Új Szó, 2019. november (72. évfolyam, 255-279. szám)
2019-11-22 / 272. szám
8 NAGYÍTÁS 2019. november 22.1 www.ujszo.com Hová lett a lelkesedés? L. Juhász Ilona: „A rendszerváltás döntő szakaszában a Rozsnyó környéki magyarok számára már a november 27-ei kétórás általános sztrájk előtti napokban is a Csemadok járási irodája tudakozódási pont volt" MIKLÓSI PÉTER Csehszlovákiában az 1989 novemberében lezajlott forradalmat követő hetekbenhónapokban a vidák sem volt kívülálló. Akkoriban az emberek mág mindenütt tele voltak lelkesedássel, bizalommal, tenni akarással; sokakban szinte generációs küldstóstudat ólt. Napjainkban viszont - a rendszerváltás 30. évfordulójához érve - feltűnően gyakran azt tapasztalni, hogy országszerte nemcsak a közéletbeszéd korábban lelkesült tónusa vált visszafogottá, hanem a véleményalkotás tárgyilagosabb hangnemével is ritkábban találkozni. Sőt, sokszor hallani az olyan állításokat, hogy valahol utat tévesztettünk... Ezért a közérzetváltozásért vajon „csak” a hitelét vesztett politika a felelős, vagy ebben a civil társadalom nyolcvankilenc előtti felkészületlenségének, azután pedig elégtelen erőfeszítéseinek is szerepe van? A rendszerváltoztatás egyik súlyponti mozzanatát jelentő kétórás általános lakossági sztrájk keretében tartott rozsnyói tömegtüntetésen spontán felszólaló L. Juhász Ilonával nemcsak ezt a dilemmát érintettük, hanem hogy vidéken is éppen olyan átütő ereje lehetett-e/volt-e a forradalomnak, mint a nagyvárosokban? Ilona kedves, Rozsnyó nemcsak Pozsonytól esik távol, hanem Prágától még messzebb van. Adódik hát a kérdés, hogy a csehszlovák televízióban eleinte még cenzúrázva futó képsorokon, a különböző rádióadásokon és újsághíreken kívül mikor érte el a rendszerváltás valós hangja meg lendülete a gömöri tájak bányavidékét? Igazán csak november 27-én, tehát az általános sztrájk napján. Persze, a különböző itteni és külföldi hírforrásokból lényegében már a forradalom első napjaiban mifelénk is értesültünk a Prágában, Pozsonyban vagy akár Kassán történő fontos eseményekről, a pontosabb részleteket pedig a szűkebb-tágabb körű magánbeszélgetésekben hoztuk szóba. Akkoriban már harmadik-negyedik éve a Csemadok járási bizottságának instruktora voltam, így közvetlenül tapasztaltam, hogy rögtön november 18-19-e után sokan benyitottak az irodánkba az érdeklődő kérdéseikkel. Azt gondolták, hogy „hivatalból” nekünk talán több információnk lehet, mint a város és a környéke átlagpolgárának. Sajnos, sokkal különb híreink azonban nekünk sem voltak. A pár perces beszélgetésekből annyi azért leszűrhető volt, hogy az első napok hangulatát egyrészt az érthető bizonytalanság, másrészt a reménykedés jellemezte. Mert hát abban, hogy a kommunizmus akár még a saját fiatalságom idején, sőt, még az idősebb generáció életében is megdőlhet, ’ 89 előtt bizony nemigen hitt senki. A csehszlovák pártállami diktatúra ugyanis 1968 után jóval keményebb volt, mint a sokkal oldottabb magyarországi vagy a lengyelországi társadalmi légkör. És bár november 17-18-a után mi is tele voltunk lelkesedéssel, bizakodó reményekkel, Rozsnyón azért enyhe könnyelműségnek látszott rögvest eufórikus hangulatba esni, hiszen nálunk csak az országos sztrájkkal párhuzamosan szerveződött meg az első tömegtüntetés. Már meggyőződésből, vagy még akkor is inkább csak a kétórás általános munkabeszüntetésre szólító országos felhívásnak köszönhetően? Erre, különösképpen harminc esztendő múltán, nehéz objektív választ adni. Ami azonban biztosan kellemes emlék, hogy megtelt a Bányász tér. Az üzemek, az iskolák, több járási vagy városi hivatal, társadalmi szervezet képviselője már egymás után elmondta ott az általa képviselt intézmény álláspontját, csupán a Csemadok három-négy jelen levő járási elnökségi tagja közül nem kért szót senki. Mi hármas „hölgykoszorúban” álltunk a tömegben. A korábban instruktori munkakörben dolgozó Fábián Edit, az irodánk adminisztrátora, Kuchta Ilona, illetve jómagam. Felvetődött bennünk, hogy a Csemadok nevében szintén szót kellene kérni! És mert a férfiak nem mutattak erre hajlandóságot, vállaltam, hogy kimegyek az emelvényre, és mind magyarul, mind szlovákul mondok néhány mondatot. Hirtelen papírra vetett és a politikai változásokat sürgető szövegem végén megtapsoltak, de ami igazán jólesett, hogy nemcsak a magyar tüntetők, hanem nagyon sok szlovák ember is kifejezte tetszését. Rozsnyón akkor sem fütyült bele a szavaimba senki, amikor magyarul beszéltem! Ez a rögtönzött felszólalás akkor a Csemadok járási bizottságának nevében hangzott el? Inkább azt mondanám, hogy „a” Csemadok, tehát a járásban tevékenykedő magyar kulturális intézmény nevében. Arra nem volt felhatalmazásom, hogy a szervezet járási bizottságának vagy a járási elnökség nevében beszéljek. Végül is, tőlünk több elnökségi tag is jelen volt a téren, nyilván bármikor szintén szót kaphattak volna. Az efféle óvatos kívülállás még most, utólag is kiváró helyezkedésnek tűnhet föl? Erről véleményt mondani sem ott és akkor, sem itt és ma nem az én tisztem. Az ilyesmit mindenkinek önmagában kell tisztáznia. Ami mérvadó számomra, hogy a saját lelkiismeretem a helyén van, hiszen a Csemadok nevében és széles körű nyilvános fórumon hangsúlyozhattam, hogy támogatjuk a rendszerváltó FMK és a VPN gyökeres politikai változásokat követelő célkitűzéseit. A forradalom kulcsfontosságú időközében a Csemadok járási bizottságai, esetleg a helyi szervezetei kaptak a szövetség központi irodájából valamiféle eligazítást, tanácsot? Gondolom, három évtized múltán már duplán dőreség lenne a dolgokat szebbre festeni, akár azt is kíméletesen elhallgatni, hogy vidéken Csemadok-alkalmazottként mindenki a saját belátása szerint cselekedett, mert Pozsonyból hosszú ideig semmiféle útmutatást vagy bátorítást nem kaptunk. Természetesen hiba lenne általánosítani, de sokan taktikázgattak, egyfajta kivárási játszmába fogtak. Éközben ki jobban, ki csekélyebb mértékben, de a többség sodródott az eseményekkel. Ennek a széjjelesett irányításnak köszönhetően a rendszerváltás első, leginkább exponált heteiben éppen a kapcsolattartás ügyében kihasználatlanul maradt a Csemadok gondosan kiépült országos szervezeti struktúrája. Csupán valamikor decemberben jött a hivatalos utasítás, hogy hamarosan hívjuk össze a járási bizottságok ülését. Megtettük, de ekkor már régen saját kezdeményezésből a Független Magyar Kezdeményezés és a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalmat támogató aláírásokat gyűjtöttük. Jellemző mozzanata ennek az időszaknak, hogy amikor a járási bizottság elnökségi ülésén is közkézre bocsátottam egy ilyen támogatói ívet, akkor mindössze ketten látták el kézjegyükkel: Fábián Edit és Gordon László; mások csak szótlanul továbbadták az ívet. Maradva még ’89 őszutójánaktelének emlékeinél, a hezitálás témájánál: vidéken különösképpen széles rétegeket érintett. Valószínűleg azért, mert a rendszerváltás előtti korszakban vidéken is rengetegen voltak a kommunista párt tagjai, sőt a pártszervezetek különböző szintű funkcionáriusai. Ok rögtön a fordulat után még nem sejtették, hogy a kialakuló új demokratikus rend nem vonja-e majd felelősségre a kommunistákat; illetve nem torpan-e meg a rendszerváltoztatás, ami visszarendeződéssel is járhat. így vagy úgy, de általában a túlélésre játszottak. Folyamatában visszavetítve az elmúlt három évtized eseményeit, élni tudtunk/tudunk a szabadsággal, a demokrácia ölünkbe hullott esélyével? Szerintem sajnos nem. Még ha ez a deficit egy jottányit sem von le abból a kétségbevonhatatlan igazságból, hogy a november 17-én kezdődött fordulat a pártállami rezsimet lezáró, hasonlíthatatlan történelmi esemény volt. Azután viszont nyilván nekünk kellett volna határozottabban és kitartóbban megmutatnunk, hogy szabad polgárokként mi rejlik bennünk. Hogy képesek vagyunk-e felépíteni a demokratikus jogállamot, annak valamennyi alapvető tartozékával és jellemzőjével. November 17-ének a napokban volt kerek jubileuma viszont azt mutatta, hogy mára megkopott a lelkesedés is, a kitartás is. Talán azért, mert a demokrácia egyetemes értékeit hangsúlyozó fokozatos társadalmi építkezés helyett azonnal túl nagyot akartunk előrelépni. Arról közben megfeledkeztünk, hogy a felnőtt emberek már nemigen változnak, a fiatalokat pedig türelemmel és oktatással kell, illetve nálunk egyelőre inkább csak kellene ránevelni a demokrácia egyetemes szabályaira. Elvégre senki sem születik demokratának, hanem megfelelő környezetben és közoktatási módszerekkel demokratává válhat. A néprajz szakértőjeként, etnológiai kutató- és gyűjtőmunkája közben, ön gyakran jár a terepen, így a mezei polgár véleményével is szembesül. Mi az, amit az emberek az utóbbi 30 év necces hazai ügyei közül előszeretettel fölfölhoznak? Ó, hát rengeteg mindent. Például egy szőkébb réteg jogtalan meggazdagodását, amit a Meciar-korszak privatizálásával hoznak összefüggésbe. Akadnak, akik némi humorral hozzáfűzik: azokban az időkben egyesek még azt is szétlopkodták, ami le volt hegesztve... És látják azt is, hogy a határtalan kapzsiság minden erkölcsi gátláson felülkerekedik. Máskor meg csak legyintenek egyet, ha a köpönyegforgatókra, a korrupcióra terelődik a szó; vagy arra, hogy ha valaki hatalomra jut, akkor azt hiszi, neki mindent szabad. Olykor azon is dohognak, hogy a ’89 előtti rendszer besúgói milyen ügyesen átmentették magukat. Pont ezekkel a bosszantó bajokkal állhat összefüggésben, hogy sokan a populista vezetőt igénylik? Lehetséges, hiszen a csalódott ember gyorsan megelégszik az erősnek hitt populista vezető leegyszerűsített és könnyű megoldásokat ígérő válaszaival. Közben talán észre sem veszi az illető, hogy a szélsőjobb és a fasizmus csapdájába eshet. Ön, aki a rendszerváltozást még Rozsnyón, a Csemadokban dolgozva élte meg, hogyan összegzi: 1989 novembere mit adott a magyarságnak? Főként nagy lehetőségeket. Például, hogy politikailag is megszervezze önmagát, és így a felelősségteljes politizálás esélyével élhessen. És hogy a civil társadalom országos mozgásterében szintén kiépítse a saját szerveződéseit, amire a kilencvenes évek elejétől számos jó példa akadt. Ezzel szemben elszomorító hibának tartom, hogy a tavalyi Kuciak-gyilkosság után Dél-Szlovákia civil társadalma érthetetlen távolságtartást tanúsított az égbekiáltó botrány kapcsán. Alig-alig, de inkább egyáltalában nem hallattuk a hangunkat. Úgy viselkedtünk, mint valami előkelő idegen. így akár az a vád is érhet bennünket, hogy talán egy gyékényen árulunk azokkal, akik közömbösek maradnak a folháborító becstelenségekkel szemben. Megbántom, ha számon kérem, vajon felszólalt-e valahol ezzel a panaszával? Nem bántott meg, mert szóvá tettem. Egyenesen a szlovákiai magyar civil szerveződéseket tömörítő Kerékasztal központi ügyvivőjének. Hogy okkal tettem-e, afölött mindenkinek szíve-joga eltöprengeni. (Somogyi Tibor felvétele) NÉVJEGY L. Juhász Ilona (Rozsnyó, 1960); néprajzkutató. Eredeti szakmája a népművelés; dolgozott a Csemadok járási titkárságán Rozsnyón, az érsekújvári és a komáromi múzeumban; 1997-től a Fórum Kisebbségkutató Intézet Komáromi Etnológiai Központjának etnológusa. Néprajz szakos oklevelet 2004-ben Debrecenben a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett. Fő kutatási témái az emlékezetkultúra és annak tárgyi megnyilvánulásai. Több szakmai tanulmány és kötet szerzője.