Új Szó, 2019. december (72. évfolyam, 280-302. szám)
2019-12-18 / 294. szám
NAGYÍTÁS www.ujszo.com2019. december 18. 113 Megmutatni, hogy itt vagyunk Kopócs Tibor: „Szervezetünk megalakulásakor főként a létezés ösztöne munkált bennünk. Ma viszont már a tudatosság ösztönző erejével és a minőség felelősségével akarjuk képviselni az itteni magyar alkotóművészeket" MIKLÓSI PÉTER Harminc éve, 1989. december 19-én Pozeonyban megalakult a Csehazlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának előkészítő bizottsága, hogy pár héttel később ez az újonnan formálédó egyesülés kész alapszabályzattal és önálló alkotóművészi csoportosulásként megkezdhesse bizonyítani létjogosultságát. A Társaság egyik alapítója, szervezője, később pedig több esztendeig az elnöke a sokoldalú képzőművész, a most 82 éves Kopócs Tibor, akivel a CSMKT létrejötte kerek évfordulójának küszöbén beszélgetünk. És nemcsak a kezdetekről, hanem arról is, hogy ez a szervezet (az ország kettészakadása után, tehát 1993-tól a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága, majd 2014-től a Magyar Alkotóművészek Szlovákiai Társasága) vajon jelenlétének várható respektusával él-e közösségünk tudatában? Három évtized elmúltával mi jellemzi máig is a legtalálóbban az akkori elhatározást? Egy kulcsszó: az eufória. Nyolcvankilenc novembere, az akkor lezajlott politikai és társadalmi fordulat kissé mámoros örömének hangulatában jöttünk össze Pozsonyban, az Ifjú Szivek székházában. Úgy huszonöt-harmincán, magunkat magyarnak valló felvidéki festőművészek, grafikusok, fényképészek, néhány építész és ott volt körünkben Kubicka Kucsera Klára, a kitűnő művészettörténész. A fő szándékban lényegében gyorsan megegyeztünk, hogy az ország megváltozott körülményei között alakítsunk egy önálló tagszervezetet. Egy olyan szakmai egyesületet, amely a miénk, és az alkotómunkánk révén a széles körű nyilvánosság előtt is - ahogyan célzatosan kimondtuk - rólunk szól. A közös elhatározás „céhbeli” megfogalmazására Kubicka Kucsera Klárát kértük fel, aki az első ügyvivőnk lett. A két hónappal később tartott, akkor már harmadik tanácskozásunkon pedig a kiváló szobrász, Nagy János személyében elnököt is választhattunk a létezésünket bizonyító szervezet élére. A rendszerváltoztató idők akkori eufóriáján túl mi volt az a közös nevező, amelyben a természetszerűen különbözőképp gondolkodó, a képzőművészet különnemű szakágaiban különféle stílusirányzatokat is követő alkotók alapvetően egyetértettek? Irányelvként főleg az, hogy ne csak külön-külön járjuk a művészi kibontakozás személyes útjait, hanem az akkor még együvé tartozó Csehszlovákiában tevékenykedő hivatásos magyar alkotókként egy alulról szerveződött egyesület intézményi rangján is képesek legyünk mind meghatározni, mind képviselni önmagunkat a kortárs képzőművészetben. Az előző éra negyven esztendejében ugyanis nálunk tilos volt, hogy egy nemzeti kisebbségi közösség képzőművészei saját szerveződésbe csoportosuljanak. 1989 előtt a képzőművészeti életben tulajdonképpen csak az állami ideológia és a szocialista felfogást tükröző kurzus révén lehetett hivatalosan érvényesülni, ha egyáltalán. Általában az volt a jellemző, hogy a hazai képzőművész-társadalomnak a nómenklatúrához tartozó tagjai boldogultak szinte gondtalanul, míg a többiek, ha nem gazsuláltak a rendszernek, bizony eléggé a háttérbe szorultak. E kényszerű „másodművészi” félreszorítottság ellenére az újonnan színre lépett Csehszlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága — már felfutásának kezdeti időszakában — mégis tárlatok egész sorát szervezte. És távolról sem csak Dél-Szlovákiában. Ez valóban erőteljes kirajzás volt részünkről, még ha az szintén igaz, hogy egyesületünk első kiállításain ezek a munkák kerültek előtérbe, mi pedig valóban Budapesttől Prágáig több fontos kiállításon tudtunk sikerrel bemutatkozni. A jelenből visszapillantva, a két precizírozó dátum közül melyik látszik a lényegesebbnek: az 1989- es elhatározásé vagy az 1993-as újbóli nekigyürkőzésé, akkor már „csak” az itteni magyar képzőművészek szlovákiai szervezeteként? Az első három-négy esztendő voltaképpen életképességünk próbaidőszakának bizonyult. Kubicka Kucsera Klára ezt az enyhén felemás időközt úgy jellemezte, hogy ezalatt kiderült, vajon a nyolcvankilences nekirugaszkodást pusztán az ösztönök diktálták bennünk, vagy hamarosan a Társaságnak tekintélyt kölcsönző minőség is már a felszínre tört-e?! Hiszen azok a rendszerváltás utáni és épített az 1920-ban Besztercebányán alakult Szlovenszkói Képzőművészeti Egyesület hagyományaira? Már csak azért is jogos ez a felvetés, hiszen annak tagjai főleg kisebbségi képzőművészek voltak, Harmos Károly, Tichy Kálmán, Angyal Géza és mások. Ez az összefüggés elsődlegesen hagyománytiszteletből volt jelen a mi egyesületalakítási szándékainkban, míg művészettörténeti értékként ennél mérsékeltebben. Nemigen hiszem ugyanis, hogy nekünk még a huszadik század végén is az általuk hetven vagy akár annál több esztendővel korábban követett művészies és alkotói értékeket kellett volna tovább vinnünk. Amiben viszont okvetlenül találni fontos párhuzamot, hogy a Nyugatról begyűrűzött, ott már természetesnek elfogadott kortárs képzőművészeti irányzatok egykor tőlük, a mi időnkben pedig tőlünk (Somogyi Tibor felvétele) távolról sem csak friss alkotásokat tettünk/tehettünk közszemlére. Azt ugyanis a ’89 előtti korszak szemellenzős politikai rendszere sem tudta meggátolni, hogy az 1960-as évek második felétől Csehszlovákiába is begyűrűzzenek a nyugati világ képzőművészeti áramlatai, beleértve akár az absztrakció felé hajló formanyelvet is. Természetesen, a bennünk felgyülemlett alkotói energiákkal, illetve önmagunk művészi kielégítéseképpen mi is kerestük az önmegvalósítás ilyen új útjait, bár ezen alkotások többsége akkoriban inkább csak a műteremnek készült. Ahogyan az írók is számtalanszor csupán az asztalfióknak írtak... így történt, hogy a rendszerváltás, illetve a felvidéki magyar képzőművészek egyesületének létrejötte után bőven volt mit elővenni az előző esztendők csapdahelyzetének „készleteiből”. A kilencvenes évek elején értelemszerűen emlékezetes évek nemcsak a tehetség igazolásának engedtek szabad folyást, hanem egy átmeneti ideig visszahúzó erőként, akarva-akaratlanul, még a múlt is kísértett. A tüzetesebb szakmai mérlegvonás végül is azt mutatta, hogy a művészi értékteremtésben a szlovákiai magyar képzőművészek alkotói közösségeként is alapvetően helyes irányba tartunk. Az ebből adódó következtetés pedig aligha lehetett más, mint az, hogy a Társaság szellemi és művészi értékrendjében a névváltozást követő újabb időszakban még nagyobb hangsúlyt kapjon tagságunk alkotásainak minősége. Egyszerűen állnunk kellett a sarat mind idehaza, mind a külföldi prezentációinkon. Röviden visszanézve még 1989- re: az akkor lelkesülten szerveződött Csehszlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága mennyiben szintén megkövetelték, hogy a művészet progresszív áramlataival tartsunk lépést. Az utóbbi három évtized szerteágazó tapasztalatai után, gondolom, immár az akadékoskodás nyoma nélkül szóba hozható, vajon az itteni magyar képzőművészek körét nem feszélyezi-e a szlovákiai magyar kultúra szellemi erőterének, saját közösségünkön belüli elfogadottságának erős irodalomközpontúsága? Ha a kérdés éle talán bizonyos fokú rivalizálásra és ebből eredően esetleg holmi háttérbe kerülés kellemetlen érzetére utalt, akkor a válaszom egy őszinte nem! Amiben viszont az igazi bökkenőt látom, hogy a felvidéki magyar kortárs kultúra összehangoltsága meglehetősen kaotikus. Egyrészt léteznek a kulturális intézményeink és szerveződéseink, valóban van irodalmunk, zene- meg táncművészetünk, képzőművészetünk, három hivatásos színházunk működik, a Csemadok pedig a vidéki kultúrát igyekszik megőrizni; és szerencsére mindegyik ágazatnak az életképes vitalitása is megvan. Másrészt azonban a koncentráltabb erőegyesítés helyett minden zsáner csak a maga útján-módján próbál érvényesülni. Sőt, a jelen helyzetre nemegyszer a széthúzás is jellemző. Jó volna hát mindezt nemcsak nyíltan kibeszélni magunkból, hanem higgadtan és mélyebben megvitatni egymással. Hogy ne egymás mellett és félrenézve, ráadásul egymás ellen tevékenykedjünk, hanem a művészi szabadság értelmében autonóm módon, de a társművészeteket mégis összefogva, a tudat meg a minőség felelősségével értéket teremtve dolgozzunk. De addig is nem kellene a képzőművészeket képviselő Társaságnak aktívabban prezentálnia tagsága munkásságát? A realitásokon nyugvó kisebbnagyobb kiállításaink bizonyítják, hogy él a felvidéki magyar kortárs képzőművészeti kultúra. Ám hogy például a média általában a kívántnál kevesebbet foglalkozik velünk, az nem a saját mulasztásunk. Meg hát van az emberben némi szemérem, ami többnyire visszatartja a magamutogatótolakodástól. A média örökzöld szidalmán túl mi segítene azon, hogy a szlovákiai magyar képzőművészetről ne olyan kép körvonalazódjon, hogy burokban él? Ha például hangsúllyal szó esne róla az oktatásban. Cirka tíz éve Szabó Haltenberger Kinga a magyar tannyelvű középiskoláinkban készített egy felmérést, amelyből - egyebek mellett - sajnálatos módon kiderült: a diákság körében az olyan hazai magyar képzőművészek neve is ismeretlen, mint Lőrincz Gyula, Szabó Gyula, Staudt Mihály, Löffler Béla, Gwerk Ödön vagy mások. A jelen alkotóművészeiről már nem is beszélve!... Gyér vigasz, hogy ez nem az alkotók hibája, miként az sem vigasztaló, hogy nem kedvezőbb ez a kép a fotó-, a zene- vagy akár a színművészet terén sem. Bár tisztelet és becsület a kivételnek, nagyon kevesen vesznek képet, nincsenek odafigyelő gyűjtők, idehaza hiányoznak a szakmai értékelők. És nincsenek galériáink, bajos munkáink szélesebb körű szakmai és társadalmi nyilvántartása. Meghalt Barta Gyula, Nagy József, Bácskái Béla, de ma ki tartja őket számon, a műveikkel ki törődik tudatosan?! Tekintélyt és rangot jelent az éppen 30 éve alakult Társaság tagjának lenni? Merem remélni. Mert a felvidéki magyar képzőművészeti kultúra sorsának pozitív kicsengésében bizakodom. Nem kincstári derű ez? Nem. A tehetséges alkotók részére fontos lelki szükséglet, hogy rendszeresen megküszködjenek a belülről fakadó „üzeneteikkel”. Hogy alkotásokban mondják el a véleményüket.
