Új Szó, 2020. február (73. évfolyam, 26-50. szám)
2020-02-25 / 46. szám
4 RÉGIÓ 2020. február 25.1 www.ujszo.com Az utolsó ebedi hadifogoly VATAŐÖIN PÉTER A második világháború, annak elő- és utóélete milliókat állított a legkeményebb próbatételek elé. Nem volt kivétel az ebedi Kotra Ferenc (1921-1997) sem, aki összesen 9 évet töltött szeretteitől távol, hogy aztán visszatérjen falujába, és a feleségével végre családot alapíthasson. E3EI „Ha nem olyan a természete, akkor haza se került volna. Mindig biztatta a többieket, a lelédi Dajcs Laci bácsit is, akinek akkor már volt családja, és sírt a kislánya képe fölött. Próbálta őt vigasztalni, hogy ne keseredjen el, ne zavarodjon bele. Apu vidám, vicces, nem szigorú természetű volt, így túl tudta élni” - meséli édesapjáról lánya, Fodor Mária. Ezzel kiemeli, hogy mi segített a férfinak túlélni a frontszolgálatot, a szovjet hadifogságot és a Rákosi-rendszer börtönét. Akarata ellenére 10 évet raboltak el az életéből a kor viharai, végül mégis visszatért a szülőfalujába és a feleségéhez, akivel négy gyermeket vállaltak. Közülük hárman idézték fel édesapjuk történetét az Új Szónak. Út a frontra Kotra Ferenc gyermekkorát — amely az emlékek szerint egyáltalán nem volt könnyű - Ebeden töltötte. Családjának fölszegi házában gazdálkodónak készült, mint generációjának megannyi tagja - akikhez hasonlóan a háború, majd annak következményei felülírták minden addigi tervét. 1942 májusában még megesküdött feleségével, Szilva Máriával. Ha ekkor nem zajlott volna már javában a háború, bizonyára hamarább válik szülővé is, 1942 őszén azonban behívták a magyar hadseregbe. Léván kezdte meg a szolgálatot, de nemsokára a frontra vezényelték a 22. honvéd gyalogezred katonájaként. Levelekkel tartotta a kapcsolatot feleségével, amelyek leginkább csak életjel adására szolgáltak. Hogy merre harcolt pontosan, arról nem tudni sokat, viszont szerencsésen sérülés nélkül úszta meg a harcokat. A hátramaradt feljegyzések szerint 1945 januárjának végén esett fogságba Ólubló (Stará Eubovna) környékén. Pontosabban eltűnt, hiszen két évig semmi.biztosat nem tudtak a sorsa felől. Ferenc gyermekei ma: József, Mária és Ferenc (A szerző felvétele) Kotra Ferenc a bevonuláskor Muszkaföldön Felesége és családja katonatársak hozzátartozói segítségével lassan hozzájutottak olyan információkhoz, melyek arra utaltak, hogy életben van. Már ekkor a Szovjetunió területére került Ferenc „málenkij robotra”. 1947-ben tudott levél útján kapcsolatba lépni a családjával. Az emlékekben leginkább azok a történettöredékek maradtak meg, amelyek a fogolytáborban és a A fogság utáni első ebedi fénykép Ferencről, aki édesanyja kezét fogja (Fotó: A család képarchívuma) kényszermunka során uralkodó életkörülményekről szóltak. Egyes nyári kültéri munkáknál olyan erősen tűzött a nap, hogy a hátuk felhólyagosodott. Szocsi környékén, a Kaukázus völgyeiben mínusz 50 fokos telet is átéltek. Bányában is dolgoztak, Ferencre egyszer rászakadt a tárna, 10 év alatt talán ekkor volt a legnagyobb veszélyben. Gyakran emlegette az ételt is, sokszor kaptak csalánlevest, emiatt úgy fogalmazott, az ő gyomra „ki van bádogozva”, minden ételt kibír. A legmegrendítőbb emlékek a tizedelésekről szólnak: ha valaki megszökött a táborból, az ott maradókat megtizedelték, ő is átélt ilyen megtorlást. Beszámolt arról is, hogy egyes időszakokban és táborokban sokan meghaltak a barakkokban - az ilyen reggeleken kihajtották őket a szabadba, s ott várták meg, míg társaik holttestét eltávolították az épületből. „Mindig az járt a fejükben, hogy holnap lehet, mi is ott leszünk” - meséli fia, Kotra József. Volt azonban haszna is a raboskodásnak: kiválóan megtanult kőműveskedni, és kifogástalanul elsajátította az orosz nyelvet is. A szovjeteknél hat táborban fordult Gyakran emlegette az ételt is, ami sokszor csalánleves volt, és emiatt úgy fogalmazott, az ő gyomra „ki van bádogozva", minden ételt kibír. meg. Egy voronyezsi lágerből került vissza Magyarországra, ahol 1950 decemberében az AVH Mosonyi utcai börtönébe fitték. Innen 1952. március 29-én szabadult. Egy ideig a hivatalos szervek vele és feleségével is azt közölték, hogy a másikuk megházasodott, s noha egyikük sem hitte ezt el, Ferenc állítólag komolyan azt fontolgatta, ; hogy ha igaz a hír, inkább visszamegy orosz földre. Hogy aztán miként esett az első találkozásuk, nem tudni, de néhány hónap híján 10 év: nyi megszakítás után végre újra találkozhattak. Ferenc 31, felesége 26 éves volt ekkor. Kezdődhetett a kö; zös életük. „Utolsó ember" „Én vagyok az utolsó ember a fa; luban” - gyerekei szerint édesapjuk : gyakran mondta. Kissé bizonytalan, hogy Ebedre hány (talán 7-8) hadifogoly tért vissza a háborút követően, afelől azonban nincs kétség, hogy 1952-ben Kotra Ferenc volt az utolsó hazatérő. A gondok ezzel nem értek véget. „Amikor hazajött, amunkahellyel is gondok voltak, mert nem nagyon vették fel a hadifoglyokat munkába” - vezeti fel József a hazajövetel utáni bő másfél évtized történetét. Édesapja jobb híján először téglagyári munkás lett, majd az erdészetnek dolgozott, s néhány évig a Besztercebánya melletti Harmanec : papírgyárba ingázott, ahonnan a negyedik gyermeke, Fexenc születése után tért vissza. Attól, hogy az 1 ebedi termelőszövetkezetben dolgozzon, mereven elzárkózott, mivel az ő családjától is elvették az ál- i latokat, a földet és az eszközöket a : kollektivizáció során. Végül nagy nehezen a párkányi vasútállomáson i lett pályamunkás a hatvanas évek derekán, viszont ekkor már a fogság hosszú távú hatása benyújtotta a számlát: reuma kezdte gyötörni, főként a vállai váltak egyre inkább használhatatlanná, amitől félig rokkantnak minősítették. 1977-ben kapott agyvérzést, utána már visszavonultan élt haláláig. Örök barátok és új álét Ha valahol, akkor egy évekig tartó fogolytáborban összekovácsolódik az ember a társaival. Kotra Ferencnek a lelédi Dajcs László lett élethosszig tartó jó barátja, vele ráadásul egy alakulatban is szolgál; tak. József fia szerint rendszeresen látogatták egymást az ebedi és a lelédi falusi búcsúk alkalmával. Nem a lelédi férfi volt azonban az egye; dűli „hadifogolytárs”, Kotra Ferenc kapcsolatban maradt például az oroszkai Gerő Jánossal is, akivel több mint egy évet töltöttek el együtt ; az ÁVH börtönében. Ferenc élete a hazatérés után sem volt egyszerű, de gyermekei úgy tartják, a családban és bennük sok örömét lelte: Julianna 1953-ban, József 1954-ben, Mária 1958-ban, Ferenc pedig 1963-ban látta meg a ; napvilágot. A rendszerváltást követően, amikor az egykori hadifoglyok kárpótlásért folyamodhattak volna, az akkor már a 70. életévén túl levő Ferenc inkább elutasította a lehetőséget. Az emlékek szerint soha nem kelt ki valamelyik állam, politikai ideológia vagy embercsoportok ellen, de igazságtalanságnak érezte azt, ami vele történt. „Azt mondta, hogy ez már nem érdekli. Ö nem is akart menni sehova intézkedni, hanem mi mentünk, a család, a gyerekei. Azt mondta, hogy neki a legszebb éveit vették el, azt semmivel nem tudják kárpótolni” - i meséli Mária. Végül a kapott összeg nagyobbik részét a gyermekei között osztotta szét.
