Új Szó, 2020. március (73. évfolyam, 51-76. szám)
2020-03-11 / 59. szám
WWW.ujszo.com I 2020. március 11. NAGYÍTÁS 113 Értészavar Szapu Marianna: „Szlovákia döntése az Isztambuli Egyezményről »csak« azt bizonyítja, hogy alaptalan hangulatkeltéssel, tendenciózus politikai ködösítéssel hogyan lehet az embereket, akár fóbiákat keltve is, félrevezetni" MIKLÓSI PÉTER Kis híján tíz éve, hogy az ország egyik kényes belpolitikai ütközőpontja és a napjainkig érdemben kibeszéletlen társadalmi dilemmája az „aggasztó" Isztambuli Egyezmény. E dokumentum parlamenti ratifikálásénak Ugye nálunk ezért 2011 óta lezáratlanul tematizálta (ás továbbra is tematizálja majd?) a közélet vitáit. A kusza helyzet legújabb fordulata, hogy öt nappal a február 29-ei választás előtt, tehát már avégnapjaitélő „régi” parlament - kapuzárás előtti pánikhangulatban egy, az egyezményről esetleg korszerűbben vélekedő és ezért talán ebben a dologban is új lapot nyitó törvényhozástól tartva - minden komolyabb vita nélkül gyors úton megszavazta, hogy Szlovákia nem ratifikálja ezt a nemzetközi szerződést! Zuzana Caputová államfő pedig - más hatásköri lehetősége nem lévén - a távozó képviselő-testületnek erről a legutolsó döntéséről azóta már levélben tájékoztatta is az Európa Tanácsot. Mit tartalmaz hát valóban ez a nálunk már-már démonizált dokumentum? Miért lehet vele egy pohár vízben is vihart kavarni? Szapu Marianna filozófussal, egyetemi docenssel, a Komensky Egyetem Bölcsészettudományi Karának dékánhelyettesével, esélyegyenlőségi szakértővel feszegettük a politikai porhintés hátterét. Ön szerint, kedves tanárnő, az Isztambuli Egyezmény elbuktatása a szlovák parlamentben miért lett fontosabb még az ország nemzetközi tekintélyének javításánál is? Szerintem főként populizmusból, ami a tényeket elferdítő politikai agyonbeszéléssel - a józan helyett - az ország egy kicsit elavult általános társadalmi szemléletmódjára épít. Sőt, a politika felszikrázó csetepatéiban akár vissza is él vele. Enyhe sarkítással Szlovákiában például íratlanul rögzült „hagyománytisztelő” társadalmi regula a „természetes” esélyegyenlőtlenség. E gondolkodásmódnak is nagy fokú szerepe van abban, hogy a széles körű nyilvánosság többnyire zokszó nélkül elfogadja a nemi sztereotípiákra épülő, úgymond jól bevált családi és közéleti sémarendszert. És ha a hepciáskodó populista politika némi ürügyet találva még rájátszik erre a kissé idejétmúlt társadalmi beállítottságra, akkor nem nehéz a „tradíciókat” érintő témákat indulatoskodó csatározások eszközévé tenni. Ahelyett, hogy a nőket sújtó erőszakkal kapcsolatos gondokról, azok indokairól és megalázó formáiról, az egyenrangúság és az esélyegyenlőtlenség sűrűn tetten érhető problémáiról beszélnénk. Illetve, épp a szóban forgó gondok összefüggésében az Isztambuli Egyezményben foglaltak objektív lényegéről. Pótlandó hát a közbeszédnek ezt a mulasztását, mi ennek a nemzetközi szerződésnek tömören kifejezhető tartalmi esszenciája? A legprecízebb választ ennek a nálunk politikailag nélkülözhetőnek minősített európai megállapodásnak az elnevezése rejti magában: „Egyezmény a nők elleni és a családon belüli erőszak felszámolásáról”. Ennyi. Gondolom, már ennyiből is félreérthetetlenül kiderül, hogy ez az európai konvenció egy komoly, társadalmilag érzékeny és Szlovákiában sajnos nagyon gyakran előforduló jelenség ellen küzd. Ezért az Isztambuli Egyezmény képviselőházi jóváhagyásának jogos elvárása már esztendőkkel ezelőtt sem derült égből villámcsapásként érte a hazai törvényhozást. Ám az elmúlt hét-nyolc év tudatos halogatása, majd pedig a legutóbbi, tehát a február 25-ei parlamenti „végszavazás” után most az amolyan „sok nem akarásnak nyögés a vége” szituációba kerültünk. Hiszen a szerződéssel kapcsolatosan idestova egy évtizede még ígéretes kilátások mára hasztalan elgondolásokká váltak. Merthogy? Illetve hát mi áll/állhat e szokatlan politikai ráklépés hátterében? Elsősorban az észszerű politika fiaskója és a korszerűbb gondolkodásmód kudarca. Miközben, az idő haladtával, a közvélemény egy részében is a sok szándékos ferdítés meg persze az értészavar nyitott fülekre talált. Tudniillik, míg Iveta Radicová kormánya 2011-ben még az Európa Tanács körültekintően, a lényeglátó tapasztalatok és nemzetközi sajátosságok figyelembe vételével készült dokumentumának nálunk is gyors ratifikálását feltételezte, addig a 2012-es, majd a 2016-os Fico-kormány a szerződés parlamenti becikkelyezése helyett inkább valótlanságokkal illette az egyezményt; annak célkitűzéseit pedig eltorzító ködösítéssel indulatoskodássá szította. Ebből eredhet az a téves nézet is, hogy az Isztambuli Egyezmény eleve elutasítandó, mert állítólagosán egy feminista deklaráció, amely a genderelmélet elemeit erőlteti? Nézze, elsősorban a politikusok bűne, bár részben az egyházak célzatos értészavarai is okozhatták, hogy az egyezménynek például csak a közbeszédben használatos neve is már sokakban visszatetszést kelt. Ugyanakkor arra jóval kevesebben gondolnak, hogy ez az európai szintű megállapodás pusztán azért „isztambuli”, mert az - például a dublini, a schengeni és más nemzetközi egyezmények nevéhez hasonlóan - az Európai Tanács 2011- ben született erőszak elleni konvenciója elfogadásának hivatalos helyszínére emlékeztet. Ami pedig a kérdését illetően sokkal lényegesebb, hogy abban a sokak által elmarasztalt szerződésben egy mukk sincs a feminizmusról! Az viszont okvetlenül helyénvaló, hogy a nők elleni és a családokon belüli erőszak problémáját annak tágabb összefüggéseiben kezeli. Tehát nemcsak általánosságokban elítélendő és rengeteg fájó gondot okozó visszásságként foglalkozik ezzel a jelenséggel, hanem a férfiak és a nők közötti, illetve a gyermekeket vagy éppen az időseket érintő kölcsönös családi kapcsolatrendszerek vonatkozásaiban szintén ráirányítja a figyelmet a társadalmi jogegyenlőség és egyenrangúság hiányosságaira. Az egyezményről Szlovákiában kialakult hosszas huzavona eddigi fejezetei tekinthetők akár egy tényleges vitának, vagy a java csupán populizmussal fűtött politikai habverés? Szerintem az utóbbi. Bátran megkockáztatom, hogy a szerződés ellen ágálok, a leghevesebben „vitázók” zöme nem is olvasta érdemlegesen annak teljes szövegét. Ha pedig mégis, akkor azt szándékosan félremagyarázzák. Ma már világosan látni lehet, hogy az Isztambuli Egyezmény ügye Szlovákiában érzelmeket gerjesztő és öncélú politikai licitálás tárgya lett. Megközelíthető ez a kislelkűség szociálpszichológiai szempontból is? Természetesen. De akkor mondjam azt, hogy nem egy racionális alapokon nyugvó társadalom a miénk? Szlovákiában az Isztambuli Egyezmény körüli hercehurca hét-nyolc éve a heveskedő politikum hálás gumicsontja. Ez pedig csak azt bizonyítja, hogy a populista eszközökkel sokkal egyszerűbb az emberekre hatást gyakorolni, mint az értelemre hatni. Ezért aztán az indulatokat is jóval könnyebb felkorbácsolni, mint higgadtan és tárgyilagos érvekkel vitázni valamiről. Az egyezményt nálunk élesen bírálók egyik elcsépelt „érve”, hogy az több ponton sérti az ország alkotmányát. Jelesül, hogy az alaptörvény túlságosan szabados értelmezhetőségére nyit lehetőséget. Ez már a valóság tendenciózus kiforgatása. Az állásfoglalásainak te(Somogyi Tibor felvétele) kintélyéről és a szakmai megbízhatóságáról hírneves Velencei Bizottság, de a Nemzetközi Jogok Európai Egyesülete, a Nemek Közötti Esélyegyenlőség Európai Intézete, illetve más jó nevű emberi jogi szervezetek az utóbbi években számos aspektusból elemezték az Isztambuli Egyezményt, és a különböző országok különféle kételyeit eloszlatva, minden tekintetben jogilag irányadónak ítélték. A húzódozók például amiatt is tamáskodnak, mert őszerintiik aránylag kötetlen szabadságot biztosít a házasság intézményének értelmezésében... Aki nem hiszi el első szóra, az a neten magyar vagy szlovák nyelven játszva utánanézhet: ebben a nemzetközi megállapodásban a házasság szó mindössze egyetlenegyszer fordul elő, mégpedig a kényszerházasságok tiltására vonatkozóan. Nehéz volna még ennél is konkrétabban megcáfolni az erről szóló ilyenolyan híreszteléseket. És ha ebben a kételyes kérdésben netán a riporter is beállna az aggályoskodók közé? Akkor mi az ön reflexiója? Hogy kettőnk „disputájában” fölhozom az örmény párhuzamot! Örményország alkotmánya ugyanis Szlovákia modem alaptörvényéhez hasonlíthatóan a kommunista rendszer összeomlása után született, és a házasságot szintén egy férfi és egy nő kötelékének téziseként definiálja. Ha tehát az Isztambuli Egyezmény és az örmény alkotmány összevetése kiállta a szigorú nemzetközi normakontrollt, akkor ugyanebben a dilemmában, értelemszerűen, Szlovákia pozíciói is csak ezzel megegyezők lehetnek. A dokumentum kritikusainak további aggodalma, hogy jogbővítéshez segíti az azonos neműek párkapcsolatait, illetve az őszerintűk a sátánnal is paktáló LGBT-közösségeket... Aki erőnek erejével akar bármi oktalanságot bizonygatni, az a kákán is csomót keres. De pont ellenkezőleg: az Isztambuli Egyezmény elfogulatlan olvasata semmiféle alapot nem nyújt az efféle hamis feltevésekhez. A szerződésben éppen hogy szó sincs az azonos nemű személyekről, a regisztrált párkapcsolatokról vagy az LGBT-közösségek jogairól. Minden egyéb kijelentés pusztán megtévesztés és a konvenció célkitűzéseinek populista kijátszása. Még a kezdeti, 2011-es jóindulat dacára is az Isztambuli Egyezmény elfogadottsága a hazai társadalomban mára megrekedt valahol félúton, a törvényhozás házában pedig szó szerint „lesre szaladt”! Egyrészt a társadalom kétarcúsága, másrészt az emberek hiszékenysége miatt. Az emberi jogok, az egyenrangúság és az egyenjogúság, a kulturális-etikai kérdések és a szabad és felelősségteljes kritikai gondolkodás ügyében nálunk a közélet konzervatívabb, mint ahogyan azt például én magam is látni szeretném — viszont az életmód, a flott életmenet dolgaiban nyitott, modem világban kívánunk élni. Lényegében már az is kicsit fura, hogy Szlovákiában az Isztambuli Egyezményt főként etikai kérdésként kezeljük, holott a nők és a család elleni erőszak leküzdése nem elsődlegesen az erkölcstan témája, hanem sokkal inkább az egyén természetes jólneveltségének, jó modorának és persze a nők iránti tiszteletnek alapvető kérdése. De ha már egyszer ennyire állhatatosak akarunk lenni, akkor vajon miért nem tartjuk a politikai etika halálos bűnének a közvagyont dézsmáló lopást-csalást?! Pedig a tízparancsolat azt is tiltja. Ráadásul még hiszékeny is a társadalom? Nem csak a szlovákiai. Az ember a természetéből fakadóan hiszékeny. Kritikátlanul megadjuk magunkat a napi politika örvényléseinek, populista felhangjainak. Nem vagyunk eléggé immunisak a politika tévedésekbe ejtő ferdítései ellen. Közben az álhírek olyan könnyen terjednek közöttünk, mint mostanában a koronavírus!
