Új Szó, 2020. április (73. évfolyam, 77-100. szám)
2020-04-08 / 83. szám
NAGYÍTÁS A jövő többesélyes Mészáros András: „Most még a megszokottat tartjuk természetesnek, de más lesz a helyzet akkor, ha a járvány elhúzódik, és olyan dolgok fognak »természetessé« válni, amelyek eddig nem képezték részét a mindennapoknak" MIKLÓSI PÉTER Három hete élünk a koronavírustól megszeppenve arcmaszkrigolyában és a külvilágtól félrevonulva. Vajon mindannyiunkat szükségszerűen megjelöl ez a krízis? És kényszerűen féken tartott létünknek ez a mostani állapota a sors fricskája vagy fölemelt mutatóujja? A filozófus Mészáros András professzorral beszélgettünk. Dosztojevszkij bölcseleté szerint az ember csak akkor okosodik meg, ha megszenved, ha megküzd érte. Igaza volt? Dosztojevszkij esetében figyelembe kell vennünk azt is, hogy ő a műveiben főként azt a filozófiaiteológiai kérdést feszegette, hogy meddig terjedhet az ember szabadsága, vagyis mit tehetünk meg anélkül, hogy az Isten ezért megbüntetne bennünket. Kiderül, hogy a büntetés, vagyis az utólagos okulás a tetteinkből nem mindenkit érint, hanem csak azokat, akik ezt lelkiismereti kérdésként fogják fel. Mert csakis a lelkiismeret az, amely szenvedést okozhat. A lelkiismeret pedig azon túl, hogy az erkölcsiségünk megalapozója, az önismeretet is feltételezi. Szókratész legalábbis így vélte, és alighanem igaza volt. Professzor úr, ön szerint a koronavírus-krízis elükével másként fogunk gondolkodni az életről? A vírus eltávoztával csak azok fognak másként gondolkodni az életről és az életvitelről, akik eleve nemcsak leélik, hanem meg is élik az életüket. Azaz tudatosan élnek. Az ilyenekből van kevesebb. Szerintem- és ez eléggé pesszimista meglátás- a többség azon lesz, hogy minél előbb visszaálljon az előző életvitele. De valami biztosan meg fog változni. Csak ez közvetett módon és lassan fog megnyilvánulni. Főként pedig kis mértékben. A kérdés csak az, hogy ez a kis csoport mekkora hatással lesz a társadalom egészére. A hosszúra nyúló válság ráébreszt bennünket arra, hogy más fényben lássuk a mindennapok természetes dolgait? Sőt, hogy észrevegyük: a nyilvánvalónak tartott tények, így a korlátlan mozgásszabadság, a jólét, az emberi kapcsolatok kötetlensége vagy akár egy sima focimeccs nem is annyira magától értetődő dolgok... Erre a felvetésre kettős válaszom van. Az egyik az, hogy mindnyájan elsősorban a mindennapokban élünk. Vagyis abban a világban, amelyet a megszokások, a rutin, a hagyomány, az elvárások igazgatnak. És ez a világ rendkívül lassan változik. Ha a krízis viszonylag gyorsan lecseng, akkor az emberek túlnyomó többsége a járványt csak kivételnek, egy rövid szünetnek fogja tekinteni, amely után vissza lehet térni a megszokotthoz. Ugyanis a megszokottat tartjuk természetesnek. Más lesz a helyzet akkor, ha a járvány elhúzódik, és olyan dolgok válnak „természetessé”, amelyek eddig nem képezték részét a mindennapoknak. Ebben az esetben nem a dolgokat fogjuk más fényben látni, hanem maguk a dolgok változtatják meg a természetüket. A másik válaszom pedig a generációs különbségeket veszi figyelembe. Az idősebb generáció, amely még megélte a rendszerváltás előtti korszakot, emlékszik arra, hogy a kérdésben felsorolt jelenségek nem mindig voltak meg, vagyis hogy helyzetfüggők. De erről ugyanezeken a hasábokon épp a múlt heti inteijúban már a pszichológus Bordás Sándor is beszélt. Ehhez csupán egy megjegyzést fűznék hozzá. Azt, hogy most kiderülhet, mennyi empátiával rendelkezik az a korosztály, amely már az oktatásban és a mindennapokban is szembesül a környezetvédelemnek a mostani járványtól elszakíthatatlan problémáival. Itt optimistább vagyok. A múlt héten egy vitaműsort néztem a cseh televízióban, amelybe középiskolások telefonáltak be, és kérdéseket tettek fel a szakértőknek. Ezekből kiderült, hogy rendkívül érzékenyen reagálnak az adott helyzetre, és hogy olyan összefüggésekben is látják ezt a jelenséget, amelyeket sok politikus még csak nem is ért. Valamilyen formában mindannyiunkat szükségszerűen meg fog jelölni ez a krízis? A kényszerű otthoniét magányosságában milyen gondolatok mentén „fedezzük fel” önmagunkat? Márai szerint örüljünk, hogy megszülettünk, és tekintsük a létezés ajándékának, vagy az ókori filozófusoknak adjunk igazat: nem a halál az ember örök üdvössége, hanem ha meg sem születik! Az valószínű, hogy most sokan elgondolkodnak az életük felett. Hiszen megjelent előttük a halál fenyegetése. A halál pedig a filozófia múzsája. Mert a végességre figyelmeztet bennünket. Nem véletlen, hogy általában akkor ébred fel az emberekben a segítőkészség és a nyitottság is mások iránt, amikor egzisztenciális határhelyzetben vannak. A halálfélelem az egyik ilyen helyzet. Kultúránként változik, bogy milyen a halálhoz való viszonyunk. A középkorban a halál a mindennapok része volt, ezért is olyan gazdag az akkori halálirodalom és a halál ábrázolása a képzőművészetben. A modemitás kiszakította a halált a mindennapjainkból, és a dinamikát, a fiatalságot, a frissességet tette meg követendő normának. Ezért aztán most, amikor le kell lassulnunk, amikor figyelnünk kell az idősekre, a betegekre, a gondolkodásunkat is át kell alakítanunk. De amint már jeleztem, nem biztos, hogy ez az átállás maradandó is lesz. És hadd tegyek még egy megjegyzést: nem mindegy, hogy egyedül vagyunk-e, vagy magányosan, elhagyatottan. Most megmutatkozik a belső világunk gazdagsága vagy szegénysége. Akik egyébként is unatkoznak egyedül, azok számára ez rendkívül nehéz időszak lehet. Viszont azok, akik saját gondolataikra, értékeikre tudnak támaszkodni, könnyebben élik túl az egészet. Hiszen mindig is „önmaguknál” várinak. A filozófus szerint a víruskrízis mennyiben mutatja meg az igazat az emberi kapcsolatainkról, rávilágít-e azok minőségére? Én úgy gondolom, hogy ez a helyzet felerősíti azokat a vonásokat, amelyek ezekben a kapcsolatokban megvannak. Sőt, előhívhatja azokat, amelyek eddig csak a háttérben lappangtak. Megint előjön a modemitás egyik fő összetevője és alakítója: az idő és az időbeosztás. Ami együtt jár a nyilvános szféra és a magánszféra szétválasztásával. Normális körülmények között mindenkinek van egy stabil időbeosztása, amely meghatározza a munka idejét, a szabadidőt és a pihenés óráit is. Most viszont az eddig szétszaggatott idő egybefolyik, és összehoz bennünket egy térbe, egy pillanatba - a magánszférába. Itt pedig közel kell engednünk magunkhoz a másikat. Ha egy családban eddig harmonikusan illeszkedtek egymáshoz a családtagok cselekvései, akkor ezek most egymást erősítik. De ha elhallgatott és ingerküszöb alá szorított feszültségek vannak a családtagok között, akkor ezek most előtörnek, és szétfeszíthetik az addig stabilnak vélt kapcsolatokat. Ismét beleütközünk abba, amit már érintettünk is: hogy a szilárd személyiségek nem fognak alapvetően változni, de Shakespeare szavaival élve a „szivacs-egyének” bizony meglephetnek másokat, sőt, önmagukat is a nem várt változásokkal. És ha most szilárd személyiséget mondtam, akkor nem a kőkemény egoistákra gondoltam. Az EU tizenhárom nyugateurópai tagállama április 1-jén közös nyilatkozatban emlékeztetett arra, hogy a koronavírus miatti szükségintézkedések nem csorbíthatják a jogállamiság, a demokrácia és a szabadságjogok alapvető értékeit. Ön mennyiben tartja ezt a világméretű járványt a politikai rendszerek, az államok működőképessége tesztjének, illetve a demokrácia sebezhetőségének? Történelmi tények támasztják alá, hogy társadalmi krízishelyzetekben mindig felbukkannak a hamis próféták és a teljhatalmat magukhoz ragadni kívánó politikusok. A krízisek idején ugyanis gyorsan kell döntéseket hozni, és a demokrácia alapvetően a konszenzuson alapuló elhatározásokat részesíti előnyben. Vagyis könnyen el lehet hitetni a közemberekkel, hogy most nincs idő lacafacázni és mindenkit meghallgatni. Az ezt hirdetők szerint bízzuk csak rá magunkat az erős, karizmatikus vezetőre - majdnem azt mondtam: Führerre -, aki majd eldönti helyettünk, mit és mikor kell tennünk. Ezt a hangulatot erősítik a kisajátított médiák és a mindennapoknak az a tulajdonsága, hogy felesleges a kritikai gondolkodás. Szerintem két módon tudjuk megvédeni magunkat és a demokráciát: nem szabad bedőlnünk a krízissel kapcsolatos minden álhírnek, és fenntartásokkal kell viszonyulnunk a hatalmat magukhoz ragadni kívánó politikusokhoz. De mondhatnám egy szóval is: Gondolkodjunk! A világjárvány és a klímaválság végre jobban ráirányítja a figyelmünket arra, hogy különbség van az igények és a szükségletek között? Hogy ideje megszívlelni Mahatma Gandhi intését, mely szerint: „A Föld ki tudja elégíteni mindenki szükségletét, de nem tudja kielégíteni mindenki kapzsiságát.” A modemitás a kapitalizmussal együtt született meg. A kapitalizmus lett az a termelési mód, amely társadalomszervezési szinten elválasztotta egymástól a használati értéket és a csereértéket. Most már nem az úgynevezett természetes szükségletek döntik el a tárgyak és az emberek által alkotott világ értékét, hanem a piac. Ennek következménye a termelés a termelésért elve, vagyis az, hogy a gazdaságnak állandóan növekednie kell. Különben nincs profit. És a gazdasági elméletek is mind arról szólnak, hogyan lehet a növekedést felgyorsítani. Most beleütközünk abba a problémába, hogy el kellene gondolkodni azon, lehetséges-e a termelés rohamléptű növekedés nélkül? Mert ne felejtsük el: a növekedés nem azonos a tökéletesítéssel. Még ha a koronafertőzés-veszély miatt az idei klíma-világkonferenciát elnapolták is, vajon észrevesszük-e végre, hogy harmonikus állapotra van szükség az ember és a környezete között? Mert a globális krízisek ügyében egy ujjal vagyunk a merülési szint fölött. Ezt az emberiség már a múlt század hatvanas éveiben észrevette, Akkor kezdődtek az úgynevezett zöld mozgalmak, sőt a hippi korszak is ezzel függ össze. Valami már akkor megváltozott, de még nem eléggé. Hogy miért? A válasz éppen az imént vázolt összefüggésben rejlik. Az egész világunkat, a világszemléletünket, az elvárásainkat, a szokásainkat kellene átállítani egy másik vágányra. Erre két mód van: vagy reformok útján, ami lassú ugyan, de alapos; vagy forradalom által, ami ugyan gyors, de mindig felületes és fájdalmas. A választás rajtunk áll vagy bukik. A világjárvány lecsengése után másként fogjuk megítélni helyünket és szerepünket a világban? És az utókor hogyan fog emlékezni erre a pandémiára? Gondolom, az első kérdést valójában már megválaszoltam. A második kérdésére pedig azt mondhatom, hogy ezen tűnődve el kellene hagynunk pusztán a saját horizontunkat. A történelemben voltak sokkal nagyobb tragédiák, az utókor aztán behelyezte azokat egy történés egészébe, és annak részeként tekintett rájuk. Vagyis ami most sorsdöntő, lehet, hogy a jövőben egy epizóddá alakul át. Ez még akár reményre is adhat okot. (Somogyi Tibor felvétele) Névjegy Mészáros András (1949, Bélvata), a Szlovákiai Magyar Akadémiai Tanácselnöke, a MagyarTudományos Akadémia külső tagja, a Szlovák Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének munkatársa. Kutatási területe a magyarországi, kiemelten a felsőmagyarországi filozófia története, valamint a filozófia és irodalom kapcsolódási pontjai. E témákban eddig 14 könyve és száznál több tanulmánya jelent meg itthon és külföldön. A magyar filozófia történetét bemutató monográfiája, valamint az iskolai filozófiát úttörő módon feldolgozó könyve tananyagként szerepel a témát oktató egyetemi tanszékeken. www.ujszo.com I 2020. április 8. 115
