Új Szó, 2020. február (73. évfolyam, 26-50. szám)

2020-02-29 / 50. szám

www.ujszo.com | 2020. február 29. SZOMBATI VENDÉG I 9 Harmadik életműdíját vette át Cserhalmi György: „Törőcsik Mari és Darvas Iván után én vagyok a harmadik színész, akit ezzel jutalmaztak..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Nagy az öröme Cserhalmi Györgynek: a magyar filmkritikusok életműdíjjal jutalmazták. Amikor megemlítem neki, hogy Trencsénteplicben és Prágában már több évvel korábban részesült ugyanebben az elismerésben, kacagva csak annyit mond: „Tényleg! Én erről meg is feledkeztem." Nem feledkezett meg viszont azokról a filmekről, amelyeket szlo­vák és cseh rendezőkkel forgatott. Dusán Trancíkkal a Más szerelmet, Martin Sulikkal a Gyengédséget. Később Drahomíra Vihanovával a Kígyók várát és Ondrej Trojannal a Zelaryt, amely 2004-ben Oscar-jelölt volt. Wim Wenders, a jeles német rendező Európa tíz legjobb színésze közé sorolta őt. Művészi pályájának himnusza Dés László Hosszú menet című dala lehetne. „Itt vagyok, itt maradok... túl leszek, rendben le­szek... megnyugodhatok” - énekli szívet-lelket megrázóan. Hosszúra nyúlik a felépülése. Több műtéten esett át. Meggyó­gyult már a térde? Minden rend­ben? A „minden” még odébb van, a tér­dem is vacakol még, de a lépcsőház­nak már bátran nekivágok. Nincs lift a házunkban. Ez egy klasszicista épü­let. Műemlék. Terveznek már vala­mit, de addig is föl-le mászkálok. Na­ponta többször. Két külföldi életműdíja után milyen érzésekkel vette át azt, amelyet most a filmkritikusoktól kapott? Azért voltam nagyon boldog, mert ezt a díjat ötvennyolc évvel ezelőtt alapították, s azóta folyamatosan ki­osztják, de a színészek közül eddig csak Törőcsik Mari és Darvas Iván kapta meg, és most én. Többnyire ugyanis rendezőknek és operatőrök­nek, vagyis igazi filmeseknek adják. Én vagyok tehát a harmadik színész, aki ezt átvehette. A névsor pedig na­gyon szép. Ijedtemben, amikor át­vettem a díjat, azt mondtam: Makk, Jancsó, Sára Sándor és a többi díja­zott, akikkel dolgozhattam, kicsit beavattak az életükbe, rám bíztak be­lőle egy kis szeletet, s ezzel össze­raktak nekem is egy életművet. Ne­kem már az is nagy díj, hogy részese lehettem az életüknek. S hogy ezt most díjazták...! Mit mondjak? Cso­dás érzés. Meg is lengette rendesen a díjhoz kapott virágcsokrot. Az volt a legjobb az egészben. A csokor. Azt ugyanis Lenke unokám adta át, aki márciusban hatéves lesz. Hihetetlenül jó érzés volt. Annyira meglepett, hogy majdnem elbőgtem magam. Gáspár, a kisebbik unokája, Sá­ra lányának második gyermeke... ... ö meg szeptember lesz három­éves. Elképesztő kis csávó. Hasonlít a nagypapájára? A fene megette! Elkezdett nagyon hasonlítani rám. A lányom is mondja, hogy kicsit ijesztő ez, apa. (Talabér Tamás felvételei) kétségbe ejteni a jelmeztervezőt. Ha felkészületlen az illető, akkor ez ter­mészetes. De még a legfelkészül­tebb tervező ruháját is úgy tépik le magukról, mintha az egy ócska WC- papír lenne. Pedig az ott több tízezer forint. Azt ugye, látni lehet, hogy hozzájuk mindig máshogy megy a drága hölgy, aki a jelmezeket tervez­te, mert ezek bizony nem kímélnek senkit. Pontosan tudják, mit kíván a szerep. És mindenkinél jobban! Még a rendezőnél is jobban. Olyanok ők, mint a gramofontű. Csak akkor szó­lal meg a zene, ha pontosan ott talá­lod el, ahol kell. Csodálatos nőcs­­kék, na! A képességeikről nem is be­szélve. Azokat mindenki ismeri. S azokat a perceket hogyan éli meg, amikor a Dés-koncerteken velük énekel? Nagyon sokat nevetek. Az külön szám. Úgy kezdődött, hogy volt egy nágyon egyszerű koncert, amelyen még mindannyian olyan hétköznapi ruhában voltunk. Míg egy nap divat­­bemutatón találtam magamat. A két csaj hatalmas versengésbe kezdett. Én ezen rettenetesen jót szórakozom. Mondtam is már nekik többször, hogy én csak azért vagyok veletek, hogy tönkretegyelek titeket. Ok ugyanis tényleg tudnak énekelni, én meg nem. Nekem semmi közöm eh­hez a műfajhoz. De mondták, hogy nem, nem, ők szeretnek velem éne­kelni. Nem értem, miért. Én nem sze­retnék magammal énekelni. Gobbi Hildáról is felsőfokon be­szélt nemrég. „Nagy szerelem volt” - mondta. Jó, tudom, nem úgy gon­dolta. Hilda csodálatos asszony volt, világhírű szociális érzékenységgel. Hogyan tudott hetven fölött is meg­maradni olyan fiatalnak?! Tízen­­húszan ültünk együtt vele, és döb­benten néztünk egymásra, hogy ő a legfiatalabb köztünk. Nemcsak a fel-Még valami... Egy év alatt többször is műtöt­ték. Térdprotézis, gerinccsa­torna-szűkület, csigolyacsere. De nem sajnálja, és nem saj­­náltatja magát. Talpra állt. Csak már nem akar sokat játszani. Kevesebb is elég már, csakjó legyen, mondja. „Szellemileg és lelkileg jó kondícióban vagyok..." Egy fiúgyerekben nyilván ha­marabb felfedezi magát az ember. A lányunokámba bele vagyok zúg­va. Remélem, senki nem érti félre. Jaj, Istenem! Szerelmes vagyok bele. A fiúra meg büszke vagyok. Azt hittem, a második baba is lány lesz, aztán az orvosok közölték Sárival, hogy nem lány, hanem fiú érkezik. Na, erre mondtam Sárinak: először azt fogom megtanítani a gyereknek, hogy bal egyenes, jobb horog. De nem kellett neki megtanítani. Azonnal behúzott nekem egyet. Gyönyörű volt. Lendí­tett egyet, és bumm, megkaptam, át­csúszott a jobb horog. De azt hiszem, neki fájt jobban. A Mészáros Mártával forgatott Aurora Borealis - Északi fény és a Mundruczó Kornél rendezésében készült Jupiter holdja után most Orosz Dénes romantikus vígjáté­kában, a Seveledben tűnt fel a mo­zivásznon. Bodrogival forgattunk három na­pot a filmben. Nagyon jó volt vele. Két öreg kukkol a gangon, minden szituációban. Lesik, megfigyelik a ház életét. Rövid, szigorú epizód. Én aztán lenyúlom Básti Julit, a fösze­­replőnőt. Akik látták a filmet, azt mondják, erős ajelenlétünk. Megtap­soltak minket. Szeretek filmezni, csak az új technikával nem tudok megba­rátkozni. Utálom az elektronikát. Én a celluloid híve vagyok, és örökre az is maradok. Marhaság a technika. Megöl minket. Mindent ellop, nem­csak az időnket. És minden szakmai tudást félretesz. Csak nyomod a gombot. Nincs anyagi korlát. Básti Juliról és Udvaros Do­rottyáról nyilatkozta nemrég, hogy rengeteget tanult tőlük. Egy olyan kaliberű színész, mint ön, mit tud ellesni ilyen két... ... primadonnától? Tényleg ren­geteg mindent. Van egy idevágó tör­ténetem Latinovits Zoltánról. Hon­­thy Hanna, az Operettszínház egy­kori primadonnája meghívta őt ven­dégségbe. Latinovits úgy ment hoz­zá, mintha az angol királynőhöz ment volna. A nagy Latinovits! És úgy jött el, annyi tapasztalással, hogy telje­sen megváltozott a pályáról, a szí­nészetről addig alkotott felfogása. Ezzel a két nővel, Julival és Dorká­val többször is játszottam. Baromi profik mindketten. Az egész próba­­folyamathoz való hozzáállásuk bá­mulatos. Nincs kihagyott perc. Az elsőtől az utolsóig masszív koncent­ráció. Ezt például tőlük tanultam, sőt még megfejeltem azzal, hogy ha te­hetem, megszerzem a szöveget, elő­re megtanulom, hogy az olvasópró­bán már tisztában legyek vele. Ren­dezőként is utálom, ha papírlapok bolyonganak a színpadon az első két hétben, és mindenki a súgót csesze­­geti, hogy miért nem súg hangosab­ban. Aztán hogy milyen okos ez a két nő! Hogy az összes rendezői mar­haságot milyen finom női fifikával korrigálják! Mintha a rendező bírál­ná felül saját magát. Ez külön tanul­mány. De az is, hogy milyen lehet készültségében, hanem a mentalitá­sával, a humorával is. Ahogy lecsa­pott egy témára! Néha keményen ki­oktatott minket. Név nélkül mondok egy történetet. Ültünk a Katona Jó­zsef Színház társalgójában, és meg­szólalt egy fiatal titán. „Hilda, én azért vitatkoznék veled, mert az én felfo­gásom szerint egy egér is lehet hős.” Hilda ránézett, és csak annyit mon­dott: „Igen, kisfiam, de arra a macska szarik.” És ez telitalálat, de olyan! Szóval ennyire volt jelen szakmailag, és minden pillanatban. Ilyen riposz­­tok, ilyen hihetetlen válaszok jelle­mezték őt. Nagyon jelen van az éle­temben ma is. Tanítok. Sokszor hi­vatkozom rá. Latinovits Zoltánt és Őze Lajost is gyakran emlegeti. Van is egy nagy erejű jelenetük Fábri Zoltán Az ötödik pecsét című filmjében, ami­kor ott lóg a magasban, krisztusi pózban kifeszítve, és emberi mél­tóságában teljesen megalázva po­font kap Őzétől. Két és fél napig forgattuk azt a je­lenetet. Napi tíz órában ment, de nem lógtam végig, egyfolytában. Néha le­engedtek, vagy egy kis ládát raktak alám, pedig kértem, hogy ne rakja­nak, ne tudjak megpihenni egy kicsit sem. Sokkal jobb, ha érzem a testem súlyát. Villonnak van egy mondata Faludy fordításában: „És nyakamon éreztem, hogy seggem mily nehéz.” Ezt akartam átélni, érezni én is. A je­lenetnek viszont nem az volt a ne­hézsége, hogy fájtak az izmaim, a vállízületeim, hanem hogy elkezd­tem fulladni, kiszorult a tüdőmből a levegő. Ebben ez volt borzalmas. Azért van az a hörgő hang, amely az­után, hogy lógtam vagy húsz percet, jött magától. A különdíj pedig az volt, hogy nagy színész ütött pofon, amire egy másik nagy színész biztatta. A bátorság, a kurázsi, a vakme­rőség mennyire öregszik az em­berrel? Ezt csak azért kérdezem, mert fiatalon, amikor még kasz­­kadőrködött is, nemegyszer vala­melyik hídról vetette bele magát a Dunába. Ma mennyi pénzért lenne képes erre? Ha egészséges vagyok, a gázsi­mért. Sosem félt? Egyszer igen. Mindig este men­tünk gyakorolni, amikor csak azt lá­tod, hogy van valahol egy víztükör. De nem érzed a mélységet. Újra ug­rani már a forgatáson, nappal kellett. És megrettentem. Jézus Isten, ez ilyen magas? Éjszaka nem tűnt annak. Szóltam a motorcsónakos rendőrök­nek, hogy menjenek egy kicsit ar­rébb, nehogy rájuk essek. Mondták, hogy csak nyugodtan, hiszen jó messze voltak tőlem. Csak ott fent, a hídon úgy érzed, hogy mindjárt rájuk zuhansz. Ott minden olyan fiira. Egé­szen mások a dimenziók. Mindent máshogy érzékelsz. De sosem bízom a véletlenre a dolgokat. Színpadi visszatérését mikorra tervezi? Szellemileg és lelkileg jó kondí­cióban vagyok. Hogy a testem meg­roppant egy időre, az egy dolog. Felállók, felépülök. Ezzel senkit nem akarok fenyegetni, de vigasz­talni sem. A szerző a Vasárnap munkatársa

Next

/
Thumbnails
Contents