Új Szó, 2020. január (73. évfolyam, 1-25. szám)
2020-01-27 / 21. szám
8 I KULTÚRA 2020. január 27.1 www.ujszo.com Mi a fene történt a kastélyban? Rian Johnson alaposan tőrbe ejti a nézőt ezzel a krimivel, amelyben végig nem tudni, ki irányít a háttérből JUHÁSZ KATALIN Köszönet illeti a forgalmazót, amiért egyáltalán vetítik nálunk a Tőrbe ejtve című filmet, hiszen nincsenek benne szuperhősök, nem folytatás, nem előzményfilm, egyik univerzumba se tartozik. Ez egy bűnügyi történet, amely egyszerre tiszteli a hagyományokat és újragondolja a műfajt. Itt nem a látvány dominál, hanem a rafinált sztori és a színészi alakítások. Egy szándékosan béna autós üldözést kivéve nem sok akció zajlik a két óra alatt, jobbára emberek kommunikálnak egymással belső helyszíneken. De minden szónak, gesztusnak, szemvillanásnak jelentősége van, hogy aztán a végén kapjunk egy hatalmas csattanót, pedig azt hittük, tudjuk, ki a gyilkos. Szerintem Rian Johnson kamaszkora óta egy ilyen filmet szeretett volna rendezni. És a vegyes fogadtatású Star Wars: Az utolsó Jedik után igazi felüdülés lehetett számára ez a teljesen másféle munka. Meg akarta teremteni a saját Sherlock Holmesfiguráját, vagy Poirotját, aki pengeéles logikával és félelmetes megfigyelőkészséggel rendelkezik, emellett jó pszichológus is. Nem véletlen, hogy ez a nyomozó (Daniel Craig játssza) tréfásan Watsonnak szólítja egyik kollégáját, és az sem, hogy kiemelt szerep jut a kutyáknak, lábnyomoknak, apró tárgyaknak. Az alaphelyzet és a lezárás Agatha Christie-t idézi: a családból mindenkinek van indítéka a gyilkosságra, a nagy leleplező jelenetre pedig összegyűlnek a szalonban. Nagyon keveset árulhatunk el a Mindenki gyanús (Képarchívum) OSCARJELÖLT FILM 2020 filmről, mert tele van váratlan fordulatokkal. Legyen elég annyi, hogy a gazdag, sikeres krimiírót a 85. születésnapi partit követő reggelen elvágott torokkal találják. Az első jelek öngyilkosságra utalnak, de azért van itt pár gyanús részlet. A népes család tagjai egytől egyig rajta élősködtek, amit az öreg (Christopher Plummer) nehezen viselt, egyenként le is pucolta a rokonokat a szülinapi partin. Kedvenc bögréjén a következő felirat virít: „Az én házam, az én szabályaim, az én kávém”. Erről a bögréről nyit a kamera az elején, a végén pedig erre közelít rá, de akkor már másvalaki kávézik belőle - ez az év eddigi legjobb vizuális poénja. Sztárkavalkádot látunk (Daniel Craig, Chris Evans, Don Johnson, Ana de Armas, Michael Shannon, Jamie Lee Curtis, Toni Colette), és többen közülük láthatóan élvezik, hogy sekélyke filmek, sorozatok után végre értelmes feladatot kaptak. Chris Evans például az Amerika Kapitány után vigasztalódhatott ezzel a szereppel. Dániel Craig viszont hiába meggyőző nyomozó, nem igazán lehet belőle új Sherlock Holmes, mert az agyunk immár menthetetlenül összeköti őt James Bond figurájával. Úgyhogy inkább tekintsük ezt a színészválasztást gegnek, mert annak viszont remek. A forgatókönyvet is a rendező jegyzi, és mindenkinek írt legalább egy jelenetet, ahol az illető a főszereplő, vagy ő üti le a poént. Egy békebeli krimiben általában nem sokat törődnek a jellemábrázolással, a figurák inkább klisészerűek. Rian Johnsonnak azonban sikerült húsvér karaktereket teremtenie néhány ügyesen megválasztott dialógus segítségével. Nemcsak a múltjukba látunk bele, hanem olyannyira kikerekednek, hogy akár külön novellát lehetne írni minden családtagról. (A forgatókönyvért Johnson Oscarjelölést kapott.) A film viszi magával a nézőt, aki végig feszülten figyel, jár az agya, rakosgatja a mozaikkockákat, és amikor már majdnem összeáll a kép, valaki felborítja az asztalt. Ami a lényeg: Johnsonnak sikerült újraértelmeznie egy régi, kopottas műfajt, amiről a legtöbben már lemondtak. Nemcsak a briliáns sztorival és a meggyőző karakterekkel tud hatni, hanem a zenével, a vágással, az apró, rejtett poénokkal és a díszlettel is. Ez utóbbi ugyanolyan mívesen adja vissza az ódon kastélyok hangulatát, mint a mai kort - az egyik jelenetben például a szereplő átrohan egy fodrászüzleten, hogy lekoptassa a nyomozót, és a hátsó kijáraton át távozva találkozzon egy másik szereplővel. Azt a helyiséget úgy rendezték be tíz másodperc kedvéért, mintha egy működő fodrászat lenne. Az ódon kastély könyvtárszobájában szinte érezzük a bőrkötések illatát. A fotelban gubbasztó, okostelefonját nyomkodó 16 éves unoka figurája pedig külön misét érdemelne, mert két világot hoz össze a rendező egyetlen képben. Ráadásul egy mai kellékkel eléri, hogy a néző elfogadja a régies környezetet, hogy ne díszletnek tekintse azt, hanem valós térnek. Az ilyen nüanszok miatt ezt a filmet kétszer-háromszor is meg lehet nézni, annak ellenére, hogy már tudjuk a végét. Tőrbe ejtve (Knives Out / Na noze). Amerikai krimi, 2019, 130 perc. Rendező: Rian Johnson. Szereplők: Daniel Craig, Ana de Armas, Chris Evans, Jamie Lee Curtis, Don Johnson, Michael Shannon, Toni Colette. Csehy Zoltán sem kér a Térey János-ösztöndíjból RÖVIDEN Újabb koncertjét fújta le Madonna London. Mai fellépését is lemondta Madonna. A 61 éves popsztárnak egy 15 napos koncertsorozata kezdődött volna Londonban, egyelőre nem tudni, mi lesz a többi fellépéssel. A díva közölte, hogy a Madame X világturné kezdete óta üldözik a sérülések, és orvosai tanácsára ismét pihennie kell néhány napot, mielőtt színpadra lép. Legutóbb január 19-én fújta le lisszaboni konceftjét, röviddel a kezdés előtt. (MTI, juk) Az 1917 kapta a rendezőcéh díját Los Angelos. Sam Mendes 1917 című első világháborús drámája kapta a legjobb film díját szombaton az Amerikai Rendezők Céhétől (DGA). A film az Élősködők, Az ír, a Volt egyszer egy Hollywood és a Jojo nyuszi elől vitte el a díjat. A gálán Sam Mendes lányának ajánlotta a díjat, aki a film egyik érzelmes jelenetét ihlette. A rendezőcéh televíziós kategóriákban is több díjat osztott ki. (MTI) Csütörtöki számunkban találják azoknak a névsorát, akik megkapták a Petőfi Irodalmi Múzeum Térey Jánosról elnevezett alkotói ösztöndíját, melynek összege havi 320 ezer forint kát éven át. Bartók Imre író azonnal jelezte, hogy nem fogadja el az ösztöndíjat, mert átláthatatlannak tartja az odaítélés kritériumait. Hamarosan csatlakozott hozzá a két szlovákiai magyar kivá-lasztott egyike is. Csehy Zoltán költő, műfordító, irodalomtörténész szerint gyanítható, hogy a döntésben illetékes bizottság tagjait aligha irodalomesztétikai szempontok vezették. Bartók Imre reakciójából úgy tűnik, néhány jelölt nem is tudta, hogy valamelyik írószervezet javasolta erre az ösztöndíjra. Ön hogyan reagált, amikor meglátta a nevét a 45 kiválasztott között? A Térey-ösztöndíjat nem pályázati úton ítélik oda, hanem számomra ismeretlen és kifürkészhetetlen okokból, állítólag jelölések alapján. Ha a kritériumok irodalomsztétikaiak lennének, akkor nem világos, hogy miként szerepelhet egyazon listán például egy élő klasszikus és egy olyan dilettáns szerző, akinek „költői” munkái tájainkon pályakezdése óta közröhej- számba mennek. Vagy az volt az elgondolás, hogy az irodalmi élet parazitáit és aljpopulációját csak mások legitimáló erejével lehet jutalmazni? Miután elolvastam az ösztöndíj szerződéstervezetet, az egyébként nemes célok visszaigazolódásának esélyeit nem láttam világosan, ráadásul a következő két évre más alkotói, tudományos terveim voltak, ezért a szerződést nem írtam alá. Térey János (akivel ha nem is túl közeli, de kölcsönös megbecsülésen alapuló barátságot ápoltam) emlékét tisztelem, és kívánom, hogy a nevével fémjelzett ösztöndíjrendszer egyszer tényleg kikristályosodjon. Jelenleg számomra maga a káosz. Milyen más célra lehetne felhasználni ezt az első látásra is irreálisan magas összeget? Csehy Zoltán (Somogyi Tibor felvétele) Nem vagyok irodalompolitikus, se döntéshozó, fantáziálni meg fölösleges. Először én is arra gondoltam, hogy a tavaly elhunyt Térey János emléke miatt elfogadom az ösztöndíjat, és az összeget átutalom az újjáélesztett Baumgarten-díj kuratóriumának, akik világos szakmai alapon szétoszthatják majd, s így a pénz az irodalomban maradna. (A Kukorelly Endre költő kezdeményezésére, közösségi finanszírozásból alapított új irodalmi díjjal lapunk január 17-i számában foglalkoztunk. A szerk.). Ezt a szerződés, mely különféle kötelezettségeket ró az ösztöndíjasra, nem teszi lehetővé. Miért tartja aggályosnak, kártékonynak az alkotói ösztöndíjak odaítélésének ezen módját? Hangsúlyozom: nem ismerem az odaítélés kritériumait, feltételrendszerét, szándékait. Az eredményt látom, és ez ebben a politikai frusztrációkkal megfertőzött kulturális térben nem nyugtat meg. Hogy az ösztöndíjról lemondtam, személyes döntés, se egyetértő vállveregetést nem várok, se mások döntéseit nem akarom közvetve megkérdőjelezni. (juk)
