Új Szó, 2020. január (73. évfolyam, 1-25. szám)
2020-01-25 / 20. szám
www.ujszo.com SZALON 2020. JANUAR 25. 33 Czucz Enikő Intra E lőre húzta az ülést. Az autó belső tere S. arányait tükrözte, aki harminc centivel volt magasabb nála, ezért biztosan nem érné el a pedálokat, ha nem változtatna a helyzeten, még ha csak ilyen rövid is a táv. A motiváció külső, ezért ült itt, a vezetőülésben, ő, aki nem gyakorlott, és csak úgy indul el, ha S. mellette van. Nyerjenek valamit, ha már elhatározták helyettük, hogy mozdulniuk kell, még akkor is, ha egyiküknek sincs kedve hozzá. A kényszert tudatosságba kell fordítani, hogy az idő, a lehetőség és a források teljes mértékben hasznosíthatók legyenek. így gondolkodott S. Evek óta nem láttak magyar filmet (ezt a nyelvet erőlködés nélkül sajátították el), a különböző nemzetközi elosztóhálózattal rendelkező online üzletekből rendelték a világnyelven írt könyveket (drágább volt a postaköltség, mint maguk a könyvek), és keserű szájízzel gondoltak vissza arra az időre, amikor nem tudatosították (kis buták), éppen akkor kellene munkát vállalniuk külföldön, hogy egy kis előnyhöz jussanak az életben. Évek múlva, humusz és sós keksz mellett ismerték fel az elszalasztott pillanatot, az érettségi utáni nyarat. Mikorra észbe kaptak, már háromévnyi hátrány halmozódott fel. Tizenhárom hónap alatt hozták be, ami egészen jó eredménynek számít. Beállította a tükröket. Ezt érezte a legfirusztrálóbbnak az egészben. Az összpontosítás újabban egyre nehezebb feladatnak bizonyult. A különböző vizuális tartalmat megosztó oldalakat és a multitasking eszméjének a kollektív tudatba való beszivárgását hibáztatta (jobb híján). Tudta, hogy képtelen több dologra figyelni, nemcsak ő, hanem mindenki (a szakértők is ezen a véleményen voltak), mégis próbálkozott vele, hogy aztán ne tudjon aludni a bűntudattól, ha nem sikerült. Az önmaga ellen felhozott vád feldühítette. Néha eszébe jutott, hogy minden tasking multitasking, mert még a legegyszerűbb mozdulat is sok-sok láthatatlan részből áll. Ritkán nyugtatta meg a saját képtelenségének a racionalizálása, gyakrabban érezte úgy, kifogásokat keres, hogy elkerülje a benne rejlő lehetőségek teljes kibontakozását. Ezek tulajdonképpen S. szavai voltak, amelyek utat találtak valahogy, rátapadtak a belső tér falára, levakarhatatlanul. Nem mintha nem próbálta volna eltávolítani őket. Leszakadt részeket és ragacsos nyomot hagytak maguk után, ezek pedig összeszedték a többi idegen minősítést, rétegelve a koszt, fokozva a rendetlenséget. Lenyomta a kuplungot és elfordította a kulcsot. Itt éppúgy figyelni kellett, felmérni, hogy meddig szükséges tartani a megfelelő pozícióban, hogy be is gyulladjon, és túl se húzza (bár nem egészen értette, milyen problémát okozna ezzel). Egyébként egyre türelmetlenebb volt mostanában, szintén S. szerint. Gyakran válaszolt ingerülten, minden ok nélkül (ezt onnan tudta, mert kereste), de őszintén szólva nem értette ezt a feltételt. Miért kéne ok az ingerültségre! Tisztán megfogalmazott ok kizárólag a panaszkodáshoz szükséges. Betette a sebességet. Rutin lesz ebből, egyszer majd biztosan, csak addig kell félni, addig kell figyelni, átgondolni minden mozdulatot. A letérőktől és besorolósávoktól előre rettegett. Nem azzal az egészséges, felvillanyozó félelemmel, ami inkább az izgatottsággal rokon. Ezt kifejezetten szerette. Nem következett természetesen önmagából, nem volt kikerülhetetlen. A hotel, ahol pár évvel ezelőtt takarítóként dolgozott néhány hónapig, a nagy, dohos, sötét 160-as számú szoba miatt szerepelt a legtöbb internetes fórumon és a városról szóló prospektusokban. A megesett, befalazott, barna ruhás apácától való félelem, aki a vendégek beszámolói szerint vízzel töltötte meg a fürdőkádakat és nem létező lépcsőn érkezett a szobába, hogy a mellükre telepedve az ágyhoz szegezze őket, a helyzet és információ függvényében működött. Az első másfél hónapban nem tulajdonított jelentőséget a recsegő-ropogó padlónak és falaknak, a hirtelen légáramlatokat pedig a két ajtónak és a rosszul záródó ablakoknak tulajdonította. Nem hitt a paranormális jelenségekben, de miután hallotta a történetet, a huzatot kevésbé volt egyszerű nem a nyakát érő lélegzetként, a reccsenéseket a falból kiszűrődő kiáltásokként értékelni. Ez egészséges félelem, jólesően tudatos és alaptalan. Az adrenalin a munkát is segíti. Harminc perce volt kiszellőztetni, megágyazni, kis instantkávés-tasakokkal és teafilterekkel feltölteni a szekrényt, kitakarítani a fürdőszobát és a mellékhelyiséget, pótolni az elhasznált piperecikkeket és felporszívózni. Ennyi időt még egy kísértettel is eltölt az ember. Felengedte a kuplungot. A hotelban tanulta meg azt is, hogyan kell kiszámolni, mi meddig tart. Minden folyamat minden fázisának van lejárati dátuma. Ha addig nem végzik el, a véghez vitt eredmény később csak annyit ér, mintha el sem kezdték volna. Az önbizalmát szennyező ragadványok eltávolítására a harmincadik születésnapjáig kapott időt. A letérőkkel való kiegyezés szavatossága két hét múlva jár le. S. még csendben van, de biztosra vette, hogy pár percen belül okot szolgáltat a veszekedésre. A fogásponttól óvatosan. Indulás. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Hidak könyve XIX. / A legenda ^ vekkel ezelőtt, amikor E először megtaláltam a legcsodálatosabb hídlegendát, még nem tudtam, hogy ez lesz a kedvencem. Egy krakkói jámbor haszid történetről van szó, aki szorongattatott helyzetbe került, és akihez egy hang szólt álmában: „Azik, Azik! Végtelenül értékes kincs ítéltetett meg neked. Menj el Csehország királyainak városába, melynek neve Prága. Ott keresd a kincset a kőhíd alatt, amely a Veltava folyó fölött ível!” Ázik, miután megismédődik az eset, rájön, hogy az Álmok Angyala szól hozzá, s végül megteszi, amit az álom mond. A történet fáradságos utazásról, csodálatos városról beszél, Prágáról, aki „ír ve-Em be-Jisrúel... Város és Anya Izraelben. Mert az egész város hajszálra olyan volt, mintha az Almok Angyalának sugalmazására építették volna.” Ázik persze nem tudja, pontosan hol keresse a kincset, folyvást a híd körül táblából, amikor gyanút kelt. A híd őrei a parancsnok elé vezetik, aki előtt Ázik végül színt vall. „Hogy köztetek, zsidók között olyan bolondok is vannak, mint te, aki egy álom nyomába szegődtél, azt nem hittem volna. Ha én hinnék az álmoknak, akkor egész Krakkóig kellene poroszkálnom. Mert múltkor azt álmodtam, hogy ott valami végtelen nagy kincs van elrejtve egy zsidó házában a kemence mögött.” A parancsnok az álmokat ámításnak tartja, amelynek csak a vénasszonyok hisznek. Ázik viszont ekkor már tudja, hol keresse a kincset. Hazatér Krakkóba, és a kemence mögött megleli a „végtelen kincset”. A történetet Jifí Langer Kilenc kapu című elbűvölő haszid legendáriumában olvastam. Ott az egyik csodarabbi, Szimche Binem meséli el. Először azt hittem, Langer saját találmányáról van szó, hiszen Prága sosem volt a haszidizmus városa. A történet végén derül ki, hogy az egyik krakkói zsinagóga építésének történetét olvassuk. A talált kincs legendás történettípusának gyakori zárlatáról van szó, a pénzből szakrális épületet emelnek dzsámikról, kápolnákról is olvashatunk hasonlókat. Később Martin Buber haszid történetei között akadtam rá a másik változatára, itt is Bunám rabbi meséli el, ugyanarról szól a történet - igaz, Langer mesemondói stílusa mellett kifejezetten kopárnak hat. Az Álom Angyala sem szerepel benne. Viszont még a tanulság is ugyanaz. Sokáig nem hagyott nyugodni a történet. A gyakran zsákutcákba futó filológiai kalandtúra során lassan derült fény a vándorlegenda titkos életére. Először az derült ki, hogy a történet a legmesésebb és legmesélőbb haszid csodarabbi, a braszlavi Náhmán rabbi történetei között is felbukkant a haszid világban, s csakhamar közkedveltté vált. Ott ugyan Bécs városába kell menni, és a tanulság is hasonlít, ám világosan kimondja az otthon értelmét: hogy a rejtett, a „végtelen” kincs a szív mélyén keresendő. ,A kincs egész idő alatt az otthonomban rejtőzött, de el kellett hagynom azt és Bécsbe vándorolni, hogy végül viszszatérve felfedezzem ott” - mondja a haszid. Langer és Buber közös forrásának megtalálásával megoldottnak véltem a problémát. De a legenda tovább mocorgott. Pár évvel később Prágában bukkantam rá újra városi legendaként. Mondani sem kell, hogy a sztori kikeresztelkedett. Mert itt az álom kinyilatkoztatója, aki „pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a prágai kőhídon”, maga Nepomuki János. Élt egyszer egy szegény ember egy kis faluban Prágától nem messze, volt egy kunyhója, egy kertje meg almafája, de mindez nem volt elég népes családja fenntartásához, ezért gyakran nélkülöztek A feleség elsőre kósza álomnak véli, ám másodszorra már isten akaratára gyanakodik. Harmadszorra pedig mindketten megbizonyosodnak efelől. A főszereplőt itt chalupníknak nevezi a szöveg, nem is lehet jól magyarra fordítani. A chalupník már hajnaltól a hídon őgyeleg, állandóan új és új arcok bukkannak fel, ám a kincsnek nyoma sincs. Estére járva az őrbódéból kilép az őr, és.megkérdezi, mit mászkál egész nap felalá a hídon. A történet e verziója kimondottan jól fésült: szó sincs erőszakoskodásról, puszta kíváncsi érdeklődésről. Az álmok igazának pökhendi elutasítása is hiányzik, s miután az őr részletesen leírja a saját álmát, vagyis az álmában látott chalupník házát, kertjét, almafáját és a három kereszt mellett odáig vezető utat, együtt mennek haza a faluba, s a kincset meg is lelik az almafa alatt. S testvériesen megosztoznak rajta. E történetet Josef Svátek közölte az első Prága-legendáriumban, s nem is mellékes apropóból. Hogy a hídon valóban volt őrség, az 1883-as könyvecske is bizonyítja. Svátek korában ugyanis még mindig állt az őrbódé a Károly hídon, igaz, funkciójától már rég megfosztva, jobbhíján csak az eső elől szoktak meghúzódni benne. Állítólag a bódé éppen a híd közepén volt, de Svátek nem megy bele ennek elbírálásába. Közöl viszont a bódéhoz kapcsolódva egy koldusbotrajutásról szóló tanulságos történetet, a hal által elnyelt gyűrű ismert mesei motívum is felbukkan, s egy spekulatív monda is, amely szerint Vencel király ebből a bódéból figyelte, ahogy zsoldosai a Nepomukit zsákba kötve a folyóba dobják. Az igazsághoz tartozik, hogy bárhol volt is pontosan a bódé, Nepomuki János szobrára rálátást engedett. E történettel új irányt vett a vándorlegenda útjának feltérképezése. Előbb arra gyanakodtam, hogy Nepomuki kultusza hívta elő a sztori keresztény változatát. Svátek a történetet követő megjegyzésében azonban egy másik verzióját is közli — a morva Benetice környékéről való változatban az Űr angyala szerepel mediátorként. A nyomozás a történet után folytatódott. A történet verziójával sem magyar, sem szlovák, sem balkáni verzióban nem találkoztam. Megérzésem nem csalt: valóban német nyelvterületről érkezhetett a legenda. Egy tiroli mondagyűjteményben (Sagen aus Tirol, 1891) Zirl városának hídjához kötődik a történet, itt az őr helyett kecskepásztor szerepel. Az 1861-ben kiadott Deutsche Alpensagen pedig egy krajnai változatot közöl - a Moll folyó völgyében található Stallba kell itt menni, s útközben kincset lelni az álom szerint. Az őr szerepében pedig egy kósza öregembert, nyugalmazott katonát találunk, akivel a főszereplő egy hídon akad össze. A történet után szereplő megjegyzésből kiderül, hogy Innsbruck, Regensburg vagy Prága hídjára referálva is mesélik a történetet. S valóban, a Grimm testvérek Német mondák gyűjteményének 211. darabja a regensburgi hídhoz kapcsolódik, ám Johannes Agricola 16. századi gyűjteményéből merít. „Az álmok: mind álnok” - mondják hitetlenkedve. És ez még mindig nem minden. Hónapokkal később a vándorlegenda brit szigeteken szétburjánzott több verzióját is előkerítettem. Az ír Limerick hídjához kapcsolódik az egyik, a változatok többsége azonban a régi London Bridge-hez kötődik. Legendának néhány török verzióját is előkerítettem, ezekben azonban szó sincs hídról - az egyikben Damaszkuszba küldi az álom a főszereplőt, s az Amawi mecsetben történik meg a felismerés. így már mindhárom ábrahámi vallás kultúrájának sajátja a történet. A vándorlegenda után való hajsza során végül kiderült, hogy megint csak mások nyomában járok. Áz Aame- Thompson-féle motívumindexben ugyanis már szerepel a történettípus a 1645-ös szám alatt (Az ember, aki meggazdagodott álmának köszönhetően). A török és perzsa verziókat összevetve az európaiakkal feltűnő, hogy hídról csak az utóbbiakban van szó. A történet vélhetően legrégibb feldolgozását az Ezeregyéjszaka mesegyűjteményében találjuk meg (351. éjszaka). Itt egy elszegényedett bagdadi embert küld az álom: „a szerencséd Kairóban van, menj oda”. Híd helyett mecsetet találunk, mivel nem tudja, mi tévő legyen Kairóban, hol keresse „a szerencséjét”, szereplőnk egy mecset udvarán húzza meg magát éjszakára. Ám szerencsétlenség történik: a szomszédos házat kirabolják, s a tolvajok a mecset felől jutnak a házba. Félreértésnek köszönhetően elfogják emberünket, megkorbácsolják, s tömlőébe vetik. Aztán a rendőrfőnök faggatására elmondja jövetele okát. Ő pedig bolondnak véli, és szélnek ereszti. Ugyan, ki hisz álmoknak, ő már háromszor álmodott egy bagdadi, üyen és ilyen házról, ahol az ilyen és ilyen szökőkút alatt kincs van elrejtve... Igaz, a híd a történet szempontjából más helyszínnel is pótolható, mégis, a híd szimbolikájánál fogva talán alkalmasabb: az utazást, a határádépést, az otthon és a külhon, az álom és a valóság, a szegénység és a gazdagság, a tudatosság és a hitedenkedés áthidalását láthatjuk bele. Hogy mikor vándorolt a legenda Európába (talán a keresztes háborúk idején?), és miért lett híd a mecset helyén, nem tudni. Csak annyit, hogy az álmot követve kell megtérni a szív otthonába, hogy megleljük „a végtelen kincset”. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3 TÁRCA A SZALONBAN
