Új Szó, 2020. február (73. évfolyam, 26-50. szám)
2020-02-22 / 44. szám
N on Czucz Enikő tárcája a Szalonban 17. oldal 2020. február 22., szombat, 14. évfolyam, 8. szám A gyűlölködés jelen van a mindennapokban Versek és arcok sorozatunkban olyan személyiségekkel beszélgetünk, akiknek életébben meghatározó szerepet kapott egy-egy lírai alkotás. a hazájára, mint valami magától értetődő valóságra, ami körülveszi, formálja és meghatározza őt. Ahogyan a saját zsidóságára is tekintett. Nem tudom, sejtette-e, mi vár rá, de talán megérzett valamit mindabból, ami később bekövetkezett” - véli Lichtmannegger László, aki operatőrként is fogékony a „láttató” versekre, ahol a szerző képekben fejezi ki magát, és a befogadót is arra ösztönzi, hogy képeket lásson, ne gondolatokat igyekezzen megfejteni. László ráadásul korábban sokat dolgozott külföldön - Izraelben és Hollandiában, ahol felértékelődtek az otthoni képek, emlékek. És a Nem tudhatom című vers is sokat segített neki idegenben. .Azóta sokkal jobban szeretek Rimaszombatban élni, érzem, hogy itt az én hazám. Ez a vers rávilágít arra, hogy az embert az emlékei húzzák vissza egy bizonyos helyre. Minden fiatalnak azt mondogatom, hogy menjen, lásson világot, ismerjen meg más kultúrákat, hiszen manapság ezt már könnyebben megteheti, mint én annak idején. Később viszont jöjjön haza, mert csak így lesz összehasonlítási alapja, így tudja elhelyezni magát a világban, értékelni a meglévő dolgokat, vagy új célokat tűzni ki. Manapság tehát ugyanolyan fontos, aktuális üzenetet hordoz ez a vers, mint amikor született.” A költemény utolsó sorai épp néhány hete jutottak eszébe, ami-A Rimaszombatban élő Lichtmannegger Lászlót sokan ismerik Gömör-szerte, hiszen tévés operatőrként naponta tudósít a régió történéseiről. Az STV magyar adásában, illetve a magyarországi közszolgálati csatornákon lehet találkozni híranyagaival, de több díjat kapott dokumentumfilmekért is, például a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcolt gömöri magyarok szenvedéseit bemutató alkotásért. Munkatársával, Szekeres Évával legutóbb azt dolgozták fel, hogyan zajlott le a bársonyos forradalom Rimaszombatban. És ha valaki azt hiszi, hogy egy ilyen elfoglalt, sokat nyüzsgő embernek nincs ideje a versekre, nagyon téved. Nyilván sokan emlékeznek még a Vers mindenkinek című pár perces műsorra a Magyar Televízióban. A rendszerváltás előtt csak két csatorna közül választhattunk, úgyhogy senki sem úszta meg a verssel való találkozást, mert nem tudott hová elkapcsolni fő műsoridőben, a híradó és az esti film között. Az oktató-nevelő funkció remekül működött - ezt sokan csak most tudatosítjuk. .Akkoriban egyáldán nem voltam versrajongó, gyakran nem is tudtam, mit hallok, de nagyon szerettem ezeket a műsorokat, főleg a színészek miatt. Aki jól mond verset, az le tudja kötni az ádagnéző figyelmét, sőt a szívébe is beférkőzik. Éőleg Gáti Oszkár, Jordán Tamás, Szakácsi Sándor, Cserhalmi György hangját és előadásmódját imádtam. Latinovits Zoltánt kevésbé, mert egy kicsit modorosnak, pökhendinek tartottam, pedig hát máig őt tekintik a legjobb magyar versmondónak. Szóval ezek a színészek elérték nálam, hogy a költőkre is jobban odafigyeljek. Jordán Tamás neve például számomra immár örökre összekapcsolódik József Attila nevével, főleg a Szabad ödetek jegyzékével. Nagy László Ki viszi át a szerelmet című költeménye is ilyen észrevédenül költözött belém, máig gyakran eszembe jut a a Vers mindenkinek című műsornak köszönhetően.” „Édesapám testvére, Majtényi Zoltán író és műfordító, de a családban senkit sem fertőzött meg ezzel, inkább amolyan csodabogárnak tartották. Földrajzilag is messze volt tőlem, sok helyen megfordult a világban. Miche-VERSEK ÉS ARCOK langelo életéről írt regényt, Jules Verne és Kari May műveit fordította magyarra. Mégsem ő volt a legnagyobb hatással rám, hanem egy lány, akivel érettségi után hozott össze a sors. Neki köszönhetően ismertem meg Utassy József és Papp Márió verseit, amelyek annyira megfogtak, hogy én is elkezdtem verseket írni. A mélység mellett főleg a társadalomkritikus hang tetszett bennük. Ez a rendszerváltás utáni években volt, amikor mindenki elgondolkodott a korábbi évtizedek történésein, a hatalom működésén, hatásmechanizmusain, és kíváncsian vártuk, mit hoz az új évtized. Érdekes volt figyelni, hogyan lesznek az egykori lelkes úttörővezetőkből cserkészvezetők, hogyan alkalmazkodnak a korábbi megmondóemberek a változásokhoz. Hát ilyesmikről írtam, de persze ma már senkinek sem mutatnám meg ezeket a műveket.” Amit viszont szívesen „megmutatott” nekünk, az Radnóti Miklós verse, a Nem tudhatom. .Amikor önállósultam, és Serke községből Rimaszombatba költöztem, ezt a verset gyakran mondogattam magamban. Nagyon tetszett a kétfajta látószög, a személytelen és a személyes találkozása, ahogy két ember, egy pilóta és egy helybéli számára mást jelent ugyanaz a táj, az épület. Hogy a személyes emlékek a leghétköznapibb tárgyat is élettel tölthetik meg. Nem vagyok az a kifejezetten hazafias típus, nem keresem tudatosan az ilyen témájú verseket, mint ahogy nyilván Radnótit sem elsősorban ez a téma foglalkoztatta. Talán ő is úgy tekintett Radnóti Miklós Nem tudhatom... Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az utón, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csörgő, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát, az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ím itt e kő, de föntről e kő se látható, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható. Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek. Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. kor Zoltán Gábor megrázó regényét, az Orgiát olvasta. A második világháború végnapjaiban játszódó regény a nyilasok szemszögéből mutatja meg, milyen is az, amikor valakik egy eszme nevében önként, kéjjel ölnek, nem csak parancsra. „Radnóti abban az 1944-ben született versben ugyanazt mondja, mint amit én gondoltam a borzalmas nyilastörténetek olvasása közben. Hogy egyformák vagyunk, magyarok vagyunk, hogyan fordulhatunk egymás ellen? Miért érezték egyesek azt, hogy jobb magyarok másoknál, ezért eltaposhatják őket? Sajnos ma is megvan bennünk ez a hajlam, bár 2020-ban nem lövik a zsidókat a Dunába, nem pusztítják el a melegeket, romákat, migránsokat. De ez engem nem nyugtat meg, mert úgy veszem észre, a gyűlölködő hangnem nagyon is jelen van a mindennapokban. Elég beleolvasni a közösségi oldalakon megjelenő kommentekbe. Békeszerető emberként megdöbbent, hogy egyesek mennyire kifordulnak önmagukból. Nem is tudom, átgondolják-e egyáltalán, amit leírnak, mielőbb belerúgnak másokba. Úgyhogy Radnóti sorait mostanában nagyon sokszor el kellene olvasnunk.” Juhász Katalin
