Új Szó, 2020. március (73. évfolyam, 51-76. szám)
2020-03-21 / 68. szám
10| SZOMBATI VENDÉG 2020. március 21. | www.ujszo.com Alfons Mucha világában él John Mucha: „Ha a nagyapám nem élt volna Párizsban, nem biztos, hogy az lett volna, aki végül is lett belőle..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Híres felmenőkkel büszkélkedhet. Nagyapja, Alfons Mucha a szecesszió világszerte ismert alakja. Apja, Jiff Mucha író, műfordító. Édesanyja, Geraldine Mucha neves skót zeneszerző. John Mucha az óv nagy részét a Mucha Foundation elnökekónt szülei prágai házában tölti. Nagyapját nem ismerte, mindennapjaiban mégis erősen jelen van. A várdombon álló, kisebb palotának is beillő, kétszintes házban minden róla szól. Az ő festményei, az ő plakátjai, az ő életének tárgyi tartozékai között alszik el és ébred évtizedek óta. Anglia a másik hazája, hiszen 1948-ban Londonban született. Még mielőtt rátérnénk a Mucha világa címmel most elkészült dokujátékfilmre, amelynek szakmai tanácsadója volt, beszéljünk előbb önről, akiről jóval kevesebbet tudunk, mint híres elődeiről. Londonból mikor, milyen körülmények között került Prágába? Még a születésem évében, 1948 novemberében anyám úgy döntött, visszautazik apámhoz, Prágába. Én csak azért születtem Angliában, mert egy skót rokonunk, aki a BBC egyik magas beosztású munkatársa volt, figyelmeztette anyámat, hogy Csehszlovákiában csúnya dolgok fognak történni. Hogy jobb lesz, ha a gyereke Angliában jön világra. Anyám azonnal döntött. Visszaköltözött az édesanyjához, de pár hónappal a születésem után már nem bírta tovább apám nélkül. Nekivágott a nagy útnak. Apám az ő szemében szent volt és sérthetetlen. A nőügyei sem rázták meg. A rajongásig szerette őt. Én tehát itt nőttem fel, Prágában. Életem első két évét azonban a nagyapám villájában töltöttük, ahonnan 1950-ben a kommunista hatalom kiebrudalt bennünket. így találtunk otthonra ebben a házban, amely a Szent Vitus káptalan tulajdona. Nagy lakásra volt szükségük a szüleimnek, mert a nagyapám párizsi szalonjából is mindent ide kellett költöztetni. Képeket, szobrokat, tükröket, használati tárgyakat. Drámai döntés lehetett az édesanyja részéről abba az országba költözni, ahonnan a politikai fordulat miatt mások elmenekültek. Anyám úgy érezte, minden helyzetben apám mellett a helye. Apámat kémkedés gyanújával nem sokkal később bebörtönözték. Anyám egy évig azt sem tudta, hol tartják fogva. Senki nem közölte vele. A döbbenetes az volt, hogy nem messze aházunktól, a várdomb egyik épületében dugták cellába. Amint letartóztatták, már meg is jelentek nálunk az állambiztonság emberei, hogy mindenünket elkobozzák. Csakhogy anyám szembeszállt velük. Azonnal hívta a brit nagykövetet, aki jól beszélt csehül, és elkezdett kiabálni a titkosrendőrökkel, hogy mindaz, amit a házban látnak, Őfelsége az angol király oltalmában áll, követelte, hogy mondják meg a rangjukat és az azonosító számukat, s ezzel le is állította őket. Megijedtek. Minden szobába benéztek, de nem vittek el semmit. Majd visszajövünk, mondták. De nem jöttek vissza soha. A Mucha-alkotásokat szerintem nem is tekintették értékes műveknek. A művészetről halvány fogalmuk sem volt. Édesapjáról mi az első emléke? Három-négy éves lehettem, amikor anyámmal vonatra ültünk, hogy meglátogassuk őt. Akkor már a jáchymovi uránbányában kényszermunkát végzett. Magas drótkerítés, hatalmas terem, sok nő, sok gyerek, őrök és rabruhás férfiak. Legyengült kaijával fel akar emelni egy magas, borostás, rossz szagú ember. Én tolom el magamtól. Mit mondjak? Rosszul indult a kapcsolatom apámmal. Mintha az égvilágon semmi közünk nem lett volna egymáshoz. Elveszítettük azokat az éveket, amikor apa és fia lélekben összenőnek. Élete utolsó tizenöt-húsz évében kerültünk igazán közel egymáshoz. Kisiskolásként sem lehetett könnyű helyzetben. A marxizmusleninizmus szellemében nevelkedik akkor, amikor édesapja börtönben sínylődik, a család másik ága Angliában él, a ház pedig, ahol cseperedik, valóságos múzeum. Hogy élte meg mindezt? Hatalmas katyvasz volt a fejemben. Emlékszem, tizenhárom évesen Skóciában voltam, és egy folyó partján állva az Intemacionálét énekeltem. Meg voltam győződve róla, hogy igenis fel kell vennünk a harcot a kapitalistákkal szemben, és még a nagymamámat is le kell győznünk. A nagymamámat, akinek rengeteget köszönhettem. Tőle hallottam először a részvényekről és egy spanyol vállalatról, amelyhez pénzügyileg köze volt. Ez alapján döntöttem a közgazdaság mellett. De nem akartam Prágában tanulni. Tizennyolc évesen kimentem Angliába, és ott szereztem diplomát. Prágában a származásom miatt egyébként sem engedték volna meg, hogy bekerüljek valamelyik felsőoktatási intézménybe. Húszéves volt, amikor ’68 nyarán Csehszlovákiát lerohanták a szovjetek. Hogyan tudta meg, mi zajlik itthon? Hatvannyolc nyarán az édesanyám ismerőseinél voltunk Skóciában. Ott közölték velünk a hírt, és nem sokkal később táviratot kaptunk apámtól, aki akkor már Németországban volt. Később elmesélte, hogy azon a bizonyos hajnalon éktelen robajra ébredt. Először azt hitte, a sze-Még valami... Hogy miért szeret Prágában élni John Mucha? Azért, mert gyalog is el tud jutni bárhová. Fiát is erre biztatja, aki két évvel ezelőtt Los Angelesből költözött a száztornyú városba. Hollywood fiatal producerei között ő volt az egyik legismertebb. Az Oscar-díjas Morgan Freeman ügynökeként is dolgozott. Megszokta, hogy autóval közlekedik. Az édesapja nyomására most kezd leszokni róla. John M ucha, a szecesszió nagymesterének unokája Alfons Mucha beállítja egyik modelljét (Fotók: Somogyi Tibor és archívum) metesek dübörögnek. Kinézett az ablakon, és tankok álltak a házunk előtt. Apámnak az volt a szerencséje, hogy anyám angliai meghívólevelére szabadon utazhatott. De mindig visszatért Prágába. Ön aztán megnősült, családot alapított, született három gyermeke. Mikor kezdett el hazalátogatni? Már a bársonyos forradalom után? Már azelőtt is gyakran jöttem. Bankárként, szolgálatilag. Szívesen jöttem, de elutazni is öröm volt. A nyolcvanas évek végén Prágában minden olyan szürke, sivár, lehangoló volt. Az emberekből sem sütött az optimizmus. Depressziósak voltak, letörtek, megkeseredettek. A bársonyos forradalom napjaiban épp Prágában tartózkodtam. Nyolc napig alig aludtam. Mindent látni, hallani akartam. Nálam jobban kevesebben örültek a politikai fordulatnak. Kevés dologban hasonlítok az édesapámra, de ebben igen. Ő sem óvta magát semmitől. Anyám mesélte, hogy mindig azt mondogatta: „Ott akarok lenni, ahol pofonokat osztogatnak.” Eszerint is élt. Imádta a veszélyes helyzeteket. Kockáztatott, és kivárta, mi történik. A bírósági eljárásoktól sem rettent meg. Egyszer el akart válni anyámtól. Házasságon kívüli kapcsolata volt, született is egy lánya, Jarmila, az én féltestvérem. Amikor hűtlenség címén bűnösnek nevezte magát a bíró előtt, anyám akkor is megvédte őt. Művész, háborús hős, mondta róla, az életét is képes lett volna feláldozni a hazájáért, ne ítélkezzenek felette erkölcsileg. Nem is választották el őket. Anyám már elhagyta a bíróság épületét, amikor elsírta magát. De a bíró előtt nagyon erősnek mutatkozott. Jelentős európai bankok munkatársa volt éveken át. Jól jövedelmező állását otthagyva miért döntött úgy, hogy pályát módosít? Meghalt az apám, határozatlan időre szabadságot kértem a főnökeimtől, hogy Prágába utazhassak, rendezni a családi örökséget. Azt mondták, addig maradok, ameddig akarok, ők visszavárnak. A kilencvenes évek elején jártunk. Megérkeztem Prágába, és lépten-nyomon azt kérdezték tőlem: „Azért jött, hogy mindent elvigyen és eladjon?” Senkinek eszébe sem jutott, hogy lehet valamilyen más elképzelésem is. Például hogy megmentsem, egyben tartsam Alfons Mucha gyűjteményét. Ez a ház itt, a várban a sorsom, ha úgy tetszik, a végzetem. Sokan azt képzelik, hogy fürdők a pénzben. Igen, hatalmas értéke van ennek a vagyonnak. Ez kétségtelen. De más a készpénz és más az örökség. Ha eladnám mindazt, ami itt körbevesz, jachtot is vehetnék. De nem tehetem. Majd továbbadok mindent. A fiam fog dönteni a családi örökség további sorsáról. Nekem most az a dolgom, hogy itt rend legyen. Csak a portörlés kétnapi munkát igényel. Minden tárgyat meg kell érinteni, és visszatenni a helyére. A művészi pálya sosem vonzotta? Fényképezni nagyon szeretek, gyerekként pedig balettre jártam. Szerencsére időben rájöttem, hogy a művészi pálya rengeteg lemondással jár. Apám könyveket írt. Anyám zeneszerző volt, gyönyörűen zongorázott. És tudja, mi volt a legkedvesebb időtöltése? A mosogatás. Annak ugyanis mindig látta az elejét és a végét. A művészi munka végtelen folyamat. Másra nekem nincs is időm, csak a Mucha-életmű gondozására. A mi gyűjteményünk a legnagyobb a világon. Csak fényképből több mint négyezer darabot őrzünk. Játékfilm ugyan még nem készült Alfons Mucha életéről, pedig meglehetősen gazdag anyag szolgálna hozzá, de most itt a Mucha világa című alkotás, amelyet inkább dokumentumfilmnek neveznék, az archív felvételek mellett vannak benne itt, a lakásban megkomponált jelenetek is. Elégedett az alkotással? Igen, jól sikerült, hiszen nemcsak a történelmi összefüggéseket mutatja meg, hanem a családunk történetét is. Vagy például azt, hogy milyen hatással volt Alfons Mucha a kortársaira, vagy később ajapán művészekre, a manga képregények készítőire. Külön öröm számomra, hogy a forgatás során sok olyan anyag került elő, amelyek létezéséről nem is tudtam. Például a nagyapám saját kézírású önéletrajza. A fiammal, Marcusszal sokat töprengtünk azon, hogy beengedjük-e a forgatócsoportot a házunkba. Ő racionálisan gondolkodik. Azt mondta, csak azt ne! De a filmesek megígérték, hogy maximum hat ember jön, nem tesznek tönkre semmit, nem is fog eltűnni semmi, és két napnál tovább nem maradnak. Egyszer csak megjelentek. Itt állt a ház előtt négy teherautó mindenféle technikai berendezéssel megpakolva, és egy harminc-negyven fos stáb. Kezdjek el alkudozni velük? Beengedtem őket. Igaz, tartalmas film született. A zenéjét édesanyám szerzeményei közül választották ki hozzá. A feleségem is látta már. O ugyan nem beszél csehül, mégis azt mondta: végig lekötötte őt a film. Én már mással vagyok elfoglalva. Párizzsal tárgyalok, egy ottani Mucha Múzeum létrehozásáról. Ez sem megy könnyen. Pedig ha a nagyapám nem élt volna Párizsban, nem is biztos, hogy az lett volna, aki végül is lett belőle. Egy ilyen rendkívüli ember. A szerző a Vasárnap munkatársa
