Új Szó, 2020. január (73. évfolyam, 1-25. szám)

2020-01-25 / 20. szám

www.ujszo.com | 2020. január 25. SZOMBATI VENDÉG 9 Václav Havel filmbeli felesége Aha Geislerová: „A szemünkbe hazudnak, pszichopatákkal viaskodunk, a korrupció elképesztő méreteket ölt..." Jamie Dornan társaságában Karlovy Vary fesztiválján (Fotó Zuzana Mináőová) SZABÓ G. LÁSZLÓ Ötven filmje közül nem egy külföldi produkció. Antonio Banderas partnere volt Az ifjú Mussolinibon, Jamie Dornannel forgatott az Anthropoidban, Cserhalmi Györggyel az Oscar-jelölésig jutott Zelaryban. Aha Geislerová a cseh mozi első számú sztárja. Színpadi szerepet ez idáig há­romszor vállalt. A prágai Divadlo na zábradlíban és Brünnben több alka­lommal láthatta a közönség, de a cseh Nemzeti Színházban már egy próbafolyamat elején visszaadta a szerepét. Egyéniségéhez a film áll közelebb, ebből ő sem csinál titkot. A leggyakrabban Jan Hrebejkkel dolgozik, legutóbbi szerepét Slávek Horák Havel című, bemutatásra vá­ró filmjében kapta. Ötszörös Cseh Oroszlán díjas színésznő, aki finom humorral és nem kevés öniróniával átszőtt szösszeneteit előbb egy ran­gos divatmagazinban adta közre, majd P.S. címmel önálló kötetben is megjelentette. Egyéni stílusát di­vattervezőként is láttatta már. Politikai drámában ez idáig alig-alig láthatta a közönség. Most ebbep a műfajban is meg­mártózhatott. Előbb az Amnesz­tia, majd a Havel révén. Előbbi az 1990-es lipótvári börtönlázadást, utóbbi Václav Havel alakját, em­beri tartását idézi meg. Az Am­nesztiában Havel szóvivőjének a feleségét, a Havelben pedig az el­nök feleségét, Olgát formálja meg. Mindkét filmben kellő teret kap a bársonyos forradalom. Mi maradt meg az emlékezetében 89 őszéről, mikor... hány éves is volt tulajdonképpen? Tizenhárom múltam. Mintha teg­nap történt volna. Hazarohant a nő­vérem a barátjával, hogy megyek-e velük a Vencel téri tüntetésre. En­gedélyezett?, kérdeztem. Igen, mondták. Akkor nem megyek, az unalmas lesz. Én a nem engedélye­zett tüntetéseket szerettem. Václav Havellel egyébként többször is volt alkalmam találkozni, beszélgetni, erre büszke is vagyok nagyon. Fő­leg, hogy úgy érzem, olyan szemé­lyiség, mint ő, az én életemben már aligha kerül az ország élére. Az a morál, az az emberi és írói kvalitás, amely jellemezte, sokak számára példamutató lehet, ezért is szerették, tisztelték őt szerte a világban. A mi családunkból senki nem disszidált sem a hatvanas években, sem ké­sőbb, de pontosan tudtuk, mi zaj lik az országban, és mi az, amivel nem ér­tünk egyet. Anyám festőművész, apám japánszakértő volt. Ők minden rendszerellenes megmozduláson részt vettek annak idején, én a hú­gommal és a nővéremmel mint cser­készek jártunk a tüntetésekre. Sza­badon neveltek bennünket, így sza­badon lázadozhattunk mi is a rend­szer megkötései ellen. Sok mindent nyilván nem értettem még akkor, de boldog vagyok, hogy megélhettem, a saját bőrömön tapasztalhattam meg azt az időszakot. Harcos természe­tem kialakulását bizonyára ez is elő­segítette. Mindig a gyengébbek ol­dalán állok, foggal-körömmel küz­dők az igazságtalanság ellen. Kiscserkészként hogyan képzel­jem el? Ez sem volt megengedett tevékenység a nyolcvanas években. Nem is járhattunk cserkésze­gyenruhában. Úgy néztünk ki együtt, mint egy hegyi túra résztve­vői. Volt egy klubhelyiségünk Prá­ga szívében, de az sem árulkodott arról, hogy kik vagyunk, hétvégén pedig kint voltunk a természetben. Ott sajátítottuk el a cserkészlét min­den szabályát, velejáróját. A mor­­zeírást, a csomózást. Tiltott politikai dalokat énekeltünk. Az olvasónap­lómban Havel müve, a Leirat is sze­repelt, abból is sok mindent felfog­tam, megértettem. Tizennégy évesen? Jó csapat tagja voltam. Csupa rá­termett, nyitott lelkű, okos kamasz. Jól tanultunk, de ha lógtunk, akkor pezsgőt ittunk. Láttuk, mi zajlik körülöttünk, és valahogy mind­annyian úgy gondoltuk: a szüléink értünk küzdenek, hogy nekünk jobb legyen. És jobb is lett sok minden. Szabadon élünk, szabadon uta­zunk, szabadon választunk, ki­mondhatjuk a véleményünket, szép kávézóink vannak, mi is ehetünk avokádós szendvicset, de a norma­­lizációs évekből még mindig sok minden visszacseng. A tehetetlen­ség is. A szemünkbe hazudnak, pszichopatákkal viaskodunk, a korrupció elképesztő méreteket ölt. Megint csak dönteni akarnak a sor­sunkról. A legjobban az zavar, hogy látom, kik ülnek a parlamentben, kik képviselik az országot, kiknek a kezében a politikai hatalom. Ki is állt büszkén a bársonyos forradalom 30. évfordulóján Prá­gában az ünneplő tömeg elé. A Letnán felállított pódiumon neves színészkollégái társaságában Ti­mothy D. Syder, a neves amerikai politológus, Közép-Kelet-Európa történelme kutatójának a demok­ráciáról szóló írását tolmácsolta átszellemültem Átszellemülten? A könnyeimmel küszködve! Boldog is voltam, mert a szabadságunkat ünnepeltük, de el is érzékenyültem, mert tudtam, hogy a végleges győzelemtől messze vá­gjunk még. Egyértelmű örömmel csak az töltött el, hogy a gyerekeim is tudják már, hogy miért harcolunk. Ott voltak ők is velem. A három kö­zül egyik sem mondta, hogy ő in­kább otthon marad. Szó nélkül jöt­tek, és integettek nekem az emel­vényre. Még valami... Bölcsen viszonyul az idő mú­lásához Afia Geislerová. Nem szenved attól, hogy elmúlt negyven. Pont ellenkezőleg: életének mindig azt a szaka­szát élvezi, amelyben éppen van. Azokat az embereket csodálja, akik az öregedésre az élet természetes velejáró­­jakéntteklntenek, és egyálta­lán nem okoz számukra lelki törést. Első számú példaképe továbbra is az édesanyja. Őt sem fékezi semmiben az éveinek a száma. Az ő derűjét, az ő energiáját viszi tovább. Annyi sok képzeletbeli figura után a Havelben valós személyisé­get kellett megformálnia. Olga Havlovát megidézni, gondolom, elég nehéz feladat lehetett. Slávek Horák, a film rendezője egy évvel ezelőtt jelezte, hogy írt nekem egy szerepet. Láttam a Házi gondo­zás című alkotását, nagyon tetszett. De mert tudtam, milyen gazdag sze­relmi életet él, reménykedtem, hogy nem egy felnőttfilmre készül. Akkor nyugodtam meg, amikor elküldte a forgatókönyvet. Nagyon tetszett. Ol­ga Havlová életéről több könyv meg­jelent a halála óta, volt miből felké­szülnöm. Ráadásul őt is ismertem személyesen, így óriási felelősség volt a vállamon. Az egész ország tisztelte, és rajongott érte. Olga meg­lehetősen zárkózott egyéniség volt. A határvonalat, amelyet meghúzott maga előtt, kevesen léphették át. Nem nyílt meg a világ előtt, nem volt ki­tárulkozó típus. Nem hiszem, hogy különösebben boldogította őt a tudat, hogy épp az ő férje lett a rendszer­­váltás utáni első köztársasági elnök. Olga szerény ember volt. Nem vá­gyott sem népszerűségre, sem nyil­vános jelenlétre. Még annak ellenére sem, hogy fiatalkorában színészi pá­lyára készült. Meg tudott maradni annak a csodálatos nőnek, aki volt, rajta mit sem változtatott, hogy a fér­je oldalán egyik napról a másikra first lady lett. A szabadságát Havel mel­lett is meg tudta őrizni, és a stílusán, a megjelenésén sem változtatott. Olga asszony a börtönben is gyakran látogatta a férjét. Forgat­tak a rácsok mögött? Forgattunk. Szörnyű élmény volt. Beléptem a cellába, és egy percen belül úgy éreztem, megfulladok. El­képzelni sem tudom, hogyan élném túl, ha börtönbe zárnának. Beleőrül­nék. Ilyen kegyetlen büntetést sen­kinek sem kívánok. Lehet, hogy a legnagyobb sza­badságot tizenhat évesen, Milánó­ban élte meg? Nem, nem, ott sem éreztem jól ma­gam. Rossz ötlet volt. Modellkedni akartam. Egy jó nevű ügynökség ki is közvetített, én meg boldogan men­tem. Anyám mindent megtett, hogy itthon tartson, de kikötözni nem akart. Két-három hónap múlva csa­­pot-papot otthagyva valósággal ha­zamenekültem Milánóból. Nem fo­gott meg sem a város, sem a modell­­kedés. Azóta rájöttem, nekem Prága a világ közepe. Nem is tudnék más­hol élni. Londonban is sok időt el­­töltöttem már, szeretem is azt a vá­rost, de Prágát nem adnám oda érte. Háromgyerekes anyaként nem érzi úgy néha, hogy sokat vállal, rengeteget filmezik? Hiszen soro­zatokba is hívják, fesztiválokra jár... Nagyon talpraesett gyerekeim vannak. Nem állják el az utamat, hogy anya, ne menj! Ők maguk is sok mindennel foglalkoznak, széles az érdeklődési körük. Bruno fiam ja­pánul tanul, miközben fantasztiku­san főz. A japán nyelvet nyilván örök­ségként kapta meg. Apám engem is megfertőzött Ja­pánnal. Sok helyen jártam már a vi­lágban, de ott még nem. Nagyon vá­rom, hogy végre oda is eljussak. Eljutott viszont Los Angelesbe, az Oscar-gálára. A Zelary annak idején bejutott a legjobb öt idegen nyelvű alkotás közé. Hogyan élte meg az eredményhirdetés utolsó perceit? Nagyon csalódott volt a végén? Hatalmas élmény volt az az este. De az én életemben még a legfénye­sebb pillanatokra is árnyék vetül. Mindig. Már megszoktam. Talán azért is, hogy soha semmit ne vegyek túl komolyan. Még a legnagyobb si­kert sem. A boldogságom ott sem volt teljes, hiszen nem mi kaptuk a szob­rot, pedig nagyon szerettem volna felmenni a színpadra. Annak ellené­re, hogy történt egy kis malőr. A ri­­dikülömben volt egy lapos üveg. Rosszul csavartam rá a tetejét, és az ölembe folyt belőle a whisky. Pokoli érzés volt. Ott az a rengeteg sztár, csupa gyönyörű estélyi, én meg egy sárga folttal a ruhámon! A lehető legkényesebb helyen. Amint el­hangzott a győztes film címe, és túl voltam a csalódáson, rögtön meg­nyugodtam. Azóta tudom: jobb ál­modozni bizonyos dolgokról, mint valóban megélni. Más az elképzelés és más a valós élmény. Az előbbi va­lahogy mindig színesebb. Az Oscar­­gála sem olyan volt, mint amilyen­nek itthon elképzeltem. Sokkal meg­­mosolyogtatóbb. Johnny Depp pél­dául kisminkelve ült a közelünkben. Julia Roberts bőre pedig... a kaiján már láthatóan megereszkedett egy kicsit. A hollywoodi istennőket sem kíméli az idő. Őket is inkább jobb fil­men látni, mint az életben. Ötven filmje között van olyan, amelyik az ön véleménye szerint nem részesült kellő szakmai elis­merésben? Kettőt is tudok mondani. Az egyik a Személyi igazolvány, a másik az Anthropoid. A filmek élettartamát nem a kritikusok határozzák meg. Jan Svérák alkotását, az Általános isko­lát is sokan közülük fenntartással fo­gadták. Ma mégis nemzeti kincsként emlegetjük. A kritikákra pedig senki nem emlékezik. A szerző a Vasárnap munkatársa

Next

/
Thumbnails
Contents