Új Szó, 2020. március (73. évfolyam, 51-76. szám)
2020-03-14 / 62. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2020. MÁRCIUS 14. 21 TÁRCA A SZALONBAN Bartók Imre Hörcsög írók végül is mindig az irodalomról írnak, ez nem belterjesség, ebben élnek, írók a haverjaik, az ellenségeik, író a feleségük, a gyerekük is író lesz, alighogy filcet fog, előtte a színező, már mondják, írjál már valamit. Én mégsem erről szeremék írni, hanem arról, hogy apám, miután meghalt - megfulladt szegény, fürdés közben, Balatonszárszón, a partról azt hittem, integet, pedig az volt a vég —, tehát apám, miután meghalt, egy hörcsögben élt tovább. Vagyis a lelke, hát igen, átköltözött egy rágcsálóba. Lement a temetés, gyászoltam csendesen, mondtam a színező fölé borult gyereknek, fiam, rossz hírt kell közölnöm, nagyapa meghalt. Elmondtam minden nap, pedig nem kérdezte, nem akarta hallani, színezni akart. Reggel, délben és éste, nagyapa meghalt. Aztán pár hét elteltével, én nem jártam egyébként feketében, néztem, mit színez éppen a gyerek, ahhoz választottam a ruhám, a feleségem meg is szidott érte, pár hét után bekopogott a hörcsög. Felkapaszkodott a gangra nyíló ablak elé, azon kocogtatott a kis manésával, nem mintha meghallottam volna, de pont kibámultam. A gyerek épp színezett, a feleségem nem volt otthon, valakinek dolgoznia is kell. Kopogott a hörcsög a kis mancsával, orrocskájával, beengedtem. A fiam abbahagyta a színezést, rögtön ölbe vette a kisállatot, nagyon megörült neki. Játszottak együtt, én addig lefeküdtem a kanapéra, rettenetesen fáradt voltam. Bámultam ki az ablakon a kanapéról is, hátha jön még egy, ez csak az előőrs, csöpp kis felderítő, aki mindjárt ideftittyenti a barátait, de nem jött senki más. Aztán úgy egy óra után, hiheteden egyébként, hogy eddig eljátszadoztak egymással, de így történt, szaladgáltak körw A hörcsög megfogja azt a filcet, úgy tartja a két mancsában, hogy én ilyet még nem láttam. Lemegy a papírig húzza, írni kezd, a szemem láttára karcolgat, tényleg ír valamit. be a lakásban, színeztek valamit, rajzolgattak, tehát egy óra után felkeltem, rettenetesen éreztem magam egyébként, odamentem a színezőhöz, ott volt nagybetűkkel, AZ APÁD VAGYOK. Kérdezem a gyereket, mi az isten, megtanultál írni? Kétévesen azért nem semmi, még beszélni se tud. Lehet vajon hamarabb írni, mint beszélni? Felkaptam, ráztam szegényt, utólag szégyellem, úgy kérdeztem, ezt te írtad? Megijedt, azt mondta, nem. A hörcsögre mutatott. Hol a gyerekre, hol a hörcsögre néztem, gyanús volt az egész. A színezőben a Télapó is egész jól elkészült, zöld kesztyű, piros ruha, barna puttony, ahogy kell. Furcsa, ez se ment eddig. Megcsörrent a telefon, a feleségem kérdezte, még beugrik a boltba, mit hozzon. Kikapcsoltam. A hörcsög odament a színezőhöz, valahogy felágaskodott a hátsó lábaira, két mancsa közé fogott egy filcet, és aláhúzta a szavakat: AZ APÁD VAGYOK. Majd megfordult, és integetett. Úgy, mint ő a Balatonban. Segítséget kér, búcsúzik, akármi lehetett. Ki hitte volna? A gyerek odalép hozzá, megsimogatja. Milyen kis bolyhos, tényleg. Piált egyébként, mielőtt bement a vízbe, mi mást csinált volna abban a dögmelegben, csak három-négy sör, délelőtt tizenegy, nem sok, de tegyük a szívünkre a kezünket, nem is kevés. Felhők úsztak az égen, különös, mintha naplemente lett volna, igen, ez csak most jut eszembe. Délelőtt történt, épp azon gondolkoztam, mit vegyünk ebédre, cézársalátát, vagy a héten negyedszerre is kolbászos lángost, tocsog a zsírban, ahogy kell, de hát mindannyian ennek örültünk a legjobban, néha kell egy kis kikapcsolódás. Délelőtt volt, a fények mégis, mintha épp ment volna le a nap. Rózsaszín, sárga, vörös. O meg integet. Szia, azt mondja. Most megyek, és beljebb úszom. Csak a túlpartig, és vissza. Vagy csak a túlpartig. A hörcsög meg fogja azt a filcet, úgy tartja a két mancsában, hogy én ilyet még nem láttam. Lemegy a papírig, húzza, írni kezd, a szemem láttára karcolgat, tényleg ír valamit. A fiam is nézi, kíváncsian, türelmesen. Fáradt vagyok Aludni kéne, pedig hol van még az este. Kinézek az ablakon, a gang végén látom a feleségem, jön. O is fáradt. Hogy megöregedtünk mindketten. Tíz éve együtt, jó ez, de helyeselhető vajon, hogy így telik el az élet? A hörcsög meg csak ír, meglepő, hogy milyen egyenesen tudja tartani azt a filcet. A gyereknek tetszik, vigyorog. A feleségem már az ajtó előtt, eszébe jut valami, telefonál. Már készülök, hogy felvegyem, de a telefon néma marad. Persze, miért is hívna, ha már az ajtó előtt van. Mással beszél. A hörcsög húzza a filcet ide-oda a papíron, a Télapó talpa alatt kanyarog. Nagyon magabiztosnak tűnik Aztán leteszi a tollat, hátra veti magát, a fiam csiklandozni kezdi. Nem reagál. Kulcs csusszan a zárba, nyílik az ajtó. A papíron ez áll: UGYE SZÉP VOLT A NAPLEMENTE? FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Hidak könyve XXVI. / Oda-vissza V eszettül lapozgatok a feljegyzések noteszei között, hogy megtaláljam az elveszett újságcikket. Egy smíchovi sörözőben beszélgettünk E-vel, amikor elém került a napilap, amelyből gondosan kitéptem. De nem emlékszem, melyik füzetbe csúsztattam. Mikor is volt? A piros füzet idején, vagy amikor az arabeszkesbe írtam? Szarajevóról faggat E. De napi valóságom távolinak tűnik, ebben a kiruccanásban. Onnét el, ide vissza, oda vissza. Fel-alá járkálok, gondolom, miközben próbálom E. idegen tekintetének leírni a várost. De nem jutok tovább annál, hogy más, mint Prága. Fel-alá mászkálok, de észre sem veszem, csak a változásokra figyelek. Hogy hová kígyóznak az elejtett szálak. A cikk a Libeni hídról szólt, pontosan emlékszem: 2018. április 25. Ez volt az egyik elejtett szál, a híd, annak sorsa, hogy kotrógépek harmincadjára jut-e, mint minden Libenben, vagy sem. S most látom, A. tegnap tüntetést szervezett a civilekkel és szimbolikusan blokád alá vonták a Libeni hidat. Tiltakoznak a civilek a Libeni híd lebontása ellen - biztos efféle címe lehetett az elveszett cikknek. Egy másik noteszből egy papírszelet, kivágott idézet hull ki: „a férjem fogta a grafikát és vizsgálgatta a Vltava kanyarulatát ábrázolta a Libeni hídnál ott lenn ahol mindig egy nagy hajó állt két vastag kötéllel kikötve mindörökre egy palló vezetett fel rá a partról két oldalt apró ablakai voltak a hajóorrban pedig kioszk meg egy kémény amelyből füst szállt...” Mintha parancsszóra hullottak volna ki Hrabal sorai a feljegyzések közül. E sorok, és még néhány, nincsenek benne a Vita Nuova magyar fordításában. A fordítás a zürichi kiadáson alapul, amelyet születésem évében adtak ki. Az én Vita Nuovdmbm, amelyet a prágai őszből hoztam el magammal, az 1991-es évszám szerepel. Hrabal bővítette a szöveget, de miért tartotta fontosnak, éppen ezt az apró részletet elmondatni a narrátorral, aki az író felesége? Talán mert eszébe jutott a többi beiktatott szövegrésszel együtt, amely az eredeti verzió egységes anekdotáját két oldalra félbeszakítja? A rész narrációja pedig észrevédenül a régi kép hídjáról a mai híd élményére csusszan át központosítadanul. Erre már sem Pipsi, sem „a férjem” nem válaszolhat. De gesztusértéke lehet annak, hogy a műélvezet, a kép médiuma által kiemeli a Libeni hidat. Amely, noha a libeni mitológia része - ám mindig csak diszkréten a háttérben marad. Felületként. Vladimir a hídról, a villamosmegállóból érkezik lobogó hajjal és lelkesedéssel a május 1-i felvonulásra - Gyöngéd barbár. A Vltavában fürdenek, a háttérben a híd - Vita Nuova. A Házimurikbin Pipsi villamosozik át Libenbe a hídon. Később az elbeszélő elé kerülő látképben jelenik meg a híd, villamosok zörögnek, kígyóinak a lámpák, esteledik, távolban villám cikázik. Az este ihletettségében pedig a viharos szélben Vladimirrel egymást ugratva sétálnak át kézenfogva az éjszakai hídon. A híd afféle kulissza. Észre sem vesszük, hogy átmegyünk rajta - oda-vissza. Tegnap pont ott voltunk. Mondom E-nek a második sör elején, miután átfütottam a cikket. A. akcióját mesélem neki. Tegnap E-vel és Zével kimentünk Libenbe, mert a páradan Budy kocsmájában szerettem volna, ha koccintunk a születésnapomra. Éppen ekkor kezdődött A. akciója - magyarázom E-nek, amikor koccintottunk. A-val már nem fogok tudni találkozni, pedig ő mesélte el annakidején a híd történetét. Azóta csak S. mailjéből tudtam róla valamit, no meg a híd körüli huzavonából, mert a híreket követtem még most is Szarajevóból. Bontják vagy nem bontják? Oda-vissza ment a játszma a civüek és a hivatalok között. Ideoda járok, s pechemre csak most, mikor már késő, szúrtam ki, hogy tegnap egyidőben egymástól két saroknyira termettünk. A tünti után ihatott volna A. az egészségemre — mondom E-nek sörkeserű mosollyal. Hrabaliánában mindig csak a háttérben van a híd, csak átmennek a Libeni hídon - kivéve a Gyöngéd barbár következő részletét: „Vladimírnak gyakran el kellett mesélnem két történetet, melyek érthetedenül izgatták. Szepi Bruml esetét, akinek volt egy barátja, és annyira szerettek beszélgetni, hogy jó néhányszor átkísérték egymást a Libeni hídon, Szepi úr felment a lifttel egészen a barátja lakásáig, de a megkezdett párbeszéd még nem volt igazán lezárva, úgyhogy megint lementek a lifttel, és átsétáltak a hídon, hogy újra liftbe szádjának, és folmenjenek Szepi úr ajtajáig, aki már bedugta a kulcsot a zárba, de a beszélgetésnek csak nem akart vége szakadni, így hát megint lelifteztek, és Szepi úr újra átkísérte barátját Libenbe...” A híd nélkül a kis anekdota kevésbé működne. Stabil pontja a két lift és a híd, ez jelzi az ide-oda menést. Amely pedig csak azért történik, mert a beszéd, a mesélés áradata meghiúsítja, hogy elváljanak egymástól. Hát nem ugyanezt érzi Hrabal olvasója, hogy oldalakon keresztül képtelen elszakadni szerzőjétől a duma miatt, amelyet az lekottázott? Mert az anekdota írói ars poeticaként is olvasható. Ä Libeni híd lényegi szerepet csak ebben a részben játszik Hrabalnál. Szepi úr és barátja észre sem veszik, hogy oda-vissza róják ugyanazt az utat. Az ide-oda hangsúlyosabb a hídon való átkelés miatt, két partot áthidalni nem olyan szimpla, mint utcákat róni, de ez Szepi úrnak és barátjának meg sem kottyan. A híd számukra a háttérben marad. Mintha természetes lenne. De nem természetes áthidalni két partot, hanem nagyonis emberi. Szándék, eltökéltség, remény és mindenekelőtt szükség kérdése az összeköttetés. Éppen így van ez a beszéddel is, és ennek hídján sétál minden hrabali szereplő, zörög át rajta minden tépett mondat. Talán már csak ezért kellene megmenteni a Libeni hidat. Mert ezen a hídon még beszéltek egymáshoz, meséltek egymásnak az emberek. Ez az igazi a történelem, nem az építészeti értékek. A helyébe építendő új hídról ugyanis ez a tegnapi valóság már nem lesz elmondható. Nem találom az elveszett újságcikket a smíchovi sörözőből. Nyáron még villamossal mentem át Libenbe a hídon. Rákeresek. Extrém nyomáspróbának vetik alá a hidat a statikusok - tegnapi hír. Egy korábbiban pedig állítólag a hidat műemlékké nyilvánították. A. biztosan örül, jut eszembe ironikus mosolya. Persze, de hát ezek csak szavak oda-vissza. A műemlékek is összedőlnek, ha nem csinálnak velük semmit. Száz Pál A mellékletet szerkeszti; Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
