már pozsonyi egyetemistaként - a JAIK könyvtárában rátaláltam Tandori Egy talált tárgy megtisztítása - Tandori sok más kötetéhez hasonlóan - fent van a neten, a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán. Amikor néhány évnyi huzavona után 1973-ban megjelent az Egy talált tárgy megtisztítása, általános megdöbbenést okozott. Bedecs László Tandori Dezső költészetéről írt monográfiájában szép példákat hoz erre. Vas István például egyenesen. így kiált fel: „Hát szabad ezt? Lehet ezt? Sok, ami sok, sőt: mindennek van határa.” Való igaz, hogy a kötet versei radikális formában vetik fel azt a kérdést, mi a vers. Vagy más nézőpontból: olyan mértékben tágította a vers lehe-Olyan mértékben tágította a vers lehetőségeit, w amire a kortársak legnagyobb része nem volt felkészülve. Mottó: Hány óra?” Mikor?” (Tandori Dezső: Az estély) T alán még ma sem tartható természetesnek, megszokottnak vagy általánosnak, hogy egy tizenhét éves gimnazista Tandori Dezső verseit olvasgassa, elképzelhetjük tehát, mennyire szokadan volt mindez egy szlovákiai magyar fiútól a kommunista Csehszlovákiában. Hogy mégis így történt, azt Urbán György gimnáziumi tanáromnak köszönhetem, aki kivételes műveltsége okán is rendszeresen járatott kortárs magyarországi és nyugati magyar irodalmi lapokat az 1980- as években, és egy idő után ezeket kölcsönadta, hazaadta nekem, sőt néha a véleményemet is kikérte. Nem tudom, mivel adtam okot erre a nagyvonalú magatartásra, meglehetősen szódán és gátlásos fiú voltam, talán csak rám vetítette azt a viszonyt, amelyet nálamnál nyitottabb és tehetségesebb zselízi gimnazista elődeimmel, N. Tóth Anikóval és Buchlovics Péterrel kialakított. Az antológiaszerűen öszszeválogatott Új Látóhatárra, illetve megtisztítása című verseskötetére, a padlón ömlesztve tárolt könyvkupacból kiemelve, megdobbant a szívem. Azóta is megdobban, ha a mai napig levakarhatadanul, megtisztíthatadanul olajfoltos, véletlenszerűen talált könyvet a kezembe veszem, vagy ha a képernyőn olvasom, hiszen az Egy talált tárgy tőségeit, amire a kortársak legnagyobb része nem volt felkészülve, sem elméleti, sem poétikai téren. Tandori versei ugyanis kreatív és váradan eljárásokat használnak fel, folyamatosan inspirálva olvasójukat. Megkérdőjelezik a természetes nyelvhasználatot, pontosabban a nyelvhasználat természetességét. Szétszedik, majd pedig költészetként tálalják a szavak hétköznapi jelentéseit. Olyan, mára már legendássá váló és szállóigeként is tovább élő művekről van szó, mint A damaszkuszi út, amely mindöszsze két sorból áll: „Most, mikor ugyanúgy, mint mindig, / legfőbb ideje, hogy.” Vagy a négysoros Horror című vers: „akkor inkább I el I gat-getek II Rémületemben”. Vagy a hatsoros Egy találkozás megbeszélése. „Ott leszek / hol nélkül, / te is, / mikor nélkül. // Kettőnk közül / majdnem szemközt ülök le.” Vagy a háromsoros Kavafisz-haiku: „Már fél három! / Milyen hamar / elmúlt egy év.” Nem beszélve A szonett című versről, amelyet szintén csak teljes terjedelmében van értelme közölni: a/b/b/a// a/b / (Ennél a sornál megakadt,) Ibi a // c/d/d//c/d/c / (aztán mégis folytatta és befejezte.)”. A vers lebontása, destrukciója (a formai lehetőségekre), a folyamatos utalás a megírás és a megértés nehézségeire, a nyelv problémáira, valamint a hagyomány többszintű felhasználása az egyik első posztmodern magyar költővé avatta Tandorit. Hasonlóan izgalmasak azok a művei, amelyek olyan mértékig tágították ki a vers lehetőségeit, hogy már a nyelv határain is túljutottak. Ilyen például a sokat elemzett Halottas urna két fiile e. e. cummings magángyűjteményéből, amely mindössze két zárójelből áll: „) / (”. Vagy a titokzatos A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz című vers, amelynek szövege: „Hc3”. A vers egyik lehetséges kulcsát a sakk felől kapjuk meg, a sakktábla c3-as mezőjén álló huszárra, azaz lóra, csikóra utalva, felidézve akár a világ- és vallástörténelem kozmikus méretű sakkjátszmáját, ill. annak névtelen (állatjhőseit. Hasonlóan krimiszerű izgalmakat kínál a Táj két figurával: „Hh6 / Hg4 / HfiS / Hh7 / c5 Hg5 / c6 He6 / c7 Hd8 / c8H”. Talán meglepő, de ez a sakkvers szerelmes versként is olvasható, mint azt Fogarassy Miklós ajánlja. Eszerint egy magányosan tébláboló huszárt látunk a vers elején, amely nemsokára észrevesz egy ellenséges gyalogot. Bár megtehetné, nem üti ki, hanem kiszolgáltatja magát neki. De a gyalog sem üt, hanem belép az utolsó mezőre, ahol átváltozhat - azonban nem vezérré változik, mint a gyalogok 99%-a, hanem: huszárrá. Vagyis a vers végén, sok megpróbáltatás és lemondás után egy párt alkothat az eredetileg két ellenséges bábu. Tandori versei kibillentenek bennünket komfortzónánkból. Költészete arra utal, hogy a nyelv sosem természetes, versei folyton szembesítenek a nyelv paradoxonaival, a vers üres helyeivel. Azóta az Egy talált tárgy megtisztítása a magyar irodalom legjelentősebb verseskötetei közé emelkedett (a cím „talált tárgya” utalás egy másik klasszikusra, József Attila Eszmélet című versére). Új korszakot nyitott és alapvetően változtatta meg a magyar költészet irányát. Németh Zoltán A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
