Új Szó, 2019. november (72. évfolyam, 255-279. szám)
2019-11-29 / 278. szám
8 NAGYÍTÁS 2019. november 29. I www.ujszo.com A jó tanács: az előrelátás Albert Sándor: „A diákhiánnyal bajlódó magyar iskolák hálózati rendszerét nem szabad eljátszani, hanem a fő hangsúlyt a politikáról a szakmára helyezve találékony megoldásokkal kell átalakítani és versenyképessé tenni" MIKLÓSI PÉTER A szlovákiai magyar iskolák száma az elmúlt három évtizedben alapvetően alig változott, diákjaik létszáma viszont - főként demográfiai okokból - szembeszökően csökkent. Vajon tátleniil ragaszkodhatunk-e iskoláink megcsontosodott intézményi struktúrájához, vagy végre lépnünk kell? E felvetésre választ keresve Albert Sándor professzor, közoktatási szakértő véleményét kértük, aki idestova 30 éve foglalkozik a hazai magyar iskolaközpontok kialakíthatóságának gondolatával. Professzor úr, a diáklétszám csökkenése országos jelenség ugyan, de merő színlelés volna elhallgatni, hogy ez a gond az itteni magyar tannyelvű iskolákat, nemzeti kisebbségi léthelyzetünkből adódóan, kétszeresen érinti. A számadatok fényében iskoláink ügye tehát már-már drámai fontosságú téma, vagy egyelőre „csupán” egy az akut kérdések közül? Úgy látom, a helyzet kezd egyre drámaibbá válni. Ugyanis a két utóbbi népszámlálás tényei szerint a felvidéki magyarság lélekszáma 110 ezerrel lett kevesebb, ezért ennek arányában a magyar iskolákat látogató gyerekek száma szintén megfogyatkozott. Iskoláink száma viszont lényegében a kilencvenes évek nívóján maradt. Nekünk tehát ma gyakorlatilag kétszer annyi iskolánk van, mint az országos'átlag arányaiban a szlovák tanítási nyelvű iskolák száma. Ezt a magas iskolaszámot azonban jó ideje nem tudjuk megtölteni tanulókkal. Egyszerűen azért, mert a szlovákiai magyar családok körében 15-20 százalékkal alacsonyabb a szaporulat, jelentős a vidéki fiatalok elvándorlása a városokba vagy akár külföldre; továbbá sok a vegyes házasság, ami az asszimilációt erősíti. Mindennek következtében számos iskolaépületben, sajnos, kiürülnek az osztályok. Darázsfészekbe nyúl, aki nyíltan és a megoldásokat sürgetve szóba hozza ezt a kényes problémát? Hogy az illető ezzel nem mindenütt növeli a népszerűségét, annyi bizonyos. Mert hát az érzékeny gondokkal őszintén szembesülni soha és sehol nem könnyű. Pedig a valóságot tekintve szemforgatás elhallgatni, hogy 2005-től negyvenkilenc iskolánkból fogytak el a diákok, most szeptemberben pedig további hat alapfokú magyar iskola és egy középiskola nem nyitotta meg a kapuit. Ezek a konkrétumok azt jelzik, hogy a magyar tanulók számszerű megcsappanásának hulláma lassan a középiskoláinkat is eléri, hiszen Tornaiján meg Nagymegyeren már bezárt a gimnázium, a zselízi pedig a túlélésért összebútorozott a szlovák tannyelvűvel. Olyan fejlemények ezek, amelyek azt mutatják: ha eddig elsősorban az 1-4. osztályos alsó tagozatos „kisiskoláink” voltak veszélyben, akkor mostanában, kellő létszámú érdeklődő híján, tanévről tanévre a magyar nyelvű középiskolai oktatás is kockázatos szituációkba sodródhat. És történik mindez, legalábbis az utóbbi időkben, holmi rosszmájú hivatali bürokraták packázása nélkül, sajnos, saját közösségünk gyöngülő erőnlétének köszönhetően... Éppen ezért létfontosságú, hogy bizonytalankodás nélkül és mihamarabb megtegyük a szükséges körültekintő lépéseket a kistérségi oktatási hálózatok kialakításának irányába. Világosan le kell ugyanis szögezni, hogy mind a mai helyzetet, mind a körvonalazódni látszó jövőt tudatosítva - pusztán megszokásból vagy érzelmi okokból - nem maradhatunk iskoláink eléggé megcsontosodott intézményi struktúrájának foglyai. NÉVJEGY Meggyőző érvek szólnak amellett, hogy sohasem szabad megvárni azt a pontot, amikor a saját következetlenségünk vagy víziótlanságunk miatt kell végül is feladni egy-egy objektív okból kiürült tanintézményt. Ehhez fűződőén komoly szakmai és oktatásminőségi tapasztalat az is, hogy valamennyi hazai vagy nemzetközi felmérés szerint a nagyobb iskolák a nívósabbak, ahogy eredményességben is jobban teljesítenek. A kisiskolákkal szemben talán csak a családias légkör az, ami kevésbé van jelen a falaik között. Persze, a nagyobb létszámú iskolák előnyeinek elismerése a mi sajátos körülményeink között sem jelenti a kisebb iskolák lélektelen bezárását. Ellenkezőleg! A megszűnés veszélyzónájába került, netán a fenntarthatóság kritikus pontján sajnálatosan már túlesett iskolának továbbra is gyerekeket foglalkoztató, új szerepet kell találni. Az igazi megoldás egy ilyen összetett helyzetben, hogy megfelelő körültekintéssel a még fennálló óvodákat, a csak csekélyke számú diákkal működő alapfokú és középiskolákat kistérségi tanintézményekké kell/kellene átalakítani. Olyan iskolaközpontokká, amelyeket mind az oktatás szakmai színvonalának biztosításához, mind az intézmény za(Somogyi Tibor felvétele) vartalan finanszírozásához elegendő létszámú gyerek látogat. Az alacsony tanulói létszámok révén hamarosan talán kilátástalan helyzetbe keveredő iskoláknak ilyenformán lehet hitet adni. A mikrorégióknak pedig segítséget nyújtani, hiszen a magyar tanítási nyelvű intézmények egymással együttműködve, kisebbnagyobb iskolaközpontokat létesíthetnek - egyben az érdekelt felek mindegyike számára ezzel győztes helyzetet is teremtve. Gondolom, ez a szándék pozitív oldala, de a dolognak nyilván hátulütői is vannak. Két szempontot tanácsos okvetlenül tisztán látni: egyrészt hosszabb távon a felvidéki magyar iskolák léte és eredményessége a tét; másrészt pedig tudatosítani érdemes, hogy jóindulat, előrelátás, kölcsönös engedmények és kompromisszumok keresése nélkül mindig nehéz ügy megoldást találni. Ezért az utóbbi időben a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének égisze alatt a polgármesterek, az oktatási szakemberek, az iskolavezetők és a pártok szakértőinek részvételével fórumok szerveződnek, ahol részletekbe menően szó esik iskoláink lehetőleg mielőbb kiépítendő kistérségi oktatási hálózatainak gyakorlati értelméről. Tehát arról, hogy a jövőben épp ez garantálhatja az anyanyelvi oktatási intézményeink elérhetőségét, fenntarthatóságát és szakmai eredményességük révén a versenyképességüket. Ott is az iskolaközpontok modelljét tartja javallottnak, ahol jelenleg még életképes magyar iskola működik? Félreértés ne essék! Mi is azt mondjuk: ahol csak lehet, természetesen meg kell őrizni a kívánt nívón funkcionáló helyi iskolát. De azt azért már decemberben-januárban tudni lehet, hogy a következő tanév szeptemberében valóban elegendő gyerek lesz-e ahhoz, hogy az érintett iskola kielégítő létszámmal és megfelelő szakmai színvonalon legyen működtethető. Mert ha az adott viszonyok változása miatt erre már kevésbé van, vagy nincs is kilátás, akkor időben össze lehet állni a szomszéd községgel, és egymást kisegítve megelőzni egy lehangoló végjátékot. Egyúttal annak is így lehet elejét venni, hogy az agonizáló kisiskola négy alsó évfolyamának csupán két-három vagy a „teljes” kilenc évfolyamnak mindössze hat-hét tanulója legyen. Ezzel szemben egy átgondolt és jól kiépült kistérségi oktatási hálózat a számos településen erőtlenül vergődő kisiskola szinte borítékolható tönkremenetelét gátolhatná meg. Professzor úr, de hát az iskolaépület így is üresen-árván maradhat... Csakis megfelelő lelemény híján. Elvégre a szóban forgó épületben, a két „szomszédvárként” együttműködő községek egyike számára, ott működhet a kihelyezett napközi otthon, vagy különböző szakköri tevékenységet lehet oda szervezni. Megnyílhat itt például egy zeneiskolai osztály, lehet képzőművészeti képzés, vagy más egyéb szakköri munka. így az eredeti telephely iskolaépületének falai is megtelnek élettel. Természetesen, ennek mikéntjét - a feltartott kezek és az önmegadó tanácstalanság helyett - mindig a helyszínen, közvetlenül az érintett szülők bevonásával és kreatív megoldásokat szorgalmazva érdemes megbeszélni. Magát a (kis)iskolát tehát egyáltalán nem bezárni, hanem megfelelő hozzáállással, új tartalmakat biztosítva és a helyi igényeket tekintetbe véve éppen fordítva: versenyképessé lehet tenni. Az iskoláink jövőjét befolyásolni hivatott oktatási hálózat kialakításának fontosságát magyarázva valószínűleg gyakran járja a terepet. Beszélgetéseket kezdeményező előadásai után süket, csupán kíváncsi vagy értő fülekre is talál? Többnyire úgy tapasztalom, hogy ezt a régebben érlelődő elképzelést a pedagógusszakma, legalábbis annak egy része, megértéssel kezeli. Viszont a legvisszafogottabban a polgármesterek és a politika fogadja. A polgármesterek nyilván azért, mert úgy gondolják, ha községükben megkérdőjelezik a több diák híján ugyan csak döcögve működő, de egyelőre mégis meglevő helyi iskola státuszát, akkor a következő helyhatósági választáson elveszíthetik posztjukat. A pártok pedig mindenáron az iskolák „öröklődő” országos struktúrája mellett kardoskodnak. A szülőket is sikerül bevonni ebbe a problematikába? Úgy sejtem, hogy a fórumok helyi szervezői nemigen szorgalmazzák a jelenlétüket, pedig a gyermekeik jövőjére gondolva éppen a szülők lehetnének a téma első számú érintettjei. Ebben a ma még kényesnek tűnő kérdéskörben nélkülük nehéz lesz igazi konszenzust elérni. Az eddig megszólítottak tágabb körében akad, aki zsigerből elutasítja a „hálózatszövések” gondolatát? Előfordul ez is, de különben sem könnyű elmagyarázni, hogy az itteni magyar iskolák jövőjét nézve miért lenne meghatározóan fontos a kistérségi oktatási hálózatok kiépítése. És vannak, akik tapsolnak ugyan az elképzelésnek, ám csak addig, amíg nem az ő településükről, az ő iskolájukról van szó. Ok sem az ügyet, tehát iskoláink fennmaradásának és versenyképességének távlatait, hanem kizárólag a saját pillanatnyi szempontjaikat nézik. Mintha a szlovákiai magyarság, önvédelmi reflexeinek élénkítése helyett, egy burkot igyekezne kialakítani maga körül. Ez azért téves lépés, mert szakmai fejlődés és versenyképesség dolgában a világ közben elhúz mellettünk. Pedig a 90-es évek elején, például a szlovák pedagógustársadalommal szemben is, jelentős előnyben voltunk, de mostanra sok minden megváltozott. Magunk alatt fűrészeljük az ágat? Én ezt állítom. Hiányzik a távlatokról szóló gondolkozás, a jövőről alkotható vízió. Úgy akarunk sok mindent, hogy hepciáskodva egymással inkább semmit sem akarunk. Kisebbségi oktatásügyünk akut kérdéseiben mi hozhatna változást? Ha a politikáról áthelyeződne a hangsúly a szakmára. A kisebbségi oktatási hálózat és az iskolaközpontok kiépítését mikor kellett volna elkezdeni? Nem ma, nem is tegnap, hanem, képletesen szólva, tegnapelőtt! Mert jelenleg már évente 6-8 iskola dől ki a hagyományos rendszerből. Látni kell a diáklétszámokat, és abból kiolvasható minden, ami jelenleg nyugtalanító. Albert Sándor (Nagykapos, 1943). A kassai Műszaki Egyetemen szerzett gépészmérnöki oklevelet. 1966-tól a kassai ipariskola tanára, majd 1990-től első szabadon választott igazgatója. 1997- ben mérnök-pedagógiai tanszéket szervez a Műszaki Egyetemen. 2003-2006 között parlamenti képviselő, 2004-2009 között a Selye János Egyetem alapító rektora. 2011-2013 közötta Szolnoki Főiskola tudományos főmunkatársa. 2008-ban a Nyugatmagyarországi Egyetem díszdoktorrá avatja, 2013-ban Magyarország köztársasági elnöke egyetemi professzorrá nevezte ki. 2013-tól a komáromi Felnőttképző Intézet igazgatója.
