Új Szó, 2019. december (72. évfolyam, 280-302. szám)

2019-12-23 / 298. szám

10 KARÁCSONY ■ 2019. DECEMBER 23. www.ujszo.com Bevallom, ha kará­csony táján azt láttam a tévében, hogyan vacsoráztatják meg a hajléktalanokat, aján­dékot visznek a sze­gényeknek, mindig megjelent a kétség, vajon nekik jelent-e az ünnep valami mást, valami többet, mint a megszaporodó adományokat. Min­den korábbi előítéle­temet átírta az advent második hetében a rozsnyói egyházi hajléktalanszállón tett látogatásom, és különösen az járult hozzá, amit csupaszív vezetőjétől, Katona Ilonától hallottam. A katolikus egyházme­gyei karitász székhe­lyén dobozhegyek között vár a segély­központ vezetője, ezeket mind a németországi Samaritan Pursei segélyszervezettől kapták. Minden ajándékdobozt egy-egy család küld a szlovákiai elesetteknek, megje­lölve, milyen korú gyermeknek és fiúnak vagy lánynak szánja. „Sok családban ez az egyeden karácsonyi ajándék, ami a gyerekeknek jut” - mondja Katona Ilona. Nemcsak rá­szoruló családokkal, de a gondozó­­szolgálat keretében magányos idős emberekkel és hajléktalanokkal is foglalkozik. Az épület, amelyben találkozunk, krízisközpontként és hajléktalanszállóként működik. A krízisközpont megnevezés, főleg a nyitrai buszbaleset és az eperjesi gázrobbanás kapcsán sokaknak tra­gédiákat juttat eszébe. De vannak, akik folyamatosan krízishelyzetben élnek, mert nincs mit enniük, nem tudnak mivel fűteni, nem telik ru­hára, tanszerre. „Négyszázötven rá­szoruló családot segítünk Rozsnyón és környékén, közülük mintegy százharmincnak hetente viszünk élelmiszercsomagot, főleg pékárut, zöldséget, gyümölcsöt. Többen is igényelnék, de sajnos nem kapunk többet az üzledáncoktól. Ruhane­műt is sokan kérnek, de azt tapasz­taltuk, ha ingyen adjuk, zsákszámra viszik és eldobják Most 20 centet kérünk minden darabért, így leg­alább kiválogatják, mire van való­ban szükségük.” Sokan kérni sem tudnak Aki nem tud otthon mosni, tisztál­kodni, az a segélyközpontban ezt is megtelten, akkor is csak 50 centet kérnek tőle, ha nem visz mosóport, vagy ha nem hajléktalan. Emellett lelki támasszal, tanácsadással is szol­gálnak az elesetteknek a központ munkatársai, és ez a munkájuk legnehezebb része. „Az adósságok Akit embernek néznek, az magát is embernek kezdi látni rendezésétől a betegellátáson, alko­­holelvonón, pszichiátriai és egyéb gyógykezelések intézésén keresztül a segélyek kérvényezéséig minden hivatalos ügyben hozzánk fordul­hatnak. Sokan azt gondolják, majd mindent megoldunk helyettük, és komoly erőfeszítésünkbe kerül meggyőzni őket, hogy valamit ne­kik is tenniük kell. Sajnos, ezeket az embereket az egészségügyi intézmé­nyek is szeretik lerázni, azt mond­ják, ők nem szociális intézmény, de tőlünk elvárják, hogy egészségügyi intézmény is legyünk. Az alapellá­tást követően ide küldik a betege­ket, hogy adjuk be a gyógyszert, kötözzük a sebeiket. Megtesszük, mert az emberség ezt diktálja, volt, akit már el is temettünk, mert nem volt kinek” - mondja Katona Ilona, hozzátéve, hogy segíteni sem köny­­nyű, mert vannak, akiknek a büsz­kesége nem engedi, hogy elfogad­ják, ne adj’ isten, kérjék. „Ez abból a szempontból jó, hogy még van bennük tartás, igyekeznek magukról gondoskodni, de a túl­zott szégyenlősség oda is vezethet, hogy nem tudunk segíteni olyan­kor, amikor még megállítható a végleges lecsúszás. Aztán itt van a másik véglet, azok, akik mindent akarnak, mert jár nekik. Őket arra kell megtanítani, hogy csak azt kérjék, amire tényleg szükségük van, de ez nem egyszerű, mert a rászorulók közön kialakult egy ré­teg, amelyik úgy véli, hogy minden segítségre jogosult, és semmit nem kell tennie a helyzete javulásáért.” Adósság, végrehajtó, utca Katona Hona szerint nem lehet megmondani, hány év mélysze­génység vagy hajléktalan lét után már leheteden a visszatérés a nor­mális életbe. „Ez nagyon egyedi. Van, akinek évekig segítünk, már-már azt hisszük, túl van a ne­hezén, aztán megint visszazuhan. Van itt minden, alkolholfiiggőség, szipuzás, j átékfiiggőség, sokan odáig jutottak, hogy már a mun­kanélküli- vagy a szociális segélyt sem képesek kérvényezni. Őket a legnehezebb meggyőzni, hogy vál­toztassanak, mert már megszokták, hogy nincs semmi kötelezettségük és felelősségük. Igaz, hogy éhesek, koszosak, faznak, de szabadok, és már nem is akarják betartani a tár­sadalmi szabályokat. Csak akkor eszmélnek rá, milyen komoly baj­ban vannak, amikor például egy fo­gyás miatti lábamputálást követően kiteszik őket a kórházból, és nem jogosultak utókezelésre. A rende­zetlen tartozásaik egyre halmozód­nak, aztán jön a végrehajtó, majd az utca. Sajnos, gyakran kerülnek ilyen helyzetbe olyan családok is, ahol megbetegszik a családfenntar­tó, és elveszik az egyetlen jövede­lem. Ilyenkor kölcsönnel próbálják megoldani a helyzetüket, de ha ezt nem tudják törleszteni, még mé­lyebbre zuhannak.” Szerencsére akadnak jó példák is, vannak családok, amelyeknek si­kerül visszakapaszkodniuk. „Volt itt egy egyedülálló nyugdíjas férfi, aki erősen ivott, miután meghalt az anyja. A testvére nem adta fel, elin­gukért tenni. Ezért mindig elmon­dom, hogy a segítség sem jár alanyi jogon, ki kell érdemelni igyekezet­tel, hogy tisztességes, önmagához méltó ember maradjon, aki kapja.” Hiányzik a jó példa Azok a rozsnyói rászoruló családok, amelyek megbecsülik a segítséget és igyekeznek talpon maradni, ka­rácsony előtt a Don Bosco Alapít­vány támogatásával nagyobb érté­kű háztartási eszközt - mosógépet, tévékészüléket, hűtőszekrényt - is kaphatnak. Ilyenkor jönnek a töb­biek, hogy ők miért nem, de azt kell nekik mondani, hogy a nagyot csak az érdemli, aki a kicsit megbecsü­li. „Sokan a szemembe nevetnek, hogy bolondok lennének dolgozni, hiszen több szociális segélyt kap­nak, mint amennyi a minimálbér. Ilyenkor csak annyit mondok ne­kik, hogy ha én nem dolgoznék, és nem adóznék, nem kaphatnák azt a szociális segélyt. Sajnos, felnőtt egy generáció, amely a jogainak nagyon tudatában van, de a kötelességeiről hallani sem akar. Az ötvenen felüli korosztály, amelyik még megtanult egy szakmát, iparkodik és a gyere­keit is viszi magával. A többiek, akik soha nem látták, hogy munká­val kell megkeresni a napi betevőre valót, nehezen tudatosítják, hogy nekik is tenniük kell a boldogulá­sukért. A tapasztalat azt mondatja (Somogyi Tibor felvételei) tézte neki az elvonót, a szociális la­kást, és harmadik éve tartja magát. Van olyan családunk is, amelyet a tartozások húztak le, és miután az apának sikerült munkát találni, képesek fenntartani magukat. De sokkal többen vannak, akik már nem tudnak és nem is akarnak ma­

Next

/
Thumbnails
Contents