Új Szó, 2019. december (72. évfolyam, 280-302. szám)
2019-12-14 / 291. szám
www.ujszo.com I 2019. december 14. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 A politikai paletta a belső világunk tükre Ne feledjük, hogy milyen édes a szabadság A legjobb hír a Focus és a Polis ügynökség friss politikai felmérésében, hogy egyaránt 2 százalék körüli eredményt jósol Stefan Harabin pártjának, a Vlast’nak. Ennek ellenére veszélyes választási koktélt jelent Harabin kiszámíthatatlan természete és megnyilvánulásai, esetleges rejtőzködő szavazói, ismeretlen támogatói háttere, na és a választás előtti ötvennapos moratórium. Okozhat még meglepetést. Emellett a Polis a bejutási küszöb átlépését jósolja a Híd és az MKÖ számára is. Valóban nagyon fontos lenne, ha a szlovákiai magyarságnak továbbra is lenne parlamenti képviselete - vagy ha fordítva mondjuk: elképzelhetetlen, hogy egy ilyen nagy és jelentős társadalmi csoport most először parlamenti képviselet nélkül maradjon. De sajnos e felmérés eredményeinek ellenére továbbra is nagyon reális ez a veszély. Mint ahogy az is, hogy a változást meghirdető ellenzéki erőknek nem sikerül egyértelmű többséget szerezniük, és a választás eredménye kilátástalan patthelyzetet eredményez, vagy szomorú, fájó kompromisszumokhoz vezethet. De tegyünk most egy kis kitérőt a harminc évvel ezelőtti történésekhez, hiszen december első felében fontos eseményekre emlékszünk a bársonyos forradalommal kapcsolatban. A legfontosabbra pedig december 10- én. Gustáv Husák akkori elnök bemutatta az új kormányt, amelynek legalább már a fele nem kommunista miniszterekből állt, Marián Calfa kormánya a nemzeti egyetértés kormányaként vonult be a történelembe. Maga Husák pedig bejelentette a távozását, a terv szerint még az év vége előtt, december 29-én kellett elfoglalnia a helyét Václav Havelnek. És december 10-én tartották az emlékezetes menetet is Pozsonyból az ausztriai Hamburgba, amelynek a „Szervusz Európa!” nevet adták. Az emberek mindenféle ellenőrzés nélkül átléphették a határt, és beszippanthatták a szabad levegőt, megnézhették, mi van a vasfüggönyön túl. Hogy miért említésre méltó most ez? Először is, Calfa kormánya csak egy csomó kompromisszum árán jöhetett létre, és kellett hozzá a nyilvánosság kiállása és kitartása, hogy az emberek hajlandók voltak mindaddig sztrájkolni és kulcscsomókat csörgetni a tereken, amíg nem teljesítik az elvárásaikat. A kommunisták és a rendszer által üldözött ellenzékiek táborának is utat kellett keresnie egymáshoz. Van, aki ezt elfogadta, van, aki tűrhetetlennek tartotta, egy csomó kommunistának „megjött az esze” vagy „kifordította a kabátját” - válasszon ki-ki tetszése szerint. És megkezdte működését az új kormány. Calfa, Cic, de a félreállított kommunista Dubcek, és hogy ne feledjük, Meciar is a Nyilvánosság az Erőszak ellen listáján indult, és abban az időben növelte esélyét a győzelemre. Ez az egyik tanulság. Hamburg pedig arra emlékeztet bennünket, hogy milyen édes a szabadság, és egyáltalán nem magától értetődő. Hamburg csak egy lépésre van tőlünk, városi busz jár oda Pozsonyból. Paradox módon a szabadságvágyunk pedig megkopott, nem tartjuk annyira fontosnak, vagy nem is gondolunk rá. Nem vagyunk hajlandók kompromisszumokra, a közösségi hálók pedig leszoktattak minket arról, hogy beszélgessünk, és megtanítottak még jobban káromkodni. Születhet jó választási eredmény ilyen társadalmi légkörben? A politikai felmérések eredményei a mi belső világunkat tükrözik. A szerző a TASR hírügynökség munkatársa Bohócból erős ember SZÓ M BATH Y PÁL E ddigi politikai karrierje során szimpla ripacsnak és kalandornak nézték, de Boris Johnson taktikája ezúttal is bevált, és óriási győzelemre vitte a konzervatívokat az előrehozott brit parlamenti választásokon. Ellenfelei mintha nem ismerték volna fel politikusi képességeit. Négy évtizede nem látott súlyos vereséget szenvedett az angliai és walesi helyhatósági választáson a kormányzó brit Munkáspárt, amely a rendkívüli kudarc végső mozzanataként a fő trófeának tekintett Londont is elvesztette. Ha nem olvassuk figyelmesen az előző mondatot, akár azt is hihetnénk, friss hírről van szó. Pedig mindez 2008 tavaszán történt. Éppen 11 éve lett a munkáspárti fellegvár, London új főpolgármestere a konzervatívok 43 éves különc fenegyereke, Boris Johnson. Abban a kampányban a metropoliszt akkor nyolc éve vezető baloldali Ken Livingstone azt kérte az emberektől, ne szavazzanak erre a politikai bohócra, aki csak egy rossz tréfa. Milyen érdekes a politikai rövidlátás természete: hiába vezette utána Londont nem is ügyetlenül Johnson, olimpiát is rendezve, ám ezúttal is hasonló hangulatban kezelték ellenfelei. Nem tették el fontos tanulságként a bő évtizeddel korábbi eseményeket, az extravagáns szőke politikust továbbra is komolytalan bajkeverőként állították be, aki reménytelen helyzetben a konzervatívok élére ugorva úgyis bukik egy hatalmasat, hogy aztán eltűnjön a politikai süllyesztőben. Hát, nem így történt. „Nincs »ha«, nincs »de«, az Egyesült Királyság 2020. január 31-én kilép az Európai Unióból.” (Boris Johnson brit miniszterelnök) Először is, Johnson pofonegyszerű dolgot tett: betartott egy ígéretet. Nem kívánta tovább csűmi-csavami a brexitet, hanem elfogadta a korábbi népszavazás döntését, és azt mondta, azt végre kell hajtani, kilépve az EU-ból. És ehhez kellett politikai bátorság. Kampányát a kilépésre alapozta, megértve a közvéleményt, megértve a választási rendszer sajátosságait, s magához szippantva a kilépéspártiakat is. Donald Trump, Orbán Viktor, Boris Johnson: látunk párhuzamokat? Szerintem látunk: az úgynevezett populizmust, amelyet én kifejezetten pozitív tartalmú szónak gondolok abban az értelemben, ha közelebb hozza a politikát az emberekhez, azaz szóba áll a választókkal, kíváncsi (vagy ügyesen úgy tesz) az emberek véleményére, a közéletet nem valamiféle technokrata elit elszigetelt játékának mutatja mások feje felett. Ellenfelei szerint persze demagóg és felelőtlen - hogy kinek van igaza, innentől megmutathatja, mert Margaret Thatcher óta nem látott mértékű konzervatív győzelmével megteremtette a lehetőséget nyugodt kormányzásához. „Politikám: az egy nemzet-konzervativizmus. A brexit mellett nagy hangsúlyt fektetünk a szociális szektor, legfőképpen az egészségügyi rendszer fejlesztésére, mely mindenki rendelkezésére áll, legyen gazdag vagy szegény.” (Boris Johnson a győzelme után) Johnson más jobboldali populistákhoz hasonlóan megértette, hogy a baloldal a modernizáció bűvöletébe kerülve elhagyta régi szavazótáborát, a hagyományos alsó középosztályt és a leszakadókat, ő pedig megnyerte ezeket a társadalmi csoportokat, ahogyan tette Trump és Orbán is. ígéretei ennek megfelelően klasszikus szocdem húrokat is pengetnek. Johnsont akkortól kezdtem érdeklődéssel figyelni, mikor elolvastam példaképéről, Winston Churchillről írt elmés és szórakoztató történelmi életrajzát (A Churchill-tényező. Hogy csinál egy ember történelmet?). Az újságíró Johnson lényeglátó gondolkodónak tűnt ki, s némely párhuzamok is szembeötlőek voltak a nagy angol államférfi küzdelmes előéletében a hatalomig, hiszen őt is igen sokáig szélsőséges, veszélyes, ingadozó és komolytalan bajkeverőként kezelték a konzervatív oldalon. Ne rugaszkodjunk el: Johnsonról most fog kiderülni, mekkora játékos és politikusi kaliber. A korszellemet megértette, a neheze most jön. Ellenfelei számára pedig az eddigi tanulság az vele kapcsolatban, hogy óvatosan a rivális tanulmányozásával és gyors leírásával. Óriási a különbség az EU leggazdagabbjai és szegényei között Némileg csökkent, de továbbra is óriási a különbség az Európai Unió leggazdagabb és legszegényebb országa, Luxemburg és Bulgária között. Az Eurostat jelentése szerint a vásárlóerő-paritáson számolva az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) és az egy fore jutó tényleges egyéni fogyasztás (AIC) alapján is toronymagasan vezet a nyugateurópai nagyhercegség a 28 tagú közösségben, Bulgária pedig a középmezőnytől is nagyon le van maradva. Az uniós átlagot 100 százaléknak véve az euróövezetben az egy főre jutó hazai össztermék 106 százalék, az egy főre jutó tényleges egyéni fogyasztás pedig 104 százalék volt 2018-ban. A leggazdagabb országban, Luxemburgban az egy főre jutó GDP 261 százaléka volt az uniós átlagnak, míg a második helyezett Írországban 189 százalék. Az utolsó helyezett Bulgáriában ez az arány 51 százalék. Még kilenc országban - Hollandia (129%), Dánia (128), Ausztria (127), Németország (122), Svédország (120), Belgium (117). Finnország (111), Nagy-Britannia (105), Franciaország (104) - haladja meg az uniós átlagot az egy főre jutó GDP. A középmezőnybe (70-100%) 12 ország került. Megközelítette az átlagot Málta (98) és Olaszország (96), majd sorrendben Spanyolország (91), Csehország (91), Ciprus (89), Szlovénia (87), Észtország (82), Litvánia (80), Portugália (77), Szlovákia (73), Magyarország (71) és Lengyelország (70) következik. A maradék öt ország közül Lettországban az egy főre jutó GDP 69 százaléka volt az uniós átlagnak. Görögország (68), Románia (65), Horvátország (63) és Bulgária (51) áll a sor végén. Az egy főre jutó GDP-t használják az országok jóléti szintjének mutatójaként, de a háztartások életszínvonalának kifejezésére jobban megfelel a tényleges egyéni fogyasztás. Az AlC-mutatót nézve is Luxemburg az első, az EU-s átlag 134 százalékával, és Bulgária az utolsó 56 százalékkal. Az átlag felett ugyanazok az országok vannak, mint az előző mutatónál, csak Olaszország és Írország becsúszott a középmezőnybe. A további sorrend: Cipms (94%), Spanyolország (90), Litvánia (89), Portugália (83), Csehország (82), Málta (80), Szlovénia (79), Görögország (77), Lengyelország (76), Észtország (74), Szlovákia (73) és Románia (71). A sereghajtók közt van Lettország (69%), Magyarország és Horvátország (64—64), a sort Bulgária záija 56%-kal. (MTI) (Lubomír Kotrha karikatúrája)
