Új Szó, 2020. április (73. évfolyam, 77-100. szám)
2020-04-15 / 87. szám
NAGYÍTÁS Teret engedni a ráébredésnek Herdics György: „Ez a húsvét megmutatta, hogy az ember mennyire sebezhető. Mindenki, hívők és nem hívők számára gondolkodóba ejtően kiderült, egy vírus okozta járvány is képes az egész világot sakkban tartani." MIKLÓSI PÉTER Ezen a történelmi húsvéton minden egészen más volt, mint lenni szokott. És a karantén okozta kijárási korlátozások miatt nemcsak a templomok, hanem jobbéra az utcák, a közterek és az üdülőtelepek szintén néptelenek maradtak. A máskor oly sokféle tavaszias arcát is mutató egyházi ünnep most csak tapintatosan adott életjelet magáról. A világjárvány okozta bizonytalanság hívatlan vendégként, halk neszezéssel elterpeszkedett a húsvét összes máskor megszokott mozzanatában, hogy félreérthetetlenül észrevegyük: a víruskrízis alaposan megváltoztatja - nem csak az ünnepnapokon - már-már sablonos életformánkat. Az idén kényszerűen üresen maradt templomok sajátságos „üzenetét” boncolgatva beszélgettünk Herdics György címzetes apáttal. Apát úr, a húsvét előtti hetekben a szlovákiai katolikus egyház némely köreiben csak nehézkesen találtak megértésre a járványmegelőzés országos intézkedései. Megvoltak ennek a viszonyulásnak a konkrét indokai is? Lényegében igen, és valahol természetesnek is tartom ezt az aggódást, mert ez a mostani helyzet teljesen új kihívás, Hiszen az emberek századokon keresztül, ha valami csapás érte őket, lelki értelemben a templomban kerestek oltalmat. Ha konkrét indokokat kellene most felhoznom, akkor elsősorban az egyháziak azon félelmét említeném, hogy az emberek hogyan élik meg az istentiszteletek elhagyását, a kulcsra zárt templomajtókat... Nem úgy értékelik-e a kialakult helyzetet, hogy az egyház, sőt még az Isten is magukra hagyta őket. Egyébként én sem személy szerint, sem egészében véve nem gondolom, hogy az idei húsvét alatt Isten vagy az egyház magukra hagyta volna az embereket, hiszen az elmúlt ünnepnapokon is evangelizált. Most más módon, ám ugyanazt hirdetve: a templomok üresek ugyan, de - teljesen szó szerint - a feltámadt Jézus sírja is üres!... Ferenc pápa már március 27-ei nagyböjti szentbeszédében annak okát feszegette, hogy az emberiség miként sodródott a mai helyzetébe. A mostani világjárvány és az erősödő klímaválság párhuzamaira utalva figyelmeztetett arra, hogy a mindent megrészegítő mohóság, a hatalomvágy, a profithajsza mámorában hiába tartja magát az ember bármennyire okosnak, globálisan bármire felhatalmazottnak, a megváltozhatatlan rendet ő sem gyorsíthatja. Igen, és épp ebben a beszédében, amely, szerintem, pápaságának egyik legerősebb s legmélyrehatóbb megszólalása volt, a szentatya azt is mondta: sokan hittük, hogy ebben a számos tekintetben beteggé vált világban egészségesek maradhatunk! Nos, vannak, akik most azt találgatják, hogy ez a jelenlegi stádium Isten csapása-e, mások pedig valamiféle próbatételt emlegetnek. Gondolom, felelőtlenség ezt így vagy úgy leszögezni; viszont az nyilvánvaló: arra még nem volt példa, hogy a világ szigorú otthonlétben ünnepelje a húsvétot. Ez a kivételes helyzet azonban — a feltámadás tágabb jelképének célzatát is megértve - jó alkalmat kínált tudomásul venni, ami a szentírásban olvasható. Jelesül, hogy „a kő el van hengerítve” Akiknek tehát nyomós szempont a húsvét valós üzenete, azok számára ez a hagyományos külsőségek nélküli idei ünnep talán még több, még mélyenjáróbb is lehetett. Vélekedése szerint a gyakorló hívő és a nem hívő egyaránt érzi, hogy sok mindennek illenék szükségszerűen megváltoznia körülöttünk? Merthogy mára elértük a féktelenség, a telhetetlenség és az élettempó szinte már felülüthetetlen fokát. Vagy inkább az a hangulat jellemző, hogy az idei húsvét egy kis szánom-bánom, azután meg hamarosan újra jöhet a megszokottan pazarló életmenet? Úgy igazán én nem hiszek abban, amit mostanában nagyon sokan emlegetnek. Hogy a vírusjárvány leküzdése után más lesz a világ, és hogy minden egészen más lesz. Logikus ésszel mérlegelve a dolgokat, hamarjában nem is változhat meg minden. Viszont abban a szánombánomban látok némi esélyt. Ez a jelenlegi időszak olyan, hogy az ember hamarabb ráérez a korlátáira, a saját és a környezete sebezhetőségére. Komolyabban tudatosítja, hogy „csak” egy rosszindulatú vírus is képes akár az egész világot sakkban tartani. Ez a mostani állapot bizonyosan mind a hívőket, mind a kevésbé hívőket, a keresőket vagy az ateistákat is gondolkodóba ejti. Remélhetőleg mindez lelkiekben szintén megérinti az embereket, mert Ferenc pápa arra is figyelmeztetett: most mindenki ráébredhet, számára mit jelent/jelenthet az, hogy beteg a világ... Egyben elgondolkodhat azon is, hogy egyénileg mivel járult hozzá ehhez az ártó hanyatláshoz. Nos, az ilyen elmélkedés, a jövőt nézve, kialakíthatja a belátóbb és szerényebb életmód alapjait. Ha a megszokott keretek között és nyilvánosak lettek volna az istentiszteletek, akkor idén a húsvéti prédikációk fókuszában - a feltámadás örömhírének hirdetése mellett - az állt volna, hogy a sorozatos ballépései utolérték az emberiséget? Nem mernék így fogalmazni. Inkább azt hangsúlyoznám, mindenkinek a saját vétkeit felismerve tanácsos volna rádöbbennie, hogy az ember lehetőségei végesek. Ezt tartom a megfelelő megközelítésnek, mert az olyan dörgedelemmel, hogy ez Isten büntetése, inkább csak óvatosan, a szavakat megfontoltan keresve kell bánni. Pedig az idei történelmi húsvét alatt sokan érezhették úgy, hogy valamilyen megfoghatatlan és értelmetlen bűn miatt ítéltettek az otthoniét „házi fogságára” - természetes emberi szabadságjogaikat, vallási szokásaikat akadálytalan mozgásukat tiltva! A hívő ember abban is hisz, hogy a világon semmi sem történik ok nélkül, meg hiábavalóan. Hisz abban, hogy Isten beavatkozik a világba. De azt sem én, sem a tőlem valószínűleg okosabbak sem tudják megmondani, hogy ez a beavatkozás milyen szinten zajlik. így hát vakmerőség volna most holmiféle büntetésről beszélni. Megjegyzem, bizonyosan akadnak „igazhitűek”, akik éppen ezt állítják, még ha nem így van is. Miért nem? Mert ha nem tudunk valamire magyarázatot adni, akkor azt mi nagyon könnyen ráruházzuk Istenre. Holott mindennek a lényege is, a miértje is megvan. Tapasztalati tényként a koronavírus-járványnak vagy a súlyos klímaválságnak is. Ezért hát nem hinném, hogy mostanában az egyszerű halandók körében sokan akadnának az olyanok, akiket ez a mai helyzet hidegen hagyna. Illetve hogy a saját életükből, az egyéni élettapasztalataikból vagy a hitükből is kiindulva ne igyekeznének válaszokat keresni a ránk szakadt helyzetre; még ha a körülöttünk zajló folyamatokban elsődlegesen nem is annyira a hit kérdéseiről van szó. Mert valójában az egész élet - és ennek révén a kereszténység is - arról szól, hogy a válaszokat keressük. így a napokban például azon gondolkoztam, hogy akiket a hitükben „csak” a keresőknek tartunk, őket vajon ez a helyzet elvezeti-e Istenhez? És ha igen, akkor viszont azokat, akik gyakorló hívők ugyan, de a hitük olyan Szent Tamás-i, azaz kissé kétkedő, vajon ez a bajlódás elfordítjae Istentől? Ez minden ember életében, akárcsak a gyász, kizárólag magánügy. Arra nincs és nem is létezhet szabály, hogy most ennyien meg ennyien megtérnek, vagy éppenséggel eltávolodnak. A feltámadásnak ezt az eleddig így sohasem megélt ünnepkörét az egyház is jó alkalomnak tartja arra, hogy az önmagába pillantást ne csak a hívőktől várja el, hanem a megújuló egyház irányába lépjen? Hogy észrevegye, fogyatkozik a hívők száma. Hogy nem eléggé nyitott a párbeszédre és a nők egyházi szerepére sem; illetve hogy a globális egyház és teológia - Ferenc pápa metaforájával - valóban a lelkek tábori kórháza legyen. Ékkel a kérdésekkel kapcsolatosan, szerintem, pár dolgot azért érdemes tudatosítani. Egyebek mellett azt, hogy a hívők számának csökkenése jobbára csupán a konzumtársadalmakban élő Európára jellemző, ezzel szemben a harmadik világ országaiban milliókkal nőtt a katolikusok aránya. Vagy azt látni, hogy nyitottságát illetően a katolikus egyház korábban még soha nem vizsgálta fölül önmagát olyan erőteljesen, mint most, Ferenc pápa idejében. És az utóbbi években a nők egyházi szerepvállalásának ügye is hangsúlyosan előtérbe került. Persze, azt sem árt tudatosítani, hogy az egyház sem homogén, hiszen vannak a tradicionalisták, vannak a liberálisabb szemléletűek, meg a különböző más csoportosulások, mint minden más természetesen működő emberi közösségben. Nehéz hát megtalálni azt a konszenzust, amely a lehető legtöbb szemléletmódnak megfelel. Meggyőződésem, hogy az egyház az elkövetkező években, évszázadokban is megőrzi azt a szerepét és csodálatos küldetését, hogy a szeretet szolgálata mellett az evangéliumot, az örömhírt hirdeti. És önmagára vonatkozóan is tudatosítja, hogy „a kő el van hengerítve”. De el van hengerítve az emberek szíve elől is, ami azt jelenti: ha valaki akarja, megtalálja az idők jeleit. Ahogyan azon a „véletlenen” szintén érdemes eltűnődni, hogy a szentírásban éppen 365-ször szerepel az a felszólítás, hogy ne féljetek! A világjárvány halálos betegeinek megmentéséért küzdő olaszországi orvosprofesszorok egyike a minap kifakadt: a tudomány nem a teremtés akarata ellen hadakozik, és ha fenntartások nélkül hihetne a mindenhatóban, neki engedné át az életmentés feladatát! Vagy az ilyenféle Istenben az egyház sem hisz? Érre azt tudom mondani, bizonyosan van egy másik orvos, aki azt mondja, hogy ott, a betegei között vált hívővé. Ahogyan az is igaz, hogy az ilyen felelősségteljes helyzetekben és a rengeteg beteg fájdalmas halála láttán akár a hívő egyén is meginoghat. Ez természetes emberi vonás, de hát a hit nem néhány nap, hanem egy egész élet kérdése. Ezért az egyház ama életmentő Istenben hisz, aki a földi életet talán nem annyira menti meg, ám a földi léten túl valami sokkal többet ígér. A réges-régi világjárványok idején a kínaiak doboltak a pestis géniuszának, az abesszíniái keresztények a pestist isteni eredetűnek tartották, és az örök élet hatásos módját látták benne, később Szent Rókus lett a „pestises” szent. Vajon a koronavírusnak meg a klímaválságnak is lesz egyszer szentje? Ez jó kérdés. Hiszen a szent mindig tesz valamit Istenért. Azt gondolom tehát, egyelőre a mi lelkiismeretünk dolga, hogy becsületes kötelességtudásunkat „apróra” váltva ezekben a nehéz időkben valami jót tegyünk, megbízhatóan cselekedjünk. Ez az idei történelmi húsvét leglényegesebb üzenete. (Somogyi Tibor felvétele) NÉVJEGY Herdics György (Komárom, 1966). Címzetes apát, kanonok. 1991-ben szentelték pappá. Egyetemi tanulmányai után posztgraduális képzéseken vett részt. Licenciátust szerzettteológiából, doktorátust pedagógiából, később filozófiából, majd szociális munkából; Pozsonyban habilitált. Rendkívüli egyetemi tanár, a Szent Erzsébet Főiskola dunäszerdahelyi kihelyezett tagozatának igazgatója. Plébánosként Alsószemeréden, Nádszegen, Dunaszerdahelyen és Bakán működött; Róbert Bezák érseksége idején a Dunaszerdahelyi Esperesség esperese volt. A Remény katolikus hetilap főszerkesztője. www.ujszo.com | 2020. április 15.
