Új Szó, 2019. november (72. évfolyam, 255-279. szám)
2019-11-23 / 273. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2019. NOVEMBER 23. IS György Norbert Vajakondíjosz (távozó regény) Beletenyereltem, ezt akartam, megkaptam. Én hibám. Mindenkinek azt, amit érdemel. És akkor jön az a rész, hogy ki gondolta volna. Én ugyan nem. Föl sem merült. Naiv voltam, nyilván. Az is maradok Mit mondjak, bármi jobb ennél. Pedig egy bármit nehéz alulmúlni. Most épp azon szarozok, hogy hol nyílik a hátizsák. Ravasz egy szerkezet, az egyszer biztos. Tudom, hogy ott kéne nyílnia, de nem ott nyílik Aztán mégis. Következetesnek kell lenni, ennyi a trükk. Ergo, megint én voltam a hülye. Beleszuszakolok ezt-azt, a hátizsákba. Fasza dolgokat: konzervek, váltógatya és -zokni, pulcsi, meleg ruha, viharkabát, törölköző, túlélőkés stb. Könyvek. Basszus, könyveket is viszel? Bolond vagy? Nyugi, a szpacákot, a karimatyert csak a végén, a zsák orcájára fogom fölszíjazni, minden a helyére kerül, nem kell izgulni, úgy lesz jó, ahogy lesz. Vannak dolgok, amelyek nem változnak, és egy ideig nem is fognak. Ilyen például, hogy a cipőfűzőmet masnira kötöm, aztán örülök annak, hogy a cipőm masnira van kötve. Vannak ilyenolyan próbálkozások, hogy ez a mozdulatsor ki legyen küszöbölve, cipzár, tépőzár stb., például, de a cipőfűző mindig cipőfűző marad. És akkor megnyugszom kicsit. Nem tart sokáig. Épp leesett a szerotoninszintem. Gyorsan megeszem egy banánt, egy tábla csokit, mert azt mondják, az olyankor segít. Sőt, egy csilipapricskát is fbldugok a seggembe. Szorongásom konstans, de tudom, hogy sűrűt és mélyet kell lélegeznem, addig, amíg megkönynyebbülök. Men kell, hogy valami elterelje a figyelmem arról, ami. Márpedig a sűrű és mély lélegzetvétel ilyen. Többnyire használ. Szép napot kívánok mindenkinek, ami azt jelenti, hogy még véledenül sem mondom, hogy viszondátásra, mert abban, hogy viszontlátásra, ha csak burkoltan is, de benne van, hogy ha esedeg, ha úgy adódik, ha a körülmények úgy alakulnak, nem zárom ki annak lehetőségét, hogy valahol, valamikor, csak úgy véledenül öszszefüssunk, találkozzunk, leüljünk egy italra stb., de ha azt mondom, szép napot, azzal gyakorlatilag és határozottan kijelentem, hogy nem érdekel, mi fog történni veled, felőlem akár stb., és téged se érdekeljen, hogy velem mi fog. Kérdezném, hogy most miért csapkodsz. Földhöz, kanapéhoz ágyhuzatot, ruhát, mindent. Azért, mert? Azért, mert most éppen? Mert úgy gondolod, hogy? Mert vettem a bátorságot és? Mondanám azt, hogy. És ha azt mondanám, illetve, mondom, számítana? Hogy hol, minek, mikor, miért, mennyiért? És ha nem tudnék olyat, hogy olyan, és olyat sem tudnék, hogy ez és ez olyan olyan, akkor mi? És azért, mert, mondanád, hogy az olyan olyan, mint olyan nem létezik? Vagy ha létezik, akkor úgy létezik, hogy? Másképp? Utánajárnál? Megkérdeznéd? Érdekelne? Volna? Minden, ami jó, az veled történik meg, minden, ami szar, az velünk. Ehhez tartom magam. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Hidak könyve X. / A rítus ® ® rés volt a város, se-Uhol sem találtam azt, amit itthagytam - noha minden éppen ugyanolyan volt, mint amikor néhány hónappal azelőtt otthagytam. Vagy itthagytam? Radka kávéjának íze, az alkonyat hűs huzata a folyó fölött, a kurjantások melódiája, J. faviccei, satöbbi, mintha el sem mentem volta, s az a főszer is megint megtalált, aki városszerte színes tollakat árul, és mindig kiszúrja, ha feljegyzéseket írok. Már van, köszönöm, mondtam neki felmutatva momentán használt toliam megakasztva a sor csorgását. Sok régi emlék jutott eszembe, mintha csak tegnap történt volna — a város mégis üres volt. Nehéz volt a szívem egyéb ürességek súlya miatt, s azon a reggelen az egyik szokásos helyen, a Linea M teraszán üldögéltem, ugyanott, ahol pár hónappal azelőtt nagy felismerés ért. Egy Tin Ujevic kötetet forgattam, és a Miljacka hídja című verset fejtegettem, egyes szavaihoz nyilak és ceruzabejegyzések hálója kapcsolódott. S csak akkor vettem észre, hogy ugyanott ülök, éppen abban a pozícióban, ahonnét a vers leírja a várost. A Miljacka partján, szemben a bíróság, a posta, a színház, emitt a zsinagóga épülete, pont sorrendben. Késő nyár és kora ősz között sodródott tova a vers, s most nincs nálam, és alig tudom felidézni. De a mobilom még emlékszik a Linea M wifi kódjára, hogy legúglizhassam. A memóriakártyán a múlt felvillanásainak éles és valódi képei, míg emlékezetemben minden összemosódik. Olyan dolgokra is emlékezem, amelyeket elfelejtettem, sőt, amelyekről sosem volt tudomásom - szótár nélkül is emlékszem a vers szavainak értelmére. Igaz, azóta sem derült ki, melyik híd szerepelhet a vers címében. Többre is ráfoghatnám. Most értem csak meg mégis a vers lényegét. Egyeden sorban tömörül: „Jesen vodi tiho u zaborav svega.” / „Az ősz mindent csöndben a felejtésbe húz.” Ott feszül a város a két híd között, Bosnán átívelő nyugati, és a Miljackát áthidaló keleti cuprija között. A Miljacka, mely a Kecske hídnál még vad hegyi folyó, a város ütőereként folyik nyugat felé, hogy hömpölyögve torkolljon a Római híd felett a Szarajevói síkság csücskében a Bosnába. Hidak feszülnek a városon végig, sorban, nem nagy utak forgalma, de a hétköznapok zajlása apróvá és jelentéktelenné teszi őket az apró és jeletéktelennek tűnő folyó felett. Gyorsan átjutni a másik partra, a város másik pontjára, hétköznapi funkcionalizmus. Akkor jutott eszembe, ott a Linea M teraszán, amit egyszer J. mesélt. A város hídjairól egy régi városi legendát, amely máig sem foszlott szét a feledés homályában, bár már kevesen emlékeznek rá. Ha végigmész a város hét hídján sorban átkelve mindegyiken, megszabadulsz a gonosztól. J. a vrag szót használta, amely gonoszt jelent. Amikor rákérdeztem, hogy ezen pontosan mit kell érteni, a zavar csak növekedett. Átkot, igézetet, szemmelverést, szerencsédenséget, vagy csak úgy, depressziót, bánatot, leverséget? Akkor még nem tudtam, hogy a vrag magát a Gonoszt jelend, s egyedül J. nyelvében nevezik így az ördögöt cort, cert, cárt helyett, s hogy egyes spekulációk szerint régi szláv Daba szóból ered, a Dabogból, a szláv panteon főistenének nevéből. De nevezzük inkább a tagadás szellemének. A tagadástól nehezül el a belső üresség, a kétely szelleme súlyosbítja a lelket. Akkor határozom el. Most találom meg a piros füzet egy feljegyzésében a hét hidat. Akkor még emlékeztem a város hídjainak sorrendjére, ma már csak a térképet meg ezt a feljegyzést használhatom, hogy a felejtés üres helyeit áthidaljam. A hét híd nevének listája sorrendben. Miért hét? Talán, mert ahogy a hadísz mondja, hét mennyet teremtett Allah, és mindegyikbe egy meleket tett meg kapuőmek - vagy hídnak? A kávé után azon a reggelen felsétáltam a folyó mellett, számbavéve a hidakat, amelyeken ördögűző utam keresztülvezet majd. Számításba vettem jobb part lezárt részét, hogy a szlalom ne csorbuljon. A Vjecnica előtt meglepődtem: újabb részt zártak le, a civil tiltakozásból kiderült, hogy város egyik legszebb helyén, a fókuszpontján gyönyörű parkolót terveznek építeni unalmas park helyett. A fejemben összeállt utam térképe, már csak végig kellett menni rajta. S éppen innét, a város szívétől, a Vjecnica előtti régi cuprijától kezdve lefelé a Miljacka folyásával párhuzamosan. Az már azonban nem volt világos, vajon az új hidak beleszámítanak-e a szlalomba. Bár régi a hiedelem, eldöntöttem, hogy számítsanak, csak így van értelme, s a babona is éppúgy él tovább, mint a város. Akkor aztán végigmentem a hét hídon, s mindegyiken emlékek bújtak elő a felejtésből. A sajátjaim, és a hidakéi. A legbájosabb törökhídon vártam Y-re egy májusi éjszakán. Az építtetők, apa és fia, Hadzi Húséin és Mustafa mondája jutott eszembe. Eszembe jutott, mit mondott A. mikor egyszer átmentünk a Cumirján, miközben a háborús képek jutottak eszembe, amikor a híd padlózata leégett, s a vas tartószerkezeten egyensúlyozva keltek át a sarajliják az ostrom alatt, hogy vizet hozzanak a bandaszkáikban. A Latin hídon kétszer is csókolóztam, régen a merénylő nevét viselte. Gavrilo Princip cuprijája azzal az egyeden hídon való átkeléssel megváltoztatta a világtörténelem irányát. Milyen szép a vakvéleden ereje (kudret fortunam). A trónörökös Ferdinánd és Zsófia sofőrje elfelejtette a helyes utat, tévedésből vágott át a hídon, a véledenül éppen ott őgyelgő Gavrilo elé. Az átkelés mágiája persze nem mindig ennyire látványos. Egyszer valaki azt mondta, hogy ha átmegyünk egy hídon, kopogni kell, hogy szerencsénk legyen: és kopogni kezdett a busz ablakán. Az átkelés mágiájának az emlékezet a titka. Mindig emlékezni kell arra, hogy amint átkelünk a hídon, minden megváltozik - ha észrevédenül is. így volt ez itt a legutóbb is, csak elfelejtettük. S emlékeznek a hidak is az átkelésekre. A hetedik hídon, a Cobaniján, az alólam rohanó hullámok után bámulva, beleköptem a folyóba. Önkéntelenül jött, mint gyerekkoromban, de most először tudatosan. A hullámok taréján tovacsúszott vihogva a Vrag. Már a következő híd alatt járt, amikor szöget ütött fejemben az üresség. Az az üresség, amely a híd egyedüli értéke, a semmi építménye. Az ár szabad útja. Az örök átmenet rítusa. Végignéztem felfelé is, lefelé is a hidak során, lám, mily sokféle. Egyeden dolog közös bennük, lényegiségük: az üresség. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3 I TÁRCA A SZALONBAN
