Új Szó, 2020. március (73. évfolyam, 51-76. szám)
2020-03-18 / 65. szám
www.ujszo.com | 2020. március 18. NAGYÍTÁS I 9 Kudarcok után homály Albert Sándor: „Az emberek lelkesedése elfogyott, de annyi életerő azért van a felvidéki magyarságban, hogy önreflexióra késztesse a kudarcok felelőseit, és a jövőben a szakmai politika legyen az új megoldások kulcsa" MIKLÓSI PÉTER Röpke tíz hónap alatt két józanító pofon órte a szlovákiai magyarságot. Tavaly májusban magabízó „Énpártjaink" jelöltjei kívül rekedtek az Európai Parlament kapuin, az idei szökőóv szökőnapján pedig a hazai törvónyhozás házának küszöbót sem tudták meglópni. E két ballépés vajon jövőtlen jövőt sejtet-e számunkra, illetve miért nem elég csupán csalódottaknak lennünk? A választási kampányban egymással versengő MKÖ és a Híd nyilvános vitáiban megjelentek-e reális tartalmak is, vagy az indulatoskodás farsangolt? Egy esztendőkre visszanéző és elfogulatlan elemzés tanulságaira épülő átfogó válságprogram nélkül visszanyerhetők-e a szlovákpártokhozmost 25- 30 százalékban átszavazó magyar választók? Albert Sándor professzort, az MKP egykori parlamenti képviselőjét és a komáromi Selye Egyetem alapító, napjainkban emeritus rektorát kérdeztük. Professzor úr, a leszerepelt szlovákiai magyar pártok mára zsákutcába tévedtek, az örökös haragszomrád örvényébe sodródtak, vagy „csak” a politika tisztítótüzébe zuhantak? Megítélni a purgatórium kritériumait, még ha a politika dolgairól van is szó, aligha az én tisztem. Az viszont határozottan kijelenthető, hogy pártjainkban a hosszas önáltatás helyett főként őszinte önreflexióra lenne szükség. A mostani működésük észrevehetően belterjes és ötlettelen. Láthatóan kevés újszerűt kínálnak, amivel megszólíthatnák a köznapi élet gondjaival sűrűn bajlódó választóikat. Többnyire csak a saját érdekeik mentén politizálva azt sem tudatosítják kellőképpen, hogy manapság már távolról sem magától értetődő dolog, hogy az itteni magyar választópolgár rendre és fegyelmezetten „a” magyar pártra adja szavazatát. Mindez nyilván közrejátszott abban, hogy a felvidéki magyarságnak, 1990 óta először, nincs saját parlamenti képviselete. Mielőbb okulni a történtekből, mondhatni, pártfeladat? Remélhetőleg igen. Egy határozott lépésváltást igénylő értelemben. Akkor majd a kiút is könnyebben körvonalazódhat ebből a homályos kátyúhelyzetből. Persze, ehhez le kell szállni a magas lóról. A történtek egyik legfontosabb tanulsága ugyanis, hogy teljesen más hozzáállás, más közelítésmód, más politizálási hajlandóság és beállítottság szükséges; más, mint annak kora ősztől február végéig a tanúi voltunk. Mert ez a most tapasztalt gyors összeborulás inkább csak egy skizofrén helyzet hozta erőlködés volt, mintsem a valóságos összetartás szándékának meggyőző jele. Mivelhogy? Máig sem értem például, hogy az elmúlt nyáron a Magyar Közösség Pártjának több aktív tagja mit keresett - ráadásul alapítóként - egy új párt gründolásánál, amit nemcsak az egyéni etika, hanem az MKP alapszabálya is tilt. Pár héttel később pedig ez az új politikai formáció már a felvidéki magyar választók törzsbázisát biztosító MKP döntéseit is jelentősen befolyásolhatta. Igaz, ennek az új alakulatnak egyik prominens tagja azt ígérte, hogy a nyári gombaszögi tábor ezreket jelentő látogatóinak egész seregét fogja „hozni” biztos választókként - viszont a február 29-ei kudarc egészen mást mutat. Afölött viszont így utólag is kár elnézni, hogy a Magyar Közösségi Összefogás néven indult választási párt kis híján négy, illetve a két törpepárt „támogatását” élvező Híd valamivel több mint két százaléka együtt bő 6%-ot, azaz biztos parlamenti jelenlétet, sőt, talán kormányzati szerepet is jelenthetett volna. Ezt minden normális politikai gondolkodó tudja. De akkor, ön szerint, miért nem tudatosítja is ugyanezt? Mert a politikában egy sikeres generációváltás sohasem úgy zajlik, hogy azt jobbára tapasztalatlan és politikai múlt nélküli fiatalokra lehessen bízni. Egy újonc politikus ne rögtön pártjának országos elnökségében kezdje el a karrierjét, hanem dolgozzon a közélet alacsonyabb, lehetőleg helyi szintjein. Ott bizonyítsa tényleges rátermettségét, és ha ilyen módon bizalmat és tekintélyt szerzett, akkor fokról fokra följebb léphet. Akár egészen a pártelnöki tisztségig. Esetünkben viszont az történt, hogy pártalapítás címén összeállt pár ember, és elérték, hogy az „élmezőnyben” is helyet kaptak az MKÖ-ként ismertté vált képviselőjelölti listán. Őszintén szólva, hiába tanulmányoztam ezt a névsort, hogy az újak közül kit tudnék karikázni. Pedig az elfoglaltságaim révén sűrűn járom keresztül-kasul az országot. És egy választási vereség után lemondani sem úgy illik, mely szerint úgy távozunk, hogy maradunk... Hát ez a legnagyobb ostobaság. Az Összefogás kongresszusán pontosan ez történt, a Magyar Fórumban pedig érdemben meg sem lebegtették, hogy a kudarc után a pártvezetésnek lemondania illenék. Pusztán a tényeket sorolva: a Dél-Szlovákiában „hagyományosan” alacsonyabb választási kedv miatt nincs képviselőnk az Európai Parlamentben; most februárban pedig ezt a hibás „tradíciót” még tovább rontotta az átszavazások szembeszökő aránya. így a PS/Spolu legalább tízezer, az OEaNO mintegy 22-23 ezer magyar szavazatot kapott; de ne feledjük a Hídra leadott közel 60 ezer elveszett szavazatot sem! Mindez duplán is elgondolkoztató, ha őszintén beismerjük, hogy a parlamenti küszöb megugrásához ezúttal 145-150 ezer voks kellett volna az MKÖ által szerzett 112 ezer szavazat helyett. Professzor úr, önmagukban is miért beszédesek ezek az adatok? Mert világosan azt tükrözik, hogy a felvidéki magyarok - az MKÖ-tőI elpártolva és a Hídból kiszeretve -protestszavazókként adták voksaikat a különböző szlovák pártokra. Én általában azt látom, hogy Dél- Szlovákiában az emberek gyakran hiányolják a mi pártjaink reális szakpolitikai célkitűzéseit. Azokat a valószerű törekvéseket, azt a realisztikus igyekezetét, amely mögé támogatólag érdemes lenne odaállni. Meggyőződésem, hogy most, parlamenten kívüli magyar pártokként sem hangzatosán délibábos „házi feladatokat” kell adni az ezekben a napokban alakuló új kormánynak, hanem első lépésként azokat a témákat szóba hozni, amelyeket az oktatásban, a gazdaságban, az egészségügyben vagy másutt is közösen talán meg lehet oldani. A felvidéki magyarság napi életében fontos dolgokról felkészülten, kerülve a frázisos populizmust és a mindenkori sérelmi alapállást arról beszélni velük, hogy számunkra is lényeges a jó iskola, hogy a mezőgazdasági régióban is legyen elegendő munkalehetőség. Hogy képesek legyünk itthon tartani a fiatalokat, mert ez szükséges eleme magyarságunk megőrzésének, és hogy az önkormányzatiság különböző részterületein, apró lépésekben, szintén előre akarunk haladni. Csak folyamatos párbeszédet folytatva lehet elérni, hogy ne a „fenti” politika közölje velünk, mit „szíveskedik” elintézni az érdekünkben, hanem a választópolgár mondja meg: mit vár el általában a hazai politikától, ennek fényében pedig mi, magyarok a saját politikusainktól. Eleget tenni ezeknek az elvárásoknak nagyon komoly munka, az eredményesség egyik előfeltétele pedig, hogy a politikus nem az érdekek, hanem az értékek mentén, tehát a szó helyes értelmében milyen kapcsolati tőkét tud hozzá kiépíteni. Hogy egészen világos legyen, amit mondok: annak idején a szlovák parlamenti képviselők elfogadó támogatása nélkül a Selye Egyetem talán mind a mai napig sem jöhetett volna létre. Most viszont ott tartunk, hogy a két igazán számottevő szlovákiai magyar párt már 10-12 éve egymásra mutogató haragban áll egymással, következésképpen egyikük sem j ütött a parlamentbe. (Somogyi Tibor felvétele) Ennek a háborúskodásnak feltűnő példájaként a kampány tévévitáinak egyikében az MKÖ listavezetője és a Híd elnöke indulatos modorban viszálykodott! Mit mondjak erre? Amikor már az egyik élő vitaműsor két szlovák vendégének is láthatóan kellemetlen volt ez a mi belső összeférhetetlenségünket a nézők milliói elé táró csetepaté, akkor mérgemben felálltam a tévétől, és otthagytam ezt a visszataszító összeszólalkozást. Ilyen hangnemben nemigen lehet elmagyarázni a szlovák közönségnek a felvidéki magyarság közösségi gondjait és céljait. Azt, hogy mit várunk/vámánk el, és mit szeretnénk, ha a többségi nemzet megértene a nemzetiségi feszültségek megelőzése érdekében. Mert ebben a parlamenten és kormányzaton kívüli helyzetben az esetleges radikalizálódás veszélye is fennállhat. Ezért hát bármennyire tetszik nekünk, vagy akár nem is, de a bezárkózás meg az elszigetelődés helyett állandóan a többségi társadalommal is kommunikálni kell. Ennek a természetes elvárásnak megértését, tágabb körben, régebben hiányolom. A két választás eredménye láttán ma már nyilván nem elég csupán csalódottnak lenni. Valóban nem. Sokkal inkább itt az ideje okulni a hibákból. Levonni a dolgok gyakorlati következtetéseit, ami nélkülözhetetlen előfeltétele annak, hogy a szlovákiai magyar politizálás egy új fejezetet nyithasson. Ennek kiindulópontja pedig aligha lehet/lehetne más, mint az önvizsgálat. Tehát egy, az utóbbi 10- 14 esztendő sikereit és kudarcait összegző, mélyreható és elfogulatlan elemzés. Nem megfeledkezve a felvidéki magyar politizálást befolyásoló külső ráhatásokról sem. Mi legyen e summázat kiindulópontja? Talán annak az időszaknak utolsó szakasza, amikor az a „régi” MKP még egységes párt volt, utána pedig jöhet a következő évek számbavétele. Hogy mi, miért és hogyan történt egészen napjainkig, hiszen akad néhány bukfenc ebben a hosszú történetben. Egy ilyen boncolgatás egyben kiváló alapja lehetne egy, a legutóbbi kudarcok feldolgozásához és az újrakezdéshez szükséges válságprogramnak. Professzor úr, és mi az, amit egészen más szempontok szerint kellene kezelni? A pártok együttműködését a szlovákiai magyar szakembergárdával. Egy értelmiségi és szakértői holdudvar kialakítása nélkül manapság tulajdonképpen lehetetlen a különböző szakmai kérdésekben az elvárható nívón politizálni. Mi lehet ennek a tartózkodó közelítésmódnak az oka? Bármennyire csúnya, amit mondok, de egyrészt talán a féltékenység, másrészt pedig a politikusok felkészületlenségének palástolása, még ha tudvalévő is, hogy a modem időkben senki sem lehet polihisztor. De éppen ezért lenne szükségük a megbízható szakmai tanácsokra, különösen azokon a szakterületeken, amelyekkel behatóbban foglalkoznak. Most végül is hová, merre és hogyan tovább? Aj övöt nézve is hiszek abban, hogy Szlovákiában helye van az etnikai politizálásnak. Jelesül, hogy még mindig eredményesen működhet, bár ez csak a bántó felhangok és összeférhetetlenségi viszályok, tolakodó gesztusok nélkül lehetséges. Az emberek lelkesedése elfogyott, de annyi életerő van a felvidéki magyarságban, hogy önreflexióra késztesse a kudarcok felelőseit, és a társadalompolitikai céljaink elérését szorgalmazva a szakmaiság legyen az új megoldások kulcsa. Hogy az itteni magyar választók érezzék: a politika az ő mindennapjaikkal törődik, nem csak önmagával van elfoglalva.
