Új Szó, 2020. március (73. évfolyam, 51-76. szám)
2020-03-04 / 53. szám
www.ujszo.com | 2020. március 4. NAGYÍTÁS 113 Merkel után, merrefelé? Peter Zajac: „Németországban a CDU úgy tudta évtizedeken át néppártként megtartani tagjainak és szavazóinak nagy táborát, hogy a vezető politikusai a német társadalom történelmi léptékű átalakulásainak élén álltak" MIKLÓSI PÉTER Angela Merkel bő két esztendeje bejelentette, hogy 2021-ben már nem vállalje el az újabb kancellári jelölést, így azesetleges további, negyedik kormányzati ciklusra sem vállalkozik. Az elhatározását bizonyítva, első intézkedésként, 2018 őszén „leadta" a pártelnöki tisztségét. A CDU élére, három jelölt demokratikus versenyében, ekkor került az 55 éves Annegret Kramp-Karrenbauer, akinek lába alól azonban röpke másfél év után kicsúszott a „párttalaj”. Pár hete ugyanis Türingiában az ottani CDU-ffakció - Berlinből kapott minden intelem ellenére - túllépte a németországi politikai kultúra vörös határvonalát: a tartományi miniszterelnök személyéről döntve együtt szavazott a radikális és újfasiszta AfD-vel. Kramp-Karrenbauer, pártelnöki tekintélyének kijátszása láttán, önmaga számára is levonta a konzekvenciákat, és lemondott. A német kereszténydemokratáknak ezért kell hamarosan s egy eléggé kaotikus helyzetben új országos elnököt választaniuk. Ám továbbgondolva ezt a váratlan fordulatot, és a szóban forgó poszthoz köthető régi neveket is sorolva Konrad Adenauertól Helmut Kohlon át Angela Merkelig, fölvetődik az a kérdés, vajon Németországban letünőben van-e a nagy átalakulások és a nagy politikusi egyéniségek korszaka. Ezt a tulajdonképpen az egész Európát is érintő kérdéskört - az idén januárban Zuzana Caputová államfőtől magas rangú kitüntetést kapott - Peter Zajac irodalomtudóssal, a berlini Humboldt Egyetem korábbi vendégtanárával, kitűnő Németország-szakértővel feszegettük. Az ön egyik régebben írt esszéjének címe: Rozbity dzbán, tehát Törött kancsó. Átvitt értelemben a törött kancsó fogalma ráillik a jelen Németországára is? Ott mostanában egyre több. a politikai viszály, a társadalom hangulatát borzoló nyitott kérdés. Két alapvető dolog biztosan kijelenthető. Az egyik, hogy azok a ma már békésnek tűnő régi idők, amelyekre Konrad Adenauer, Willy Brandt, Helmut Schmidt korszakaként gondolunk vissza, azaz a múlt század második felének kiegyensúlyozott Nyugat-Németországaként emlékezünk, azok bizony végleg elmúltak. A másik tény pedig, hogy elszállt a második világháború utáni két Németország 1989-et követő újraegyesítésének akkoriban szinte mámoros öröme is. Pedig ez a történelmi esemény Helmut Kohl kancellári időszakának legfényesebb emléke. De hiába múlt el az újraegyesítés óta három évtized, az egykori Nyugat- Németország és az egykori NDK közötti 1989-1990-ben előállt aszimmetria napjainkig fennmaradt; noha a nagyon sokáig kettéosztott ország gazdasági egyensúlya mára javarészt kiegyenlítődött. A kulturális és történelmi különbözőségek azonban továbbra is határozottan érezhetők, ahogyan az eltérő társadalmi, politikai emlékezet kihatásai szintén. Mindez nagyban befolyásolja egész Németország politikai légkörét, a közélet hangulatát, az emberek múltszemléletét. Sőt, ezek a dolgok olykor nyílt indulatokat is geijesztenek. Ha tehát úgy tetszik, Németországban harminc évvel a berlini fal leomlása után is tényleg jelen van a törött kancsó-effektus. Ami viszont a türingiai parlamentben történt, • az jelképes tűzfalakat és politikai tabukat döntött: a leendő tartományi miniszterelnök személyéről a CDU képviselői a bíróságilag fasisztának nyilvánított Björn Höcke vezette ÁfD-frakcióval együtt szavazott! Igen, és ez határozottan megmutatta, hogy a németországi politika demokratikus pártjaiban, így a CDU- ban is, tévednek mindazok, akik szerint bocsánatos bűn előzékenynek mutatkozni az AfD-vel szemben, vagy a semlegesítésük érdekében néennek értelmében nem kívánja tartományi kormányfővé választani a „Die Linke” jelöltjét; és hibázott, amikor egy másik jelöltről az AfD- vel közösen szavazott. A CDU-ban ebből keletkezett az a napokkal később országossá nőtt konfliktus, ami pártelnökként Annegret Kramp- Karrenbaum bukását okozta, s így ő már „csak” Németország védelmi minisztere. Mindenesetre a pártelnöki feladatokhoz ambiciózusan állt hozzá. Röviddel a megválasztása után például arról nyilatkozott, hogy Angela Merkel kancellári korszaka leáldozóban van, és nem fog sem folytatódni, sem visszatérni; ezért el kell dönteni, miként kezelendő a merkeli esztendők politikai öröksége, illetve mi lehet annál újszerűbb és a tartalmában jobb! Angela Merkel egyelőre még a hivatalában van, de a személyével kapcsolatosan néhány meghatározó ségnek. Hozzáfűzném: csak elenyésző mértékben - az ő igazi politikai örökségével szemben. Hiszen már napjainkban is tagadhatatlan, hogy szilárd helye és tekintélyt érdemlő szerepe van mind a német, mind az európai történelemben. Mégis tévedett, amikor 2018 őszén, akár a leendő kancellárjelöltként is, Annegret Kramp- Karrenbauert favorizálta? Nem hinném. Kramp-Karrenbauer három jelölt közül került ki győztesként. Ángela Merkel visszalépése a pártelnöki posztról viszont váratlan belharcokat indított el a párt egyes köreiben, aminek már csak kicsúcsosodása volt a CDU türingiai frakciójának önkényeskedő szavazása. Főként a kancellár asszony véleményével gyakran szembekerült Friedrich Mertz nem tudta elfogadni, hogy 2021-ben a politikusként tárgyilagos és precíz „AKK” legyen a CDU kancellárjelöltje. hány témájukat holmi szelídített formában akár át is venni. A türingiai tartományi parlamentben kialakult, máig megoldatlan patthelyzet egyébként számunkra szintén tanulságos lehet, hiszen nálunk is akadnak, akik tévesen valamiféle párbeszédet szorgalmaznak Marian Kotleba radikális pártjával. Éppen az Erfurtban történtek talán a napnál is világosabban azt mutatják, hogy ez rossz politikai stratégia. Egyben viszont azt jelzi, hogy a CDU-ra is bizonyos megosztottsága jellemző. Elsősorban az ország keleti felében, ahol a Baloldal nevű párttal, a „Die Linké”-vel való viszony hasonló gondokat okoz. A CDU-nak ugyanis évtizedek óta követett íratlan szabálya az úgynevezett parlamenti patkóelmélet, ami a jobbközép néppárt számára kizárja a két szélsőséggel, tehát mind a radikális jobboldali, mind a hasonló baloldali pártokkal vagy mozgalmakkal való együttműködést. Türingiában a CDU mozzanat már most bátran kiemelhető. Csak az utóbbi évek eseményei közül például az, hogy a 2015-ös menekülthullám tetőzésekor, abban a krízishelyzetben, nem zárta le a német határokat. Fontos tényként megkülönböztetni, hogy Merkel nem megnyitotta, hanem a helyzet láttán nem zárta le a határokat, ami jelentős különbség. Tudta, hogy mi történik Olaszországban, Törökországban, Görögországban, Spanyolországban, ezért az Európai Unió legerősebb országának kancellárjaként arra az akut helyzetre nem válaszolhatott a határok egyszerű lezárásával. Egy alapos mérlegelés után pedig előzékeny volt Orbán Viktorral is, aki kérve kérte, hogy engedje eljutni Németországba az akkor Magyarországon rekedt migránsok tömegét. Meggyőződésem, az ő részéről ez mind Magyarországgal, mind a V4 többi tagállamával, sőt Ausztriával szemben is nagyvonalú gesztus volt. Természetesen sokak szemében az akkori, mármár kezelhetetlennek tűnő kavarodás negatív emléke lesz a merkeli örök(Somogyi Tibor felvétele) Az április végén esedékes tisztújító közgyűlés viszont éppen Mertzet választhatja meg az új pártelnöknek. Ha engem kérdez, én inkább Armin Laschetra tippelek, aki gyakorlott és konszenzust kereső politikus. Ellentétben Friedrich Mertzcel, aki öntelt férfi, és a saját táborával sincs mindig jóban. A harmadik vetélytársuk pedig az önmagát olykor háttérbe szorítottnak érző korábbi környezetvédelmi miniszter, Norbert Röttgen. És Angela Merkel? Ő a CDU új elnöke mellett is egészen a jövőre esedékes parlamenti választásig kancellár marad? Majd meglátjuk, bár mind Németország, mind a sok szempontból nehéz helyzetbe került Európai Unió érdekeit tekintve remélhetőleg igen. Ráadásul az idei esztendő második felében éppen Németország lesz az Európai Unió elnöklő állama. Egy ilyen kiemelt időszakban a csúcsvezetői posztokon nem szokás személycseréket forszírozni. Arról pedig már nem is szólva, hogy Frank- Walter Steinmeier államfő nemzetközi tekintélyén kívül szinte a teljes német politikai élgárdából egyelőre csak Merkel az, akinek világviszonylatban is igazán magas fokú az autoritása. Mindemellett azt mégis hiba lenne a szőnyeg alá söpörni, hogy a CDU tagbázisa és választói támogatottsága csökkenő tendenciát mutat. Németország fölött sem állt meg az idő. A hagyományos néppártok, így a szebb időket megélt SPD, tehát a szociáldemokraták is elveszítették támogatóik és választóik érezhető hányadát. Feljövőben vannak viszont a zöldek, tartja jó pozícióit a CDU bajor testvérpártja, a CSU. Kevésbé megnyugtató, hogy gyökeret vertek a szélsőjobboldali pártok, és a nyíltan rendszerellenes mozgalmak, amelyek antiszemitizmussal, rasszizmussal meg kirekesztéssel, sőt, terrorcselekedetekkel mérgezik a légkört. Arról Németországban is kevesebb szó esik, hogy például a drezdai Pegida mozgalom, az újfasiszta AfD vagy a hasonló és nemegyszer anarchista körök hátterében az egykori NSZK-ból az ország társadalmilag elégedetlenebb keleti felébe költözött manipulátorok is állnak. Ehhez viszonyítva a CDU patkóelmélete alapján szintén kirekesztett baloldal, a „Die Linke” bizonyíthatóan demokratikusan működő párt. így igaz. Csupán az a bökkenő, hogy az össztársadalmi szalonképesség érdekében még máig sem voltak hajlandók túllépni a saját árnyékukat. Nyíltan szembesülni azzal, hogy ez a párt - főként az egykori NDK területén - lényegében előbb a fasiszta, majd 1945 után a kommunista rendszer utódpártjaként szerveződött. Ahhoz, hogy szeriőz politikai partnerként elfogadhatóvá váljanak, ezt az őszinte öntisztulást előbb-utóbb megkell lépniük. És ha nem így lesz? Akkor az erősödő, ám a politikai kooperációból kiszoruló baloldali „Die Linke”, illetve az egyre hangosabb AfD tovább koptatja majd a centrista néppártok közkedveltségét? Miként mondani szokás, ez inkább a jövő zenéje, bár úgy vélem, Németországban az ilyen típusú pártok már elérték a természetes lehetőségeik zenitjét. A zöldek erősödését pedig hiba lenne zokon venni. Hiszen ha 2017-ben az FDP, azaz a Német Szabadságpárt nem száll ki hirtelen és annyira felelőtlenül a kormányalakítási tárgyalásokból, akkor a CDU/CSU, az FDP és a Zöldek Pártja ma egy, a jelenleginél stabilabb koalícióban kormányozhatna. A népszerű és nagy példányszámban megjelenő Spiegel - a Merkel utáni időkre utalva - a címlapján csonkig égett gyertyának mutatta a CDU jövőjét... Lehet ebben igazság? Aki ismeri a Spiegelt, az tudja, hogy ez a lap már hosszú idők óta temeti a CDU-t. Azt remélem hát, hogy a Spiegel még sokáig fennmarad, mert akkor a CDU-t is még sokáig fogja temetni...
