Új Szó, 2020. március (73. évfolyam, 51-76. szám)
2020-03-14 / 62. szám
www.ujszo.com | 2020. március 14. SZOMBATI VENDÉG 9 Ma is visszavágyik Komáromba Thirring Viola; „Engem úgy neveltek a főiskolán, hogy van egy anyaszínházam, és életem végéig oda tartozom..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Erős start volt az övé. Rögtön azután, hogy diplomát szerzett a pozsonyi színművészeti főiskolán, Komáromba szerződött, ahol 1963 és 1969 között sorra kapta a nagy szerepeket. Thirring Viola a társulat üdvöskéje volt. Aztán Budapestre került, férjhez ment, fia született, s már csak vendégként járt vissza egykori sikerei színhelyére. Komáromban legutóbb tizenkét éve, Noel Coward Forgószínpadjában játszott, azóta pedig a budapesti Vertigo Szlovák Színház tagjaként láthatja a közönség. Pozsonyban, a színművészeti főiskolán évekig ő tanitotta beszédtechnikára a magyar növendékeket. A Vertigóban kapott szerepei mellett most is ez jelent számára napi elfoglaltságot: könyvet írt a hangzók játékáról. Ebből doktorált, szívügye a tiszta, érthető színpadi beszéd. Belvárosi lakásában, közel a Parlamenthez és kőhaj ításnyira a Dunától királynőként ül előttem egy trónnak is beillő, díszes, faragott székben, de az egymásba nyíló szobák is azt az érzetet keltik, mintha pompázatosán berendezett kastélytermek közül választottuk volna ki azt az egyet, amelyben a legjobban érzi magát. Tartásából, gesztusaiból, mondataiból ugyanazzal a természetességgel árad a harmónia, mint ahogy a fény teríti be az antik tárgyakkal teli falakat. Hatalmas gyűjtőmunka eredménye lehet, ami itt körbevesz bennünket. A bútorok, a festmények, a népművészeti tárgyak, de még a szenteltvíztartók, a korsók, a tányérok, a butéliák és a csillárok is mind-mind páratlan gyűjtőszenvedélyről tanúskodnak. Évtizedeken át erről szólt az életünk, közös kedvtelésünk volt ez a férjemmel. Gosztonyi János érdemes művésszel, rendezővel, drámaíróval, dramaturggal és egyetemi tanárral. Amikor ide kerültem, ebbe a lakásba, az a míves német láda már megvolt Jánosnak, és volt néhány régebbi bútordarabja is, de másolatok, amelyeket aztán valódira cseréltünk. Ez már igazi antik. Szeretek is itthon, nagyon. János is ilyen volt. Inkább magunknak éltünk. Egymásnak. Egymásért. Ennek most érzem igazán a lecsapódását, hiszen már hat éve, hogy elment. Nagyon egyedül maradtam. Annyira jól megvoltunk együtt, hogy nem volt szükségünk barátokra. Szerettük a munkánkat, a színházi-irodalmi közeget, de ahogy hazajöttünk, máshogy volt jó. Hozzánk nem jártak vendégek. Vagy csak nagyon ritkán. Megtiszteltetésnek vehette az illető, ha meghívtuk hozzánk. De amióta Jánosom elment, egészen más az életem. Még jó, hogy itt a fiam. Negyvennyolc éves. A Tisztelet Társaságnál idős emberekkel foglalkozik. Ez a lakás két ember életműve. Ezt mi alkottuk meg Jánossal. Csak már renoválni kellene. Eljutott hozzám egy hatvankilences interjúja, Komáromban akkor a Rómeó és Júliát játszották. A drámairodalom egyik legszebb női szerepében láthatta a közönség. Arra a kérdésre, hogy mit tervez a következő évekre, évtizedekre, nagy meglepetésemre azt válaszolta: sokat szeretne utazni, és szülni három gyereket. Vágyott szerepekről szó sem esett. A három gyerek számomra is meglepő. Ez nyilván abból fakadhatott, hogy akkor még nem voltam férjezett. Inkább párra vártam, vágytam. A gyerek a művészi pályát nagyon keményen igénybe veszi. Nekünk csak egy fiunk született, Balázs, aki nagyon karakteres, mégis megfogalmazhatatlan figura, de nagyon boldog vagyok vele. Ami pedig az utazásokat illeti, Jánosommal beutaztuk a fél világot. Berlinben is nagyon fogékonyan reagáltak a rádiójátékaira. Vitték a darabjait. Lefordították, játszották, sok helyre meghívták őt. Két-három heteket töltöttünk külföldön. Németországban, Portugáliában, Olaszországban, Dániában, de eljutottunk Amerikába és háromszor Kínába is. Budapesten született, de miután katonaorvos édesapja meghalt, az édesanyjával és az öccsével átköltöztek Érsekújvárba, a nagyszülők házába. Érsekújvár nekem a gyerekkorom, a családom, a legbelsőbb énem. Ott érettségiztem a magyar gimnáziumban, onnan kerültem fel Pozsonyba. Nemrég bontották le a családi házunkat. Mintha beletéptek volna a lelkembe. Pedig az utóbbi időben nem is nagyon jártam arra. És Komárom? Lezárva? Oda is nagyon vágytam, de nem hívtak. Csak 2008-ban, és azóta sem. De volt helye Budapesten a Kazimir Károly vezette Körszínházban, majd a Thália Színházban, később pedig a Radnóti Színpadon, még Keres Emil igazgatása alatt. Ott éltem meg egy drámai helyzetet, a rendszerváltás idején. Hétfőn kinevezték az új igazgatót, szerdán már nem voltunk a társulat tagjai. Sem János, sem én. Ez felért egy kisebb halállal. Volt más is, akinek útilaput kötöttek a talpára. Dőry Virág, Gordon Zsuzsa. Pécsi Ildikó magától ment el, amikor megtudta, hogy igazgatóváltás lesz. Aztán Jánost is, engem is vissza kellett, hogy vegyenek, a szakszervezet megvédett bennünket. De csak pár évig maradtunk. Amint megszűnt a védettség, már nem hosszabbították meg a szerződésünket. Nem fordulhatott volna akkor Komárom felé? Gyerekkel a karomon? Én soha nem mentem a dolgaim után. Nem Még valami... Lakása bejáratánál, az emeleti folyosón több cserép virág pompázik egész évben. Aprócska sárga krizantém- • jából le is csíp egyet, azt kapom tőle búcsúképpen. Mintha csak átültette volna gyermekkora kerti virágait a budapesti életébe. Az az emeleti kertecske ThirringViola itthoni emlékeinek tenyérnyi szigete. kerestem másik kaput, ha a korábbi bezárult előttem. Es az is működött bennem, hogy 69-ben, amikor eljöttem Komáromból, hűtlen lettem az ottani közönséghez. Nagyon sokáig komoly lelkifurdalást éreztem. De akkor még nem is volt divat, hogy hol ide, hol oda szerződünk. Engem úgy neveltek a főiskolán, hogy van egy anyaszínházam, életem végéig oda tartozom, és a színház törődik velem, a tehetségemmel. Komáromban érezte ezt a törődést? Teljes mértékben. A lelkem mélyén ma is azt tartom az anyaszínházamnak. Budapesten voltak évek, amikor havi harminckettőt játszottam. Azok is boldog idők voltak. Mostanában csak a Vertigóban játszik? Szlovák társulatban, szlovákul, de ott sem olyan sokat. Kéthavonta egyet. Ha huszonötöt játszunk egy előadásból, az már jó. Egyébként csodálatos szerepeket kapok a Vertigóban. Velük még a Tátrába is eljutottam. Fesztiválokra járunk. Szeret bennünket a szlovákiai szlovák közönség is. Egy héttel az előadás előtt minden este átveszem a szövegemet. Húsz évig tanított beszédtechnikát Pozsonyban. Egykori növendékei nagy szeretettel emlegetik. Az is nagyon hiányzik. A pozsonyi létem. Mert ott is volt egy életem. Havonta négy napot ott töltöttem, amíg tanítottam. Minden napra be voltak osztva a növendékeim. Mindegyikük külön csoda volt, egy új világ. Meg kellett találnom hozzájuk a kulcsot, az utat anélkül, hogy rájuk oktrojáltam volna magamat. Minden alkalommal új anyaggal mentem. Boldogsággal töltött el, hogy adni tudtam nekik valamit. Főiskolai osztálytársaival, Emília Vásáryovával és Jelka Buckovával ma is szoros kapcsolatban van. Hogyan sikerült megőrizni ennyi évtizedes barátságukat? Mi a főiskola négy éve alatt végig együtt laktunk a kollégiumban. Ez mindhármunk életében meghatározó időszak maradt. Én rémülten kerültem fel Érsekújvárból Pozsonyba, magyar gimnázium után szlovák osztályba. De szeretettel fogadtak, kedveltek a többiek, jól éreztem magam velük. Milka szülei meghívtak bennünket Selmecbányára, az édesapja pedig még kirándulni is elvitt bennünket. Milka Pozsonyban maradt, Jelka Kassára került, én pedig Komáromba, majd Budapestre. A Radnóti Színpadnak volt egy műsora: a szovjet irodalom élő melléklete. Azzal jártuk a világot. Pozsonyba is elhoztuk, valami kutyaütő helyre, ahol Milka és Jelka is megjelentek. Majd hanyatt estem a csodálkozástól. De szlovákul akkorra el is felejtettem kicsit. Hiába jártam haza, Érsekújvárba, mi ott magyarul beszéltünk. Mulatságos élmény volt, ahogy visszahoztam a szlováktudásomat, de megérté. Később, amikor már a színművészetin tanítottam, kávézni, ebédelni, vacsorázni jártunk Milkával. Azóta is találkozunk minden évben. Együtt nyaralunk a Balatonnál vagy Pocúvadlón, kétévenként elmegyünk a Tátrába, a Grand Hotelbe, ahol Milkáról apartmant neveztek el, és a fotói díszítik a falakat. Óriási, nem? És mindennap elmegyünk a Csorbatóhoz, hármasban. Én nagyon alkalmazkodó vagyok, úgy simítok el dolgokat, mint tenger a homokos partot. Milka pedig hihetetlenül önfeláldozó, odaadó, segítőkész, nagyon figyel másokra. Ez a lenyűgöző benne. Stílusa van, elegáns. Mélyen érző. Nagyon ragaszkodik hozzám. A múltkor együtt mentek moziba Jelkával, és felhívtak, hogy gondolatban én is ott vagyok velük. Tüneményesek. Három grácia, túl a hetvenen. Lenyűgöző, micsoda harmónia honol a lelkében. Mindent rendbe raktam magamban. A pályámat, az életemet, a múltamat, a jelenemet. Mostanában ugyan ritkábban lépek színpadra, de nagyon komoly munkában vagyok. Megírtam egy hétszáz oldalas könyvet, színes pároldalasokat a hangzókról. Gyakorlókönyv. Le kellene kicsit rövidíteni, de minden írás a gyerekem. Képtelen vagyok bármelyiket is kinyisszantani. Ez tölti ki a napjaimat és az éjszakáimat. Ebben merültem el, ebben élem ki magamat. De mi lesz ezután? Mi következik? Lehet, hogy marad az írás? Azzal még eltölthetek kis időt. Másra már nem is nagyon gondolok. A szerző a Vasárnap munkatársa Thirring Viola, Milka Váááryová és Jelka Buőková a Lomnici-csúcson
