Új Szó, 2019. november (72. évfolyam, 255-279. szám)
2019-11-30 / 279. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2019. NOVEMBER 30. HI TÁRCA A SZALONBAN Czucz Enikő A három Ági III. Tetszett neki ez a két nő, még a nevük is, bár a szimpátia valószínűleg nem volt kölcsönös. Áginak jó érzéke volt ehhez. Erezhető volt a testtartásból, a mimikából, a hangjuk fekvéséből. A szavaikból. Az alacsonyabb túlzásba vitte a kedvességet, fokozott udvariassággal és megértő előzékenységgel ellensúlyozta a magasabbik jéghideg távolságtartását, amitől mintha öszszekeveredtek volna a szerepek. Ök voltak az eladók, s Ági a vevő, aki kínos vidámsággal akarja ellensúlyozni kiszolgáltatottságát az ismereden helyen. Ági nem szerette, ha nem szeretik. Ellenkezett az emberi természetről alkotott elképzelésével. Ügy gondolta, mindenki megvehető néhány jól irányzott kérdéssel. Az érdeklődés az illető hogyléte és családja felől segít, de a keresztnév a kulcs az új ismeretségekhez, olvasta a kedvenc önsegítő könyvében hetente többször is, ez vezet a bizalomig, Az elméletet a bioboltban ültette át a gyakorlatba, és minden alkalmat megragadott, hogy gyakorolja a mottót. Első hónapjaiban nem mindig találta el a mosoly mértékét. Otthon, a tükör előtt kellett begyakorolnia, hogy ne legyen túl lelkes, és a pozíciójából fakadó udvariasság számlájára írható élettelen műmosoly látszatát is elkerülje. Ne vicsorogj, Ági, mondta a tükörbe, a kevesebb több. A neveket is gyakorolta. Nem minden név csúszik akadálytalanul, ha az ajkak vonala őrzi a mosolyt. A Bendegúz, Olga vagy a Zsuzsa eleinte nehezen ment, a hangok nem különböztek egymástól eléggé, hogy minimális artikulációval is tisztán és érthetően ejtse ki őket. Az otthoni próbáknak köszönhetően ezt az akadályt is sikerült legyőznie. Mindenkit névről ismert, a vevők többsége kifejezetten kellemes társaságnak ítélte, még azok a középkorú férfiak is, akik kézit csókolommal vagy csókolommal köszöntek. Nem titkolta, hogy a kedélyeskedésüktől kirázza a hideg, minden bizonnyal látszott az arcán a feszélyezettség, amikor elkapták a kezét, vagy sejtelmesnek szánt kétértelmű megjegyzéseket tettek. A jelenlétük mintha irritálta volna a bőrét, kipattogott és viszketett a nyaka, úgy érezte, szavaik ráragadnak a hasára, a karjára, az arcára. Tudta, hogy ezzel kiesik a szerepből, de ha el nem kerülhette az ilyen férfiakat, mint ahogy azt a bolton kívül tette, nem állta meg vakaródzás nélkül. Másokkal nem akadt problémája, még a leggyanakvóbb nőket is sikerült meggyőznie, szóval végeredményben elégedett volt a teljesítményével. Nem értette, hogy az Ágik esetében hol ronthatta el, de több indok is valószínűek látszott. Emlékeztette őket valakire az általános iskolából, egy türelmetlen tanárra, egy kicsinyes vagy arrogáns osztálytársra, esedeg testvérre. Az emberek még az arc legkisebb rezdülésében is észreveszik a hasonlóságot. Egy saját, nemkívánt tulajdonságukat ismerhették fel benne. Nem tetszhetett nekik a hangmagassága, a mimikája vagy a testtartása. Vagy a névtáblán szereplő betűsor. Pedig ez igazán könnyen orvosolható, érvelt magában. Mindig Ági szerettem volna Unni. A két nő minden héten megjelent. A magasabb néha egyedül is, a másik soha. Törzsvásárlói státuszt élveztek, ismerték a tulajdonost, ezért kedvezményesen szerezték be a kókusz- és szójatejet, a ribizlibort és az előre csomagolt, gluténmentes péksüteményt, még mielőtt a lejárati dátum közeledtével csökkentették volna az árat. Ági az első pillanattól kezdve vonzódott hozzájuk. Sokáig gondolkozott, hogy miért. Az is eltartott egy ideig, mire megfogalmazta: nem következtek önmagukból. Ami csak annyit tesz, hogy viszonyaikban van személyiségük. Ez a gondolat izgalommal töltötte el. Hohó, egy hasonlóság, nevetett Ági, és képet is talált hozzá, amit aztán egy ottfelejtett számlára rajzolt le először. Maszkszerű arcuk egyik felén pókhálószerű, rugalmas kötőanyaggal kapcsolódnak egymáshoz, s másik, szabad orcájukból ugyanaz az anyag ereszkedik alá. A szabad fonál derékmagasságban hintázik minden mozdulattal. A mozgást csak a fonalak két oldalára kanyarintott, három enyhén hajló vonallal tudta érzékeltetni, mint ahogy fűszálat rajzol az ember. De persze annak semmi értelme nincs, utasította el a gondolatot. Maradjunk a tárgynál. Kiegészítésre váró zárt rendszer. Nem tudott nem arra gondolni, hogy ez az ő helye. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Hidak könyve XI. / A dervis Emir Drágulj, Odlazak V. (1981) című képére Élt egyszer Isa bég zavijájában, derviskolostorában egy ritka szavú vén dervis, Ibrahim, akit éppen mivel olyan csöndes és jámbor teremtés volt, Tihibrónak becéztek. Ennek a Tihibrónak vénségére a legfőbb időtöltésévé vált, hogy a zavijából naponta felsétált a folyó mentén a Kecske hídig, s annak közepén időzött órákig. Nem csinált mást, mint a folyó irányával szemben a völgy fölé magasodó keleti hegyeket, a sasok és hollók röptét, a felhők alakját és árnyékát fürkészte, míg a hídon kereskedők szaladtak a városba a pénzük után, a bégek behajtói tértek vissza vidékről, pasák indultak kíséretükkel Sztambul felé, pásztorok hajtották át nyájaik, futárok rohantak fontos üzenettel, paták dobogtak, talpak csoszogtak a híd útjának kaldrmáin, öklömnyi macskakövein. Mindez éppen úgy nem számított, mint a part menti taslihánból, kő fogadóból hallatszó korhely dőzsölés, vita, viccelődés, énekszó, duhajkodás, vagy Szimán paraszt guzlájának nyekergése. Tihibro csak állt a híd közepén s a távolba meredve fürkészte a keleti látóhatárt, miközben teszpihjét, imafuzérét motzsolgatta. Egy napon, amikor éppen így lakozott a hídon, a pasa haladt át azon kíséretével. A pasának nem tetszett az őgyelgő dervis. Végül elfogatta, s az őrök a színe elé vitték. ,A híd az átmenetet szolgálja, nem a rajta való veszteglést” - szólt Tihibróhoz a pasa. Mire az kisvártatva csendesen így válaszolt neki: „Nézz magadra, lám, hogy megragadtál a dunyalukban, evilágban, mintha sosem kellene végigmenned rajta.” A hallgatag Tihibro hosszú életet élt. Már a káundká idők jártak, amikor egy augusztusi délutánon a kolostorudvaron üldögélve szundítása, azaz imádsága után nem tért magához. Ekkor már olyan vén volt, hogy csak a legöregebb dervisek emlékeztek Tihibro utolsó útjára a hídhoz, amely bokatöréssel végződött. De nem számított, Tihibro még a köveinek számára is emlékezett, Tihibro, szelám poraira, ekkor már maga volt a híd. Átkelésének pillanatában szivárvány tűnt fel Szarajevó fölött. Jóval a halála után értették csak meg azok az ifjú dervisek, akik még ismerhették a vének történeteit hallgatva, hogy Tihibro evlija szent ember volt. Csöndesen csússzam ki e világból, akár a híd pillérén felcsapódó hullámtaréj, hosszú élete alantas pillanatnyiság csupán az Uzviseni, a Magasságos tekintete előtt. Csak egyedenegy történetet tanított a derviseknek Tihibro, elhamdulillah! Vegyük például a híd történetét. A Setjtán, legyen átkozott a neve, mivel mindenünnen kitagadtatást nyert, s még Ádem atyácskánk előtt is fejet kényszerült hajtani Allah, dzseleszanuhu kegyelméből, a világi zajlásban kényszerült hajlék híján lakozni. Bosszúból megrontotta a földet, amerre csak járt. Hegyeket és völgyeket, szakadékokat és szirteket teremtett, hogy ellehetedenítse az útonjárót. Allah, dzseleszanahu ekkor elküldte a földre angyalát, melekjét, Dzsibrílt, aki kiterjeszette a szárnyát a völgy szakadéka fölé, hogy a híd ívelésével átmenetet teremtsen a két part között. Szubhanallah! Egyedenegyszer tanította csak a derviseket Tihibro, ám akkor mindenki köré gyűlt. így szólt. A híd könnyedén és erőteljesen lebeg a folyó felett, akár az ar-Rahím, a Könyörületes melekjének, angyalának szárnyai. Összeköti a partokat. Ám csak azután válnak partokká a partok, hogy összeköti őket a híd. Szembenállásukat a hídon való áthaladás oldja fel. A másik oldal a híd által válik túlsóvá. A híd elviseli az égi időjárás viszontagságait, és a földi áradások megpróbáltatásait. A talpak megalázó csoszogását és a jégzajlás töredelmességét. A híd ennélfogva az evliják legfelsőbb deredzsájába, a szentek legfelsőbb karába tartozik. Boltívei úgy hajlanak meg, ahogy a namaz, az ima idején leborulunk. A folyó áramlása az abdesztre, az ima előtti mosdásra tanít: a világi rohanás fenti lábnyomait valójában a lenti folyó mossa el. A híd folyni hagyja a folyót és egyúttal lehetővé teszi a halandók útját, hogy országról országra menjenek és utazzanak. Vajon az útonjárók általmentükben felfigyelnek-e rá vagy elfelejtik, hogy úton vannak az utolsó híd felé, alapvetően arra törekszenek-e, hogy alantasságaikon túllépjenek, és magukat a Könyörületes irgalma elé vigyék? A híd összegyűjt mint egy, az isteni elé ádendítő átjáró. A híd összegyűjti a maga módján keletet és nyugatot, a földet és az eget, az istenit és a halandót. Két vén dervis, Hadzsi Húszo és a kolostor sejkje, Omér álldogáltak a Kecseke hídon, és emlékeztek Tihibro és a pasa történetére. Lám, hallgatagok a bölcsek, hiszen írva van, „És hogyan lehetnél türelmes azzal kapcsolatban, amit nem fogsz fel tudással?” Mondta Hadzsi effendija, és hozzátette: Mert evilágról és az eljövendőről tanította a dervis a pasát, a dunyalukról és az ahiretről. S Omér effendija hozzátette: Ám ama napon, a kijámet napján nem lesz veszteglés a Szirát hídján, mindünknek által kell majd menni rajta. Na mojega dina, hitemre mondom, sokan lesznek, akik a dzsehenna mélységeibe alázuhannak, oly sokan! Mondta Omér sejk, s Hadzsi Húszo effendivel még soká nézték a keleti hegyek felett gyülekező fellegeket. Tihibróra gondoltak, a szent evlijára, szelám poraira, s mikor sűrűsödni kezdett a tmusa, a homály a völgyben, visszaindultak a zavijába, hogy az aksam namaz, az esti ima idejére visszaérkezzenek. Zajlott a jég, de morajába távoli, idegen zörejek is belevegyültek. A folyó áramával szemben álltak, a szent kibla felé tekintettek, s a keleti hegyekből az éjszakával közeledett a fegyverek ropogása. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
