Új Szó, 2020. április (73. évfolyam, 77-100. szám)
2020-04-23 / 94. szám
www.ujszo.com I 2020. április 23 ISKOLA UTCA 113 Gondolataim egy képzeletbeli utazásvél, Kassáiéi Komárom felé Oktatás, tanulás járvány idején Ha a dolgok a maguk megszokott rendjében folytak volna, ma (április 18-én íródtak e sorok), nagyjából ebben az időpontban Kassáról Komárom felé tartanák. Vonaton ülve... Egy fiatal gimnazista lánnyal együtt. Kezünkben szorongatnánk egyegy oklevelet, a részvételért és a felkészítésért-járót, s ha a jó szerencse mellettünk van, egy harmadikat is, ami a díjazottnak jár, az országos negmérettetésen. Pedagógiai pályám szívügye a Szép Magyar Beszéd verseny. Öröm már az is, ha tiszteli a diák az anyanyelvét annyira ebben a világban, hogy megméretteti magát a „szép szó”, átadásában, de a legnagyobb sikerek is ehhez a versenyhez körnek. Evekkel ezelőtt egy aprócska lányra a zsűri elnöke Kassán ennyit mondott: „Pici lány, hatalmas hanggal”. És hozta az országos ELSŐT! Lajos (Szabó) Anasztázia... Sztázi ma fiatal feleség, aki az előadói tehetségét az üzleti életben is kamatoztatja. És jött a következő! Jonatán! Ugye emlékszel a szövegedre? Radnóti naplójának Tanítványaimmal: Szebellai Dániellel (balról) a Kazinczy-érem átvételekor Győrben, valamint Dóczé Bálint Jonatánnal az országos 1. díj átvételekor Kassán (Fotó: F. A. archívuma) részlete volt, s a cím: „Alázatosan jelentem, én magyar szakos tanár vagyok”, ...és ez rövidesen valóság lesz az életedben, Joni! Hiszen a tanári hivatást tanulod, a „magyar szakot taposod” az ELTE Bölcsészkarán. És Dani! Akivel még Győrbe a Kárpát- medencei döntőre is eljutottam, ahol Kazinczy-emlékérmet kaptál újságírókkal, bemondókkal egyetemben. Ma a Pozsonyi Filmművészeti Egyetem hallgatója vagy (külön öröm, hogy az osztályfőnököd is lehettem)! Büszke vagyok rátok, gyerekek! És talán ahhoz az úthoz, melyen most jártok, jómagam is hozzátettem valamicskét, a tehetségetek mellett. És büszke vagyok rád is, Lénárt Dóri, rád, akivel együtt zötykölődnék a vonaton ma, Kassáról hazajövet, eredménytől függetlenül! Hiszen a verseny kerületi fordulóját megnyerted... nagy reményeink voltak... És önző mód, örülök, hiszen ebben a tanévben jöttél a gimnáziumba, és a tanárod lehetek! De jó, hogy SOK van még előttünk! És még megmutathatod... Gyerekek! A kassai zötyögős hazaút helyett ma rátok emlékezem, akik még nagyon is tudjátok, hogy „az anyanyelv az egyetlen batyunk, botunk, fegyverünk” ( Kányádi Sándor). Akik ismeritek és érzitek Kosztolányi 10 legszebb magyar szavának erejét! És! De ez már akár mindannyiunknak szólhat: a legutóbbi felmérés szerint a legszebb magyar szavak: „szeretet, szerelem, élet, család, anyag, testvér, baráEbarátság”. Hangzásilag, de érzelmileg is! Ugye, hogy nincsenek véletlenek? Öröm volt ma rátok gondolni, gyerekek! Dr. Farkas Adrianna, a komáromi Selye János Gimnázium tanára Tisztelt tanárok, kedves diákok! A koronavírus-járvány nem várt helyzet elé állította az oktatásügyet is. Kérjük, írják/írjátok meg tapasztalatai(tok)at! Milyen módszereket alkalmaznak, milyen kihívásokkal kell szembenézni, hogyan megy az otthoni munka? Humoros, vicces történeteknek is nagyon örülnénk. Az írásokat és a fényképeket az iskolautca0ujszo.com vagy az ujszo0ujszo.com címre várjuk. Karanténban kreativitásból jelest érdemelnek Napjainkban, amikor az iskolák kapui zárva vannak diák ás tanár előtt egyaránt, mindenki próbálja a lehető legjobbat kihozni magából a távoktatás buktatói között. A kreativitás viszont ilyenkor sem hagyja el a jó tanárt, ás egy-egy remek feladat szárnyakat ad a diákoknak is. A pozsonyi Duna utcai gimnázium elsősei a világirodalmi reneszánsszal ismerkedve azt a feladatot kapták, hogy Boccaccio stílusában, közel hétszáz évvel a nagy európai pestisjárvány után, a koronavírus-járvány következtében viszont szintén karanténba kényszerülve, folytassák a Dekameront. Lássuk tehát a 21. századi Dekameron történetét elsőként egy pozsonyi diáklány tollából! 21. századi Dekameron a koronajárvány idején 1. nap 1. novella Egy Adelbert Figuera nevű férfiról, aki annyit csalt, lopott és gyilkolt élete során, mint kevesen, mégis istenként tisztelték, mert sok pénze volt. Kedves karanténtársaim, bizony nehéz időket élünk most, és eme lélekpróbáló időkben, én is megosztok veletek egy történetet egy férfiról, aki társadalmunk szégyene volt, mégis az egekig magasztalták. Élt egyszer Párizsban egy Adelbert Figuera nevű férfi. Ez a férfi négyéves korában megárvult. Egy házaspár fogadta örökbe nem sokkal az ötödik születésnapja előtt. Nem ment valami jól a soruk, azt meg kell hagyni. A város szélén éltek egy tizenkét emeletes panelházban, amelyről már málladozott a vakolat. A nevelőapja autószerelőként dolgozott, a nevelőanyja takarítónő volt. Igaz, nem bővelkedtek pénzben, de tisztességes emberek voltak. Adelbert azonban cseppet sem hasonlított rájuk. Undorodott a környéktől, ahol éltek, megvetett minden elvet, ami szerint a szülei nevelték őt, nem tisztelt sem embert, sem Istent. Éppen ezért élt olyan életet, amilyet. Mikor a szülei megelégelték nevelt fiuk züllött életmódját, választás elé állították. Vagy felhagy eddigi életvitelével, vagy többé nem látják szívesen otthonukban. Ekkor Adelbert ahelyett, hogy magába szállt volna, elhatározta, hogy ott fog borsot tömi a szülei orra alá, ahol csak tud, hogy minden szempontból a nevelőszülei életmódjának ellentétét fogja élni. Hozzácsapódott egy, a lakótelepükön lézengő tinédzser bandához, tanulás helyett szórakozni járt, annyi alkoholt ivott, hogy egy idő után már a lerészegedés is gondot okozott, és kétszer annyit kellett meginnia, mint a társainak ahhoz, hogy az ital a fejébe szálljon. Természetesen ezen bulik alkalmával nem állt meg az alkoholnál, sőt inkább előnyben részesítette a különféle tudatmódosító szereket. Ami a nőket illeti, mindennap más lányt csábított magához, de másnapra már a nevükre sem emlékezett. Ahogy teltek az évek, egyre jobban belemerült eme förtelmes világ sötét bugyraiba. Elkezdett szerencsejátékokat játszani, és minden problémája megoldását a különféle tudatmódosító szerektől remélte. Odáig fajult a dolog, hogy egyszer csak azon kapta magát, hogy egy sikátorból menekül a gyilkos fegyverrel a kezében, amellyel egy nála nem sokkal idősebb fiú életét oltotta ki. Most biztosan arra gondoltok, hogy hogyan tehetett szert Adelbert „uraság” az elején említett mérhetetlen vagyonára. Meg kell hagyni, Adelbert ügyes és talpraesett fickó volt, annak ellenére, hogy ritkán volt józan. Miután elhagyta nevelőszülei házát, sokáig egy barátja kocsmájában tengette mindennapjait. Ebbe a kocsmába gyakran tértek be a párizsi alvilág maffiafőnökei. Ilyenkor mindig kártyáztak a minőségi italuk mellett. És Adelbert bizony sokszor részese volt eme kártyapartiknak. Nagyon ügyesen keverte a lapokat, és meglepően jól játszott, így nem csoda, hogy sorra nyerte ajátszmákat. Ha viszontnem úgy alakult ajáték, ahogy ő szerette volna, hát bizony nem riadt vissza még a legmocskosabb csalásoktól sem, amelyet a kissé pityókás maffiózók nem vettek észre. így hát Adelbert sorra gombolta le róluk a vagyonukat. Pár év múlva a lecsúszott, szegény, gyógyszerfüggő Adelbert Figuerából Párizs leggazdagabb polgára vált. Hatalmas villát építtetett magának a város tehetős negyedében, házvezetőnőt és takarítókat fogadott fel, megvásárolta a legdrágább sportautókat, egyszóval arany életet élt. Viszont nem restellte bemocskolni a kezét. Nagy örömét lelte abban, hogy pénzt kölcsönzött szegény embereknek, majd amikor azok a legkevésbé számítottak rá, azonnali hatállyal visszakérte tőlük. Ok persze nem tudtak fizetni, így ő minden vagyonukat elkobozhatta. Ha pedig bárki fel mert szólalni ellene, hidegvérrel gyilkoltatta meg őket, majd balesetnek álcázta az esetet, és méltó temetést rendezett nekik a város lakói szeme láttára, akik egyenesen csodálták jósága miatt. így tett azokkal az éjszaka folyamán őt szórakoztató nőkkel, akiknek eljárt a szájuk, hogy mit láttak a „tökéletes” férfi otthonában. Például szegény Biancával, akit emiatt kilökött a villája ablakán, a hatóságok előtt pedig arra fogta, hogy a nő részegen esett ki. Bianca családját persze kárpótolta, hiszen mégiscsak nála történt a baleset, és amíg nem csitult el az ügy, gondjukat viselte. A szegény, mit sem sejtő házaspár pedig könnyek közt mondott köszönetét nagyíelkűségéért, és az egekbe magasztalták lányuk gyilkosát. Hogy hol volt ilyenkor az igazságügy? Mint mondottam volt, Abelbert jól bánt a szavakkal. Megnyerő külsejével és talpraesett válaszaival mindenkivel elhitette igazát. Aki pedig kételkedett, annak pénzzel tömte be a száját. Mocskos ügyeiből származó pénzét a kórházaknak adományozta. Iskolát és éttermeket építtetett fel, egy szó, mint száz, felvirágoztatta Párizst. A lakosok szinte már valamiféle istenségként tekintettek rá nagyvonalúsága és önzetlensége miatt. Nem sejtették ezek az egyszerű emberek, hogy pénzmosás célját szolgálják a gyönyörű éttermek. Hogy Adelbert Figuera önszántából egy vasat sem költött volna a városra, és soha semmi olyat nem tett, ami nem az ő javát szolgálta volna. A méregdrága háza falai mögött pedig tovább hódolt bűnös szenvedélyeinek. Évtizedek múltán szomorúan közölték a híradóban, hogy a nagyra becsült Adelbertet halva találták reggel az otthonában. Az egész város gyászolta a becsületes és nagylelkű férfit. Még szobrot is állíttattak neki, mondván, még egy hozzá hasonló ember nem fog egyhamar Párizsba jönni. Pedig nem volt ő sem becsületes, sem nagylelkű, sem erkölcsös ember. Az egyetlen dolog, amiben bővelkedett és amivel törődött, az a pénz volt. Az a pénz, amelyen megvásárolta az emberek szeretetét és tiszteletét, holott igen romlott ember volt. A pénz, amellyel úgy maradt meg ez a férfi a polgárok emlékezetében, mint tiszteletreméltó és nagyszerű ember. Az a férfi, aki több fegyvert fogott életében, mint ajtókilincset. Jakubáé Éva, I.A
