Új Szó, 2019. december (72. évfolyam, 280-302. szám)

2019-12-07 / 285. szám

€ [22 SZALON ■ 2019. DECEMBER 7. www.ujszo.com Az ember, aki manzárdba ment fel Sajó László Csillag utca 562. Kőbánya Blues Jó, hát akkor itt fogunk élni. (Megáll az idő) Vasútnál lakom. (József Attila) Vannak jobb helyek, de nekem megfelel. (Hobo Blues Band) És bejött a Dunáról. Egy barátja ajánlotta fel lakását - ő csak ritkán van itthon, a babájával vidéken. K. Dezső beköltözött, itt még úgyse laktam. Hol? Kőbánya, lakótelep; 1939 és 1942 között épült, 888 kislakás, vízöblítéses vécével, de fürdőszoba nélkül (viszont épült közfürdő), kispénzűeknek; a szomszédos nyo­mortelepről is ide költöztették a lakókat. A lakásokat egységesen számozták, 1-től 888-ig, K. Dezső most az 562-ben. A hálófülkés laká­sokhoz kamra helyett a lakókony­ha ablaka alatt kívülről szellőző kamraládák, korabeli népnyelven „Hider-kaszdik” készültek. Ezek persze eltűntek, készültek viszont fürdőszobák, zuhanyzófülkék. Sínek (vaspályák) határolta te­rület: a ceglédi, hatvani vonal és az újköztemetői villamos. Gyerek­korában (később is) bakter akart lenni: száll a 424-es, ül a tisztaszo­bában, nézi a tévét, néha kimegy; borostyánnal befuttatott bakterház s a bakter előtte áU s üzen, / piros zászló kezében, körötte sok gyerek, visszamegy, nézi tovább a sorozatot, a kertben piros rózsák beszélgetnek. K.(őbányai) Dezső, vakvágá­nyon bakter, elindul, meccsre (járt már erre, túl sokszor, temetőbe, -bői.). Sörgyár-pálya, igazi fű, nagy ritkaság! Viszont nincs világítás, 2-kor a meccs. Hol is kell leszállni? Három idős férfi, sporttáskával, csak az ellenfél lehet. Leszállnak, indul utánuk, arra van a pálya, mondja az egyik és előre mutat, mi még bemegyünk ide, büfé. K. Dezső majd a meccs után (nem mintha oly sportszerű életmódot élne), a pályán. Pultosnő várja a vendégeket, de csak K. Dezső, aki megköszöni, hogy „miatta” van itt, elköszön. A temető felé megy?, kérdi a hölgy, nem... vagyis hát igen, a te­mető felé, míg oda nem érek, nagyon szellemes. A villamoson két roma csávó, külön ülnek K. Dezső köz­tük áll (és örül, hogy nem adják át a helyüket), az egyik magában beszél, ha megütnek, ne tartsd oda a másik orcád is, K. Dezső megszólal, ezt szokta, nem kellene, nem egészen így van a Bibliában, „tartsd oda a másik orcád is”. A srác mintha már várta volna, ne tartsd oda! És átszól a má­sikhoz, te odatartod? Te se, ugye, tesól Hazaér (most ez a haza), még van idő, körülnéz, hol is van. KISTESTŰ KUTYÁK FUT­TATÁSÁRA KIJELÖLT TERÜ­LET, se kutya, se gazda. Viszont jön két nagytestű, a kutya és gazdája, az eb már közel, Zeusz!, szól rá a másik nagytestű, főisten el. KŐBANYAI KUTYÁSOK ETIKETTJE, kint van táblán, ismeri a kutya is, idege­neket nem szagolgatunk. Emberszag. Idegenszag. Ezt érzi K. Dezső. Szokjad. Tovább, óvoda, Közösségi Ház: Idősek Klubja, ide, lehet, benéz. (A klub az egykori koraszülöttotthon helyén alakult; itt volt az ország első ilyen otthona, inkubátorral.) A Senior Ping-Pong Klubba is. Addiktológiai Gondozó, benda­­kásos, ide azért ne. A Mikulás-est­re és a Karácsonyi koncertre már elfogytak a jegyek. Kézműves­foglakozás, Jóga, Dalárda, Zumba, Gerinctorna. Van in élet. És halál, emléktábla. 1956. november 4-én a mai Hungexpo területén összegyűl­tek 16-23 évesek, köztük eltávozá­son lévő sorkatonák. A bevonuló szovjet csapatok egyszerűen legép­­puskázták az ellenállást ki sem fejtő fiatalokat, kilencen haltak meg. Iskola. Szobrok. Két méter ma­gas mészkő talapzaton két méteres férfialak szintén mészkőben. Széles vállú, de nem vendégoldal reng rajta; kezeiben, terpeszállású lábai előtt csákány, fejét jobbra fordítja és benéz egy első emeled lakásba. Nem szeretnék ott lakni, minden nap erre az acélos (mészköves) te­kintetre ébredni. A másik szobor is mészkőből, munkásházaspár egy karon ülő és egy álldogáló gyer­mekkel. (Akkor, a szocializmusban, amikor a szobrok ide kerültek, még ez volt a családmodell.) Tovább, kisbolt; tényleg kicsi, de „minden” van, a törzsközönség persze am­pullára (magyarul féldekásra) és dobozos sörre tér be, megisszák a munkáscsalád szeme láttára. Hús és Élelmiszer Kereskedés, zárva. Ré­gen volt a telepen posta, rendőrőrs, fodrászat, szatócsbolt, községi (!) élelmiszerbolt, lóhúsbolt, trafik, tejcsarnok, kocsma, cukorkaárusító bódé, cukrászműhely. Mozi! Most Nemzeti Dohánybolt, erre mindig lehet számítani. És van még egy bolt, kínai, Vegyes Diszkont, tága­sabb, mint a kisbolt, de szűkösebb, a választék. Elsétál Kőbánya alsó vasútál­lomásra, régi kedves helye a resti, itt mindig akciós az unicum. Most nem az, viszont nem zárt be (mint mostanában oly sok kedves helye). És egy (megkésett) Katalin-napi buliban találja magát; egy fiatal, cowboykalapos srác gitározik, kö­zépkorú (idősebb) társaság éne­kel. Nézz, nézz az ég felé! Aztán részegen ki visz majd haza? Lassan ott tartanak, egy hölgy az asztalra borulva. Petró-leum-lám-pa! K. Dezső mellett a szomszéd asztalnál középkorú férfi egyedül, a széken hátizsákja, előtte unicum, ászok, aztán még egy kör. Vonatra vár? Nem hiszem. Csak úgy tesz. És te mire vársz, Dezső?! Neked köny­­nyű lehet, de azért nekem se rossz! A pultosnő is beszáll, egy másik hölgy táncol, magában, aztán elin­dul a vécé felé (a nőin piros, a férfin kék pettyes iskolafüzet, vignettával, névvel), bemegy a férfiba, oda nem kell kulcsot kérni. Saját száma van, a Szexkirálynö!, üvölri egy úr, a gitárosra mutat és szíve hölgyét ölelgeti, de a cowboykalapos a Magány címűt játssza, szintén saját szerzemény. Ettől mindenki kedve elmegy, hazavisszük taxival dob­juk össze, mondja az iménti úr és ébresztgetik az asztalra kidőlt höl­gyet. Biztos ő az ünnepelt. A háti­zsákos szomszéd kér még egy kört, a gitáros megy a vécébe, K. Dezső megköszöni neki a zenét. Folyton belepofázik. Megjön a taxi, asztal­bontás, K. Dezső is el. A hátizsákos marad, tán még most is ott ül. Vissza is gyalog, a légifolyosó alatt, nézz, nézz az ég felé!, Feri­hegy (Liszt Ferenc Repülőtér), le-, felszálló gépek zöld-piros fényei; OTEL, ennyi látszik, majd meg­nézi, mi is ez (Az Expo Congress Hotel 50 méter magasan emelkedik Budapest fölé. A Hungexpo köz­vetlen szomszédságában található szállodánkból kiváló kilátás nyílik a fövárosra, legfőképpen a legfelső emeleten található Sky Bárból amely minőségi italaival nyújt tökéletes ki­kapcsolódási lehetőséget a nap végén. Nehogy már ne nézze meg, onnan, a kilátást! És egy whisky, mert fél a magasban, a Sky Barban.) Lefekszik, többször felébred, ahogy szokott. Hallja a vonatokat - ahol ő is lakik, a második eme­let magasságában a töltés, de ő a távolabbi lépcsőházban. Jön, megy a vonat, száll föl-le a repülő, bere­­zonálnak a könyvespolc eltolható üvegei, majd csinál valamit. Például felkel. Kétszer süt be a nap a lakásba (északkelen fekvés), reggel, az ablak sarkába és délután, amikor a szem­közti ház ablaküvegéről visszaverő­dik. De most nem süt be - esik a hó! A házat belepi, az utcát belepi, a csizmát belepi, mindent eltemet a hó, bent húzd ki ezt, vacogd át ezt az időt. Még mindig havazik. Reméljük, Mary, fehér karácso­nyunk lesz. (A szövegben Cseh Tamás-Beremé­­nyi Géza, Radnóti Miklós, Szép Ernő) FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Hidak könyve XII. / A kérdés Hogyan válnak há­borúsdit játszó gye­rekből háborúsdit játszó felnőttek? Erről kéne, nem a hidakról. A hidakat felégetik. A já­ték hevében. Az éjjel megint a jugo­szláv háború felvételei között talál a Youtube-on. Az ostrom-hétközna­pok, frontvonalak, propagandával átitatott tévéhíradó felvételei. Az­tán eszembe jut a visegrádi utazás. A sárga füzetbe jegyeztem fel, de az már túl került a karnyújtásnyi, fényévnyi messzeségén a polcon, így csak lehajtom a laptopot. Ezt sem ínam meg, a feljegyzés nem fejeződik be, oldalakon, kel­tezéseken keresztül sem ér célba. Mert aztán megint menni kel­lett, nem írni. Nem is olvastam el magam után. Nem is érdekel. Az a kérdés érdekel, amelyet Zé fogalmazott meg a revitalizált ka­tonai temetőben, míg lenéztünk a városra, felhők bugyraira, hegyek halmaira, zöldellő erdőkre, ame­lyekben jeltelen tömegsírok rejtőz­nek, a kéklő Drinára, amelynek szilaj árama minden vért elsodor. És a hídra, amelyet Mehmed pasa építtetett éppen abban az évben, amikor Szigetvár alatt átvette a vezetést az elhunyt császártól, Szu­­lejmántól. Az a Szokollu Mehmed, azaz Mehmed pasa Sokolovic, a Szigeti veszedelem és a Híd a Drinán szereplőjre, akit véradó gyanánt visznek Sztambulba, akiről dalok és balladák szólnak, aki nagyvezír lett, aki három császárt szolgált, akit ál­­madanság gyötört és akit egy őrült dervis szúrt le. O építtette a hidat a Drinán, mintha csak azért tette volna, hogy egy még maradandóbb építmény szülessen, egy regény Ivó Andric tollán - egy krónikaszerű, anekdotikus regényköltemény, melynek szavait kövekként csi­szolja, s rakosgatja egymás után a gondolat tartós pillérei fölé húzva boltívet álmokból és emlékekből a szövegépítész. A visegrádi híd szó szerint a kul­túra hídja: nemcsakAndric regénye, a híd könyve szól róla, de a nép le­gendái és költészete is - felekezetre, nemzetiségre való tekintet nélkül. Egyet többször is hallok a hídon, több látogató játsza le mobilján a hídon sétálva Himzo Polovina a legjobb jugó sevdalinkaénekes (sevdadzija) előadásában az U lije­­pom starom gradu Visegradu nótát. Igaz, ez nem eredeti népdal, de Dragisa Nedovic szerzeménye lett örökzölddé. De van egy másik is, a Pjesma o Mehmed-pasi Sokolovicu, azt nem hallani. Pedig az autenti­kus, és éppen a híd építését meséli el. Nedovic szerzeménye melanko­likus dal egy ifjúkori szerelem em­lékről: újra tavasz van, újra nyílnak a rózsák, újra szólnak a fülemülék, újra Visegradon vagyok, csak te hi­ányzol Bikavacról, drágám. Vajon tudják-e ezek az emberek a hídon a Youtube-ról lejátszott dalbéli Bikavacáról, hogy valóban drága életek hiányoznak onnét, hogy Visegradnak éppen ebben a részében található a horrorház, amelynek romjaival másfél órával később szembesülünk? Ismerik-e a ház történetét, ahová hetven muslimant zártak össze, nőket, fért fiakat csecsemőktől aggastyánokig Sredoje Lukic és bűnbandája, hogy aztán rájuk gyújtsa a házat? Egyet­len túlélő volt, aki puhára esett, és akit nem sikerült agyonlőni, ami­kor kiugrott a házból. „Samo tebi draga, na Bikavcu néma.” A kérdés, amely azóta sem hagy nyugodni, ha Visegradra, sőt Boszniára, a Híd a Drinánra, sőt Andricra gondolok, másként is megfogalmazható. Hogyan lesz a rémálomból valóság, sejthetem-e egyáltalán, hogy az ilyen Lukic­­féle banditák bármikor eljöhetnek értem, és válogatott módszerek­kel végezhetnek ki a családommal együtt? Mondjuk belelőhetnek a hídról a folyóba, vagy eláshatnak az erdőben, miután megásatják velem a sírom. Mindennek hagyo­mánya van Visegradon. Mikor lesz a legnyomasztóbb álmokból véres, hétköznapi valóság, hol lépem át az emberi határát? A kérdést a legtalálóbban mégis Zé fogalmazta meg. Addigra már átkeltünk a hídon, kávéztunk ott, ahol régen a karavánszeráj állt, s véledenül belekeveredtem egy szerb lagziba. Aztán sétára indultunk a városban, végignéztük a köztéri szobrokat, kardos-keresztes mo­nolitikusán megalomán szobrot, amely a Republika Srpska „védőire” (?!) emlékeztet - ahogy itt mondani szokás az „utóbbi háborúra” emlé­kezet. Aztán Draza Mihailovic, a cetnik-vezér szobrát láttuk. A gene­rális partizánok általi elfogatásáról a városban a radikális nacionalis­ta cetnik-csapatok (Ravnogorski pokret) minden március 13-án megemlékeznek. Az emlékezet paranoidabb már nem is lehetne, pedig. Mert meg kell emlékezni cetnikek legnagyobb hőstettéről: másfélezer élet kioltásáról. Miu­tán ugyanis 1943 őszén elfoglalták Visegradot és a környéket, a musz­lint lakosság kiirtásába kezdtek. Aztán sétáltunk tovább. Lát­tuk az újjáépített dzsámikat, s Jé kérdezte, nem találunk-e valamit furcsának bennük. Hiányoznak a turbános sírkövek A Drina medré­ben végezték. Megnéztük az Emir (Nemanja) Kusturica építtette Andricgradot is. Ez a szintű nem­zeti giccs külön habilitációért kiállt, de fogjuk lakonikusra: a (balkáni) sokszínűséget mímeli a komáromi Európa udvarhoz hasonlóan. Zé kérdése azután fogalmazódott meg, hogy javaslatomra felmen­tünk a crkvához. Mellette katonai temetőt találtunk. Gyanús cirill be­tűk, gyanúsan más elrendezésű tri­kolór. Lassan jöttünk rá, hogy zöm­mel orosz katonák nyugszanak itt. Néhány régi sírkő is volt, eltartott míg összeraktuk, s Jé magyarázata segített. A világháborús katonai temetőt revitalizálták, itt nyugsza­nak azok az önkéntesként a szerb szeparatistákhoz csadakozó orosz testvérek, akik itthagyták a fogukat a legutóbbi háborúban. Ok voltak a pechesek, az ügyesebbek az üre­sen maradt bosnyák házak kifosz­tása után némi pénzre és kapcsolati tőkére téve szert, fényes alvilágban karriert futottak be. Minden már­ványba belevésve az elhunyt képe. Konstantin Bohoszlovszkij tekinte­te megnyerőén büszke, kölykösen konok - éppen annyi évesen halt meg, mint amennyi én vagyok most. A temetőben, ez sokkal ké­sőbb derül ki, orosz-szerb megem­lékezéseket tartanak az ún. áldoza­tokról. Vajon mi visz rá valakit arra, hogy Harkovból Visegradra jöjjön a szeparatista banditákhoz harcolni és meghalni? Ortodoxia? Ideológia? hős-komplexus? Jé be sem jött a temetőbe, az utcán járkál, cigizik, ideges. Bár nem idevalósi, ponto­san tudja, hol vagyunk. Ezért kel­lett úgy rászedni, hogy feljöjjünk ide. És gyűlöli ezt a viszályt, a pro­pagandát és a paranoid emlékezet­politikát, és néha már azt is gyűlöli, hogy az anyja muszlint, apja pedig szerb volt, mert idegenné teszi a szembenállás. Ugyanazt szabta a sors a hídra, mint Jére. Zé a vállát vonogatja. Aztán lenézünk a hídra. Én csak azt nem értem, teszi fel a kérdést Zé, vajon mi visz rá téged arra, hogy átmenj agyoncsapni a szomszédot. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents