Új Szó, 2020. január (73. évfolyam, 1-25. szám)
2020-01-29 / 23. szám
www.ujszo.com | 2020. január 29. NAGYÍTÁS 113 Ellenzék: egymásra utalva Petőcz Kálmán: „Akár tetszik a kormányváltást ígérő pártoknak, akár nem, a választók is megváltoztak. A támogatásukat remélve ma már nem elég a széllel szemben szólózni, és csupán a saját kis homokozóikban mocorogni" MIKLÓSI PÉTER Szlovákiában pontosan egy hónap múlva, február 29-én lesz az új választás. A vokscsata előtti tájék azonban zavaros: a csúfságokba csúszott kormánypártok nimbusza régen aláhanyatlott, a fasisztoid LSNS aggasztóan izmosul, a demokratikus ellenzék pártjai pedig kiilönkiilön, önzésük sáncai mögül hirdetik a kormányváltás óhajának igéit. A kusza helyzetet Petőcz Kálmán politológussal boncolgattuk. Azonnal csapjunk is a lecsóba: ön lehetségesnek tart egy Fico nélküli „Smer - szociális demokrácia” pártot? Minden lehetséges. Bár ez eléggé valószínűtlen, hiszen a Smer a levitézlett HZDS-nél is cifrább tömörülés. Még emlékezhetünk rá, hogy Meciar pártjában több ízben történt szakadás, és legvégül csak a legelvakultabb hívei tartottak ki mellette. Ezzel szemben a Smer lassan húsz éve egy összetartó, szinte szabványosított politikai alakulat, ahonnan a párt és a vele összefüggő súlyos botrányok dacára érdemben nem távozott senki. Pedig ennek a pártnak is van egy akceptálhatóbban és európai módon gondolkozó szárnya. Ettől függetlenül most újra a Smer áll nyerésre. Igaz, távol áll a kormányalakításhoz szükséges parlamenti többségtől. Igen, és a választások után az ilyen szituációkban szoktak létrejönni a különféle vadkoalíciók. Ezért nyilván a legrosszabb forgatókönyv az lenne, ha győztesként a Smer Kotlebáékkal, az SNS-szel, esetleg még a Boris Kollár-féle párttal kötne kormányalakítási szövetséget. Ez rémálom lenne. Ilyen vad kormányzati variáció Szlovákiában még sohasem alakult, gondoljon bárki bármit az 1992 óta felállt kormányokról. És tényleg fennáll annak veszélye, hogy március 1-je reggelén az új választási ciklusba nem egy életerős jobbal fogunk kilépni, hanem holmi szélsőjobbal? Ennyire azért nem vagyok pesszimista. Habár egyelőre valóban megjósolhatatlan, mi lesz a végkifejlet. Most négy-öt párt is a parlamenti küszöb határán táncol, és ilyenkor a politológusnak sem jó a közérzete. Különösen az 1998-as közhangulathoz viszonyítva. Akkor már három-négy hónappal a szeptemberi választás előtt meg voltam győződve arról, hogy Meciar megbukik; és úgy is lett. Jelenleg jóval bonyolultabb, bizonytalanabb a helyzet. Ez a helyzet miben különbözik az akkoritól? Meghatározóan abban, hogy a demokratikus ellenzéknek nincs egy olyan vezéralakja, aki mögé — közös céljukért — a kormányváltást támogatók teljes mellszélességgel oda tudnának állni. 1998-ban, amikor Szlovákiát vissza kellett terelni az Európai Unió felé vezető útra, Mikulás Dzurinda volt ennek a törekvésnek karizmatikus megtestesítője. Tavaly tavasszal, az államfoválasztás mindkét fordulójában pedig Zuzana Caputová volt ilyen összehozó személyiség. Most viszont jóval nehezebb Robert Fico maffiaállamának demokratikus megváltásában bizakodni, ha az ellenzéki tábor soraiban mindmáig nem látni, hogy miniszterelnökként ki lehetne, illetve vele együttműködve, szakmailag kik lehetnének e döntő folyamat hiteles irányítói. Eszerint a kormányváltást sürgető pártok első vonalában nincs ott a vokscsatát eldönteni képes „lovasság”, ami a közvéleményben fásultságot, beletörődést válthat ki? Nyilvánvalóan igen, bár ez csak az egyik komoly probléma a sok közül. Mert például számtalan tekintetben előnytelen jelenség, hogy az egész közép-európai társadalom, így magától értetődően a szlovákiai lakosság is elöregedőben van. Ezt nem hántásként mondom, de ez az objektív valóság. Következésképpen, például választások alkalmával, kevesebben gondolkoznak modemül, és hát cselekedni szintén ritkábban cselekszenek korszerűen. Akik viszont éppen a kívánatos modernséget, az európaiságot képviselhetnék - amit aztán a választási matematika százalékpontjai is tükrözhetnének -, közülük rengetegen nincsenek otthon. Napjainkban Szlovákiából is tíz- meg tízezrek keresik külföldön a boldogulásukat. Az emberek általános hangulatát, választási hajlandóságát kutatva azt sem szabad elhallgatni, hogy a hazai pártok egyike sem makulátlan. Ki kevesebbet, ki többet, ki szinte megbocsáthatatlanul sokat, de mind tett már rossz fát a tűzre; a demokratikus elvek gyakori felrúgásáról, a polgári társadalmat bénító lépéseikről vagy más ügyeik eltussolásáról már nem is szólva. Ez pedig elkedvteleníti a választót, általában megingatja a pozitív újrakezdésbe vetett remények megalapozottságát. Kismillióan éppen emiatt nem járnak választani, ami végül valóban kiteheti febmár 29-én azt a 40 százalék nem szavazót, amit az előrejelzések mutatnak. A „lábbal szavazók” ilyen magas aránya viszont veszélyezteti a demokráciát, mert az csakis úgy működhet, ha az emberek a civilek hatalmával részt vesznek a jogállamiság alakításában, a demokratikus rend megszilárdításában. Nos, ha a kampány zajában az élre ugrató „lovasságot” nem is, de legalább a parlamenti többséget biztosító tágabb demokratikus pártszövetséget már látja maga előtt a jogtisztelő, az elsekélyesedett hazai politikai divatokról kritikusan gondolkodó választópolgár? Őszintén szólva, néha úgy tűnik, mintha az ellenzék nem is akarna nyerni... Nem csak annak éléről hiányzik az olyan vezéregyéniség, mint 1998-ban Dzurinda volt, hanem pártjai között a tömbösödéshez szükséges elhatározás sem kerekedett felül. Pedig a realitásokat számba véve minden normális politikai gondolkodó tisztában van azzal, hogy mi a2006 óta tartó Smer-fölény, illetve a ficói vezető szerep folytatódása megakadályozásának feltétele. Mégis mindmáig ffagmentálódás van, mindegyik számításba jövő, önmagát kormányváltónak tartó párt csak a saját kis homokozójában mocorog, és kis látószögű optikájával a nagypályás politikában kiskapuzik. Közben apróságokon szőrözve a másikra mutogat, amiért nincs a demokratikus táborban életképes pártszövetség. így bajos lesz mérvadó többséghez jutni az új parlamentben, ha egyáltalán! Nem lehet, hogy ezek a pártok éppen a különállásuk hangsúlyozásával szeretnének növekedni? Lehetni lehet, csakhogy az ország elmúlt másfél évtizedének tapasztalataival ez nemigen lehetséges. A mai jobboldali témákra hajazó kontextusban ugyanis badar szándék széllel szemben, szólózva szintet lépni. Ha az oppozíció demokratikus pártjai - beleértve annak parlamenten kívüli, de számottevő erőit - az egyoldalúan elfogult érdekeiket rendre a fennen hangoztatott kormányváltás közös akarata fölé helyezték és helyezik, akkor hiányzik a világosan körvonalazott, a választói bizalmat is érdemlő demokratikus ellenzéki alternatíva! Mert legkésőbb a Ján Kuciak és menyasszonya életébe került kettős bérgyilkosság óta, hol van a választók bizalmáért harcoló közös ellenzéki árnyékkormány? Hol van a közösen megegyezett hét-nyolc ellenzéki programpont, amely már a hivatalos kampány kezdete előtt kertelés nélkül megszólította a közélet tisztaságát és a jogállamiságot tisztelő választót? Mindaz, ami elhihető formában beszélne végre egyebek mellett az egészségügy meg az iskolaügy normális finanszírozására, a törvényes elszámoltatásra, az igazságügy tekintélyének helyreállítására vagy a számottevő kivándorlás megakadályozására irányuló pozitív intézkedésekről. Pedig maguk az ellenzéki pártok is látják, miről van itt szó, de mintha nem éreznék át eléggé mélyen, hogy mekkora a felelősségük az országjövőjéért. Ez akár azt is jelentheti, hogy nem képesek a tömbösödéssel járó feltétlen együttműködésre? És ezzel elbújnak a közös felelősségvállalás ódiuma elől? Valójában igen. Hiszen a parlamenti választások lényege végeredményében nemcsak a bejutási küszöb megugrása, hanem hasonlóan fontos cél egy tetterős és az európai demokratikus értékeket követő stabil kormány összeállítása. Ez nem kis tét, elvégre már 2010-ből is ott a tanulság: az akkori Radicová-kormányt röpke másfél év után a saját koalíciós partnere, Richard Sulik és az SaS buktatta meg! Pedig objektív mércével nézve - pártfejlettség és a demokratikus elvek tiszteletének szemszögéből - az a kormányzat mégiscsak magasabb nívón állt a kormányváltást ígérő mai parlamenti ellenzéknél. Minek alapján vélekedik így? Javarészt saját tapasztalatból. Köztisztviselőként ott dolgoztam a kormányhivatalban, megtapasztaltam, hogy azzal a haladó gondolkodású gárdával is milyen borzalmasan nehéz volt kormányozni. Közös nevezőre jutni lényeges kérdésekben vagy a konfliktusheíyzetek megoldásában. Pár hónap alatt elillant az az alapvető meggyőződés, hogy a mindig adódó kényszerhelyzetekben is az elkerülhetetlen kompromisszumokra kell törekedni. Különben a legszebb jóakarat is zátonyra fut. Ezt azért jó szem előtt tartani, mert a mai ellenzéknek, feltéve, ha kormányra jut, még több kompromisszumra lesz szüksége, közben már most gyakran állnak konfliktusban egymással. Ezért ha örökösen csak túllicitálni akarják egymást, ha folyvást azt emlegetik, hogy tegnap-tegnapelőtt, meg évekkel ezelőtt ki mit és hol mondott, akkor mind a kormányváltás dolgában, mind az esetleges közös kormányzásban nehezen fognak ötről hatra jutni. Ez nem lépésgyakorlatokat oktató tánciskola, hiszen szándékaik értelmében február 29-én konkrét feladatról van szó: a kritikus tömeg erejével olyan választási eredményt elérni, amellyel a jogállamiság és a demokrácia elveit, azok gyakorlati elemeit következetesen tisztelő, új politikai helyzetet lehetne nálunk teremteni. De mintha az ebben érdekelt pártok nem éreznék annak terhét, hogy sorsszerűén egymásra vannak utalva. Sajnos, ez a szlovákiai magyar pártokra is vonatkozik. Azok végül is a tavaly nyári nekibuzdulás dacára sem kötötték meg a jóval biztosabb parlamenti jelenlétet ígérő együttműködést. A szlovák ellenzéki tábor, no meg a külön utakat taposó MKÖ és a Híd is a választókat fogja hibáztatni, ha kevés lesz a tényleges kormányváltáshoz szükséges parlamenti mandátumaik száma? Önvizsgálat helyett ezzel nagy badarságot termének. De legalább talán rádöbbennek, hogy egy demokráciában minden szabad választás a kereslet és a kínálat komoly politikai versenye. A választó keresi, hogy kire szavazzon, ám ha nem találkozik az ő számára rokonszenves kínálattal, akkor könnyen otthon marad. Esetleg az utolsó pillanatban és kapkodva dönt, ilyenkor nemegyszer a rossz mellett, a sok rossz közül. így hát megtörténhet, hogy a szökőév szökőnapján az alkotmányos-szabadelvű, jogtisztelő, az európaiság elvein nyugvó demokrácia is kiszökken az országból? Ennyire azért nem vagyok borúlátó. Ellenkezőleg, a pozitív körülmények szerencsés összecsengésében reménykedem. Bár ezzel nyilván nem vagyok egyedül. Egy olyan parlamenti többség kialakulásában, majd az ehhez illő új kormányban bizakodom, amelyben nem kell hogy ott legyen a Smer, az SNS, sem a Kotlebáék, sőt Boris Kollár pártja sem. Viszont talán mindkét, de legalább egy magyar formáció igen! (Somogyi Tibor felvétele) NÉVJEGY Petőcz Kálmán (Komárom, 1961); korábban politikus a Magyar Polgári Párt színeiben, majd Szlovákia ENSZ-nagyköveteként szolgált Genfben. Később a Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársa, Tóth Károllyal közösen a Szlovákiai Magyarok Kerékasztala első szóvivőinek egyike. A Radiöová-kabinet idején a kormányhivatal emberi jogi főosztályátvezette. A szlovák kormány Emberi Jogi Taná'csának civil alelnöke. A Szlovákiai Helsinki Bizottsággal és az Academia Istropolitana Novával együttműködve demokrácia- és emberi jogi neveléssel foglalkozik. gyűlölködő, nacionalista, sőt szélső-
