Új Szó, 2020. január (73. évfolyam, 1-25. szám)

2020-01-11 / 8. szám

www.ujszo.com SZALON 2020. JANUAR 11. 17] TARCAASZALONBAN Szolláth Dávid Beszélgetések Rigóval (harmadik rész) Ahogy benyitok, meg­csap a lakás szaga. Por, doh, öregszag és baromfiólak bűze. Először a konyha felé indulok, hogy szellőztessek. A háziszabály szerint a lakásban csak résnyire szabad nyitni az ablako­kat, nehogy Rigónak eszébe jusson kirepülni. Bár kédem, hogy volna még ehhez ereje, naphosszat csak gubbaszt félálomban. A konyhában nem várt látvány fogad. A kazetták összetörve, a magnószalagok szét­­cibálva, a hosszú szálak gubancai mindenütt. A madár az asztal alatt fekszik, számyára-lábára rátekere­­dett a szalag. Először azt hiszem, megdöglött. Nehéz nem arra gon­dolni, hogy tudatosan meg akarta akadályozni, hogy meghallgassam a felvételeket. Tönkretette a kazet­tákat, de kifáradt és nem tudta már kiszabadítani magát. Szerencsére él. Figyel, a kezem felé tátja csőrét, amikor közelítek. Jobb lesz felvenni Feri bácsi munkáskesztyűjét. Végül is sikerül lehámozni róla a szalago­kat, belátja, hogy neki is jobb, ha hagyja. Beviszem a szobába, rá­teszem az ülőfára, adok neki friss vizet, banánt, amit hoztam neki, teszek néhány lisztkukacot a táljá­ba, és behúzom a függönyt, pihenje ki magát. Kérdés, most mi legyen. Susant hiába hívom, nem veszi fel. A konyhában nézem a romokat. Úgy látom, nem sikerült az összes szala­got tönkretennie, a hatból az egyik kazetta menthetőnek tűnik, egy másik pedig teljesen érinteden. A felirata szerint ezt is 2012-ben rög­zítették. Jobb híján meghallgatom a muzeális ITT Nokia magnón. Felteszek egy kávét, halkra állítom a gépen a hangerőt és behúzom a konyhaajtót, hogy Rigó ne hallja. Ezek után már nem tudom elhes­segetni a gondolatot, hogy tényleg intelligens lény, tényleg ő beszél a felvételen, és hogy igaz az összes hihetetlen történet, amit az utóbbi napokban hallottam róla. Voltam én már mindenfelé. Hagytam ott nekem családomat elsőnek a Malawi-tónál, volt polgár háborúja. Ott Junhito volt barát, kicsi fiú, csirkék között él a ket­recben. Az anyja gondolta, hogy a teste és a lelke is hasonlítani fog a csirkékre, és akkor nem ismerik fel a katonák, nem fogják elhurcolni. Persze az volt bolond asszony az első dolog, amit visznek katonák, az étel. Ilyen bolond asszonyt nem láttatok ti. Azt hitte, csirke lelke átmegy kisfiú. Akart csirkeruhát varrni neki, ne lássák meg, de meg­ölték. Aztán laktunk kiégett autó buszban, büdös holttesteket ásta el Junhito nagybácsija. Kevés föl­det tett csak rájuk, kérdem mért, ő mondta halottak lelke szabadon menjenek Ilyen vallásokat hittek. Nem jut a fejembe neve már. És akkor kerültek fogság, én lettem katona guerilla, még tiszt is, igen­igen, hős lettem. Ne nevessetek ti! Portugálok szaladtak országból, a gazdag birtokosok repülőn, a többi hajókon, a szegény mert volt sze­gény is köztük, szamárokon, volt szabad vinni 20 kilogrammos cso­mag, és 24 óra pakolni össze csak Aztán repültem légicsatában, ölték meg katonáimat Mozambique, az­tán jött Angola, tört el szárnyam, de ott nem voltam sok, mert vittek Castro katonái megmentettek, ke­rültem Cúbába, egy hosszú óceán másik végébe. Lett nekem az iga­zi otthon, volt tizenöt évig. Már annyit voltam Pesten majdnem mint otthon Cuba. Adtak nekem kicsi rum, kicsike is elég volt ne­kem, nevettem, csuklottam tőle. Táncoltunk, Beadest hallgattunk, de titokban táncoltuk a Beadest, micsoda butaság, nem? A National Geographicot is titkosan olvastuk, valaki hozta Floridából illegális ládával, abból tudtuk mi van ott külső világban. Ragasztottuk ki képeket fáira a laktanya. Tanultam angol szavak, de már nem emlék­szem. Ezek voltak ártadan dolgok. Kellett félni, mert mondták ez im­perialista szemét. Képeket tépték is le. Én szégyelltem magam, voltam akkor én egy buta madár. Azt hiszi Fidel, majd romlik el a szocializmus a vidám zenétől! Ugyan! Onnan jöttem ide, Európa. Nekem Pest harmadik kontinens. Misszió magyarba, segíteni kubai dolgozóknak érkeztek ide sokan. Jöttek iparba, textilgyárba sok lá­nyok, varrólányok, de fiúk, férfik is, mecánicos, autókat szerelő fér­fik, nem engedtek vissza közülünk sokat. Fidel mondta árulók let­tünk, maradni kellett Pesten. Ne­kem ottmaradtak a barátaim. Ez a sok régi fajdalom nem elmúl, nem tud elmúl. Mind itt van a szívem­ben. Öreg vagyok már, ezzel fogok meghalni. De Fidel okos ember, nagyon okos, jó a feje. Fidel csinált egy szocialista forradalmat egy nagyon vallásos szigetben. Emberek rajong­ták, imádták sokan százezren és a kedvéért nagy nehezen elhagyták templomot, köptek le vallást. Eb­ből tudtok, mi lett? Az len, hogy ő len egy új isten százezres emberek­nek Beszélt nagy beszédet mondott és a paloma blanca, fehér galamb szállt neki a vállára. Sok buta ember mondta ez az Espirito Sancto, Isten küldte, a neve is, Fidel, jelenti, hű­séges. De Fidel okos volt, a galamb jól volt megtanítva, én ismenem aztán, öreg volt már akkor, mert madarak ismerik egymást Cubába. Hoz békét Cubának, aztán Ameri­kának, majd egész világnak Fidel mondta ezt. Biztos hine is, biztos. Azért küldött sok ezer csapatokat Angolába is. És te hozol nekem majd man­gó? Mondok, hozol nekem majd mangó? Á, te nem érted vicc. Ez egy vicc, cubai vicc. Ha mondunk egymás valami kormány elleneset, akkor mondjuk ezt utána. Mert hallgatnak le amit mondsz, így rögzítik mint te most a gépeden engem, és akkor majd ha elvittek a börtönbe, hozzál be nekem enni. Hallottam egy másik viccet is, ez egy új vicc, olvastam múlt héten. Che és Fidel beszélget 1961-ben. Che kérdezi Fidelt, hogy mikor lépünk szövetségbe megint jenkik­kel? Mire Fidel mond neki, majd ha néger elnöke lesz Amerikának és a pápa Rómában lesz argentin mint te, testvér. Hát tessék most nézz te körül világban! Sokan voltak szerelmesek for­radalomba. Hallgatták a beszédét nyolc órán keresztül. Aztán ábrán­­dultak ki a szerelmükből. Amikor látták van szegénység, visznek em­bereket lágerbe. Itt van fejemben minden. Minden keveredik Na­gyon fáj nekem, nagyon faj nekem a szív. Me duele el corazón. Mennék vissza Habana, Santiago de Cuba. Quisiera volver. Ha bírnám, vissza­repülnék, csak félek, nem bírnám már. A szomszéd utcába se repülök Budapest drága. Egy banán kerül tízszer annyiba mint Santiagóban, mangó is nincs, hol találsz te Pesten mangó? Sehol, aztán annyiba kerül mint arany. Sokat van hideg, sötét van délután hatkor. Meg az embe­rek is milyenek, ne haragudj. Mon­dok ilyet, nem haragszol, ugye? De hát nincsen bennük szív. No tenian sentimientos. Láthatod. Először csodálkoznak, hogy beszél a madár, aztán nevetnek csúfolnak, hiszik ez csalás. De nem csalás. Nem vagyok egyedül, találkoztam sirállyal, aki volt olyan mint én. Érdekes, érdekes! Neked ez az ér­dekes. Azt hiszed állat beszél neked cirkusz! Jó, majd mesélek sirályt is teneked. Majd. Egyébként irt volt már az, Pesten. De nem volt amable, hogy mondjuk? nem volt simpático. Fíordta fenn csőrét na­gyon. De előbb hadd mondom el azt, hogy engem vertek meg bicikli­pumpával vad magyar emberek két éve, amikor voltam lenn itt park sí­nek mellett. Biciklipumpával! Nem tetszett nekik az én képem. Pedig éppen kaptam el egér bokrok közt, örültem, hogy sikerül vadászás. Mert már vagyok öreg az egérnek meg volt jó kondíció. Azért nem láttam őket, mert nagyon figyeltem kicsike égért. Alig elmenekültem. Nem láttak még ilyet, mint én, persze nem tehernek róla végül. De én inkább már nem megyek ember közé. Van ez a szivaros dobozom, na­gyon szép doboz. Abban van min­denem, amit elhoztam. Régi pasa­­portes. Katonai csillagom. Fotogra­­fías. Ezzel kell cseppentgetni sze­memet, ez meg van a tetvekre. Mira! Yo los cuido mucho. Nagyon vigyázok rájuk. Nem sok örvös hollót lehet látni Pesten. Min­dig néztek engem. Inkább nem is szóltam, mert kapnak egy frászt tőlem. Rasszizmus, mert itt nincs ilyen holló. Én tudom. A gulyást azt szeretem. Főzzél mindig. Muy rica, muy alimenta! Sok hús van benne. De minden kerül nagyon sokba, és én nem vagyok abban a helyzet Cuba banánt szerettem, mangót. Meg édeset, kávét mindig. Nekem ez az életet már, más nem. Jó, néha fordítani spanyolt, portugált, azt szoktam még. De nem gondolkoz­ni sokat. lényeg nem olvasni hírek! A pénzem is ott van, igen a szivaros doboz. Nem sok, nekem már nem is kellene. Én már csak gyűjtök kérlek a prepa.., a hogy is mondják ezt ma­gyarba? gyűjtök a preparátorra! Ha meghalok, majd kitömtök. Befújtok toliam parafinnal. Tartós leszek. Lesz csúnya kopasz Rigótok szekrény te­teje néz nektek csúnyán rátok! Eszik meg molyok tetemem. Vagytok hü­lyék! Viccelek csak nektek FEUEGYZESEK ÚTKÖZBEN Hidak könyve XVII. / A török ent Prokop és Ferreri Szent Vin­ce szobrát Franz Kafka nem csak az ördögös relief miatt találhatta érdekesnek, ame­lyet Minzéhez írott levelében említ. Hiszen egészében tiszta egzotika az artefaktum. A szoborcsoporton háromszor szerepel a gonosz, a reliefen göcsör­­tös ördögként, a talapzat kariatidá­in Démonként, s bár számbeli fö­lényük van a szentekkel szemben, azért hogy kétséges ne maradjon, ki az úr, a harmadik démont Szent Prokop lába tapossa. Szent Prokop ugyan soha nem találkozhatott Vincével, mert ő négyszáz évvel ké­sőbb élt, és a pogány csehek helyett a francia Riviéra és Itália népének prédikált. De egész Nyugat-Euró­­pát bejárta, s minderre egy álom (s abban Krisztus, Szent Ferenc és Domonkos) utasította. S Vince bőszen prédikált az egyre közelgő végre, feltámadásra és ítéletre fi­gyelmeztetve a híveket - ezt ábrá­zolja az ő szobra alatti relief. De a hitedenekhez is szólt - s bár azt val­lotta, a kegyelem fel kell hogy old­ja a félelmet, amely így szeretetté válik - alantasabb eszközöket sem átalott bevetni, ha a zsidók meg­térítéséről szőtt vágyálma betelje­sítésének újabb lépcsőfokáról volt szó: a hivatalok általi megfélemlítés nyilván megnyitotta a kegyelem előtt a szíveket. A kariatida Démonja alatt a „70 Daemones domuit” felirat szerepel, a démonűzés ugyanis kollégájához, Prokophoz hasonlóan Vincének is a munkakörébe tartozott. A többi felirat is számszerűen tudósít Vince eredményeiről (pl.: 40 resusdtavit/ feltámasztás). A démon szomszéd­ságában lévő alakban nem köny­­nyű elsőre felismerni a zsidó ha­gyományos ábrázolását, nem úgy, mint a turbános töröknél, amely a bal oldali kariatidából mered. Mindketten Vince térítése mellett tanúskodnak: a muszlimokat a ka­tolicizmusra (800 SARACENOS AD FIDEM CATHOLICAM) - illetve a zsidókat Krisztushoz (2500 IUDAEOS AD CHRISTUM) té­rítette. A két szoboralak ábrázolása hagyományos, arcvonásaik expresz­­szívek, a két ábrahámi hitedenség bűnös természetét sugallják. A tö­rök pöffeszkedve nyúlik ki a kőből, tekintete s bajusza egyszerre áraszt konok gyűlöletet és egykedvű lené­zést. A zsidó lepelbe, azaz talliszba burkolódzik, körgallérjára barokk kacskaringók bozontjaként orrúik a szakáll és a pajesz, homloka felett felismerni a tefilin szélét, arca dúlt és zavarodott, nyitott szájáról lehe­­teden eldönteni, hogy megrémülő hőkölést vagy biblikus parancs dör­gedelmét szólja-e. Xavéri Szent Ferenc szobrának esetében az alárendelt egzotikus né­peket képviselő alakok már nem is álcázzák magukat kariatidának: há­tukon hordják a szoborcsoportot és a szentet tartó talapzatot. A humán tartópillérek, egy kopasz-copfos ja­pán, a tolldiadémos indián, egy tur­bános tatár és egy fűszoknyás néger alak nem tévedésből került a hídra. Urambocsá, nem is indián, hanem indiai - ezúttal a szobrász okozta a kolombuszi zavart. Hiszen Xavéri Ferenc nem járt az újvilági Indiá­kon, de indiai és japán missziós út­járól van szó, ahogy a felirat mond­ja „INDIARVM ET JAPONIAE APOSTOLO”. Szóval akárcsak a dominikánus Ferreri Vince pár szá­zaddal korábban, a jezsuita Xavéri is az igazhit terjesztésére tette fel az életét, a pogányok, a vadak, a hitet­lenek megtérítésére. Lába előtt egy tolikoronás, indiánnak tűnő indiai fejedelem térdel a magasba emelt keresztre tekintve. A győzelmes kereszténység ku­darcát is megtaláljuk a Károly hí­don, persze, sokkal áttételesebben. Josef Svátek legendáriuma ismertsé­gében mindjárt a Nepomuki szobra után tartja számon a prágai híd tö­rökjét, amely a népi humor és gú­nyolódás tárgya volt. A Kisoldal fe­lől, a Judit-torony irányába átkelve a folyón, a Kampán és a Certovkán ott találjuk a rémisztő és monu­mentális szoborcsoportot balról a törökkel. Mathai Szent Jánost, Valoisi Szent Bódogot (Felixet) és Ivánt ábrázolja a szoborcsoport. Az általuk a 12. század végén alapí­tott, a szentháromságról elnevezett trinitáriánus rend egyik fő feladata a pogány (muszlint) fogságba esett keresztény foglyok kiváltása volt. Ezt ábrázolja a híd szoborcsoport­ja is, megszabaduló rabot, lehulló bilincseket. A talapzatban azonban rácsos bejáratú üreg van kialakítva, amelynek árnyékában a láncra vert rabok olyan expresszív arckifejezés­sel szenvednek, hogy szinte a pokol lángjait is belelátja az, aki benéz a rácsok mögé, hogy végül elrettenve fordítsa el tekintetét. A cella mellett áll a török jobbról, balról a kutyája segíti a rabok őrzését. A török figuráját, éppúgy, ahogy a kariatidából kinéző kollégáját Szent Vince és Prokop alatt, itt is a sztereotípiák alakítják. Pöffesz­kedve dülleszti pocakját, tespedten dől a falnak, fejét támasztja egyked­vűen, turbánja homlokát nyomja, övén rémisztő handzsár lóg, jobbját a derekán nyugtatja, ostort tart. A törökök sosem tették be a lábukat Prágába, s a cseh korona tartomá­nyait sem foglalták el - bár lakosaik harcolhattak katonaként az osztrák hadak soraiban Magyarországon -, a rémület, az évszázados félelem mégis ebben az egzotikus szobor­ban összpontosul. Mintha a hídon ácsingózó török alakjába vetülne ki a félelem, amely sosem változhat szeretetté: a rabigába hajtó muzul­mán, a kereszténység kudarca, a Város meghódoltatása - képzeljük csak el, mennyire reális volt Prágá­ban e rettegés, pláne, amikor biz­tonsági megfontolásból Bécsből ide helyezte a birodalom székhelyét II. Rudolf. Hogy egyszer csak beveszik a várost az oszmánok a Kizil Elmá­­ról, azaz a piros- vagy aranyalmáról szóló ősi jóslatnak megfelelően. Hogy éppen Prága városa lesz a jóslat almája, hogy a szultán ádo­­vagol a Károly hídon, ezen a frenk (keresztény) köprün, vagy cupriján (hídon), s kitűzi a félholdas zászlót a Hradzsinra, amelyet már Prag kalesinak, vagy Prag saraynak ne­veznek, az esti imára pedig a Szent Vitus dóm templomtornyából hív a müezzin ezánja. Igaz, a török veszély elmúlt, a félelem azonban, akárcsak a török szobra a hídon, itt maradt egzotikus, régi lidércként. Hogy a szófogadadan gyerekeket ijesztgessék vele. Megállj, elvisz a török! A gyerekek mumusának alakja az irodalom képzeletét is megihlette. Egon Erwin Kisch, a prágai német író és zsurnaüszta egy bűbájos elbeszélésben dolgozta fel az egzotikus mumust. Az ifjú Miluska, akit Zadriades Patkanian, az örmény kereskedő feleségül vesz, képtelen megszokni, hogy férje handzsárt hord az övében. Amely ráadásul, mint később kiderül, előző felesége életét oltotta ki egy féltékenységi jelenet végén. A törté­net egy gyerekkori emlékkel játszik, amikor Miluskát, aki apja közeli műhelyéből a hídra járt játszani, s lábát a híd kávájáról lefelé lóbálta, megfenyegette apja: megállj, elkap a török, szablyájával levágja a fejed, mint minden rossz gyereknek! A házasság nem sikerült különöseb­ben jól: míg férje örmény barátaival a borozóban van, Miluska sétálni jár a Petimre gyerekkori barátjával, Toníkkal, apja egykori inasával, akinek a szófogadadan gyereket a gondjaira bízta. Egy alkalommal túl későn indul haza: a férjem meg­öl! Hazafelé menet szembetalálja magát a hídon a török szobrával, s egy macskakövet felkapva mér­gében megdobja a törököt, s ezzel széttöri a szablyáját. Amikor otthon férje kirántja handzsárját, hogy bosszút álljon, íme, csak a mar­kolatát tartja: letört a szablya éle. Miluska megmenekült a töröktől, akárcsak gyerekkorában. A török szablyája egyébként valóban fém, külön van beépítve a szoborba, és nemcsak Miluskát ingerelte, ha­nem azt a részeg turistát is, aki több mint tíz éve letörte, megszégyenítve ezzel a morózus törököt. Száz Pál Sz A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents